Peterdi Andor (1881-1958): A vigalom napja

 
Hogy verjem ki e nagy szimfóniát
E hangszeren, - törékeny hegedü, -
Égő szilajság és pajzán derü,
És biboros energiák,
Lökjék az ütemek raját
Föl a pacsirtás menyboltozatig,
Mikor a lelkem a hurokba belevág,
Ó, mert a nép nagy ujongó szive
Szétvetve féket, viháncolva vágtat
Napfényes réteken át.

Ó, látom ezt a nagy processziót,
Amint torlódik felhődző tömegben,
Az örök árnyból ki a nap felé,
Az erdő könnyes ágyára ledőlni,
Kicsit pihenni, lélegzetet venni,
Fakoronák alján menni, menni, menni,
Mint szabad ember égő fény alatt,
Ahol az arcok kipiroslanak,
S a föld párája, az ég melege,
Az élet-áramával van tele.

S a gondolat is száz polip-karjával
Enyésszen el, hogy visszaránt az este:
S a vacok fedél,
Ahol se fény, se levegő, se szél,
Se szálló fecske, se futó patak,
Csak motorok morajlanak,
Szijjak pattognak, acélküllők vernek,
S a fujtatók mint tirannus tüdők
Vasat olvasztó tüzeket lehelnek.

Enyésszen el e barbár gondolat,
Hogy ezerkilencszáztizenhárom
Vádolva csap a naptárból felénk,
S az életünk még mindig-mindig járom.
S a vigalom csak csent percekre nyulhat,
Ó, mert a mámoros nap gyorsan szédül
A zsenitjérül,
S a szolgapercek keserüen kusznak.

Ringassuk át zsongitó feledésbe
Kormányzó fejedelmünk, az agyunk,
S ne tudjuk ma, hogy jussunk küszöbénél
Még mindig kérő koldusok vagyunk.
De holnap hajtson ujfent gyülölettel
Az ütközetbe biboros igénk,
Mert ez a kincses és jövendős élet
Minden atomjával
Mégis a miénk, a miénk, a miénk!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. ápr. 25.