Szávay Zoltán (1885-1930): Gyári füstök

Köröskörül, amerre lát a szem,
Földből kinyuló bosszuló karokként
Szűz gyárkémény áll némán, mereven,
Alattuk nyüzsgő munkás hangyaboly,
Felettük átkos, sürü füstgomoly
És ők csak állnak mozdulatlanul,
Fenyegetően nézik az eget
S ontanak feléje szakadatlanul
Szürkén gomolygó füstös felleget.

Lent zakatol száz acélkaru gép,
Mázsás vasakat hajítva odébb,
Mint gyermek a labdát. Körbe dübörögnek
Vad zokogással vaskeblü szörnyek.
A tér közepén ott van a bálvány:
Tüz a szeme, láng csap ki a száján,
Az áldozat soha sem elég neki,
Izzó keblére csak szedi, szedi,
Amit eléje félőn, remegőn ad
A sulyos igában görnyedő had.
És bugva sikoltja a vascsoda: Még kell!
S táplálják hulló, véres veritékkel,
De hogyha a kar a vérét odaadja:
A bálványnak a munkás csak kényszerült rabja,
Az élete, a vére forr benne az üstben
S nincs másban gyönyöre csak a füstben
A sok keservnek, bajnak szenvedésnek
Füstje száll, száll a kürtön át az égnek
Vivén magával millió panaszt,
Amelyet lent az elnyomás fakaszt
S mint ki sulyos börtönből szabadul,
Az ég felé tör vakmerős, vadul,
Alig várja, hogy a szabadba érjen,
Bugva száll át a hosszu gyárkéményen
s hogy megpihen a levegőre érve,
A sok-sok gyárkémény tünik elébe…
A kémények a füstöt egyre öntik,
Mindenfelől füsttestvérek köszöntik.

Akárcsak ő, mind oly szürkék, sötétek,
Szülték mindannyiját a szenvedések,
Egy volt a sorsuk, egy jövőre vágynak,
Szürkén, sötéten egy tömegbe szállnak.
S az egyesült komor füstfellegek
Merészen, bátran nőni kezdenek
És gomolygva, a légben kigyózva
A kéményfüst emberalakot ölt.
Fellegtitánok szürke légiója
Csakhamar minden kis helyet betölt,
A kémények egyre ontják utánok
A sok egyforma szürke ezredet
S a felgyürt karu izmos óriások
Szállnak megostromolni az eget.

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 2.