Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok Istene

Félre, kislelküek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet.

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszú ezer évet:
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élnek kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása