Erdős Renée: A portugál nő szonettjei

E nő a valóságban a szép és híres Athaide Katalin, akihez a Lusiada költője Luiz de Camoës korának legszebb elégiáit és szonettjeit írta. A nagy portugál költő, a fél apostol, fél kalandor aligha gondolt arra, hogy lesz egy asszony a tizenkilencedik században, aki az ő szerelmesének nevében megírja a világ leggyönyörűbb szerelmi dalait.

Ez az asszony Elizabeth Barrett, a dalok pedig az a negyvennégy szonett, amit titkos mátkasága alatt írt későbbi férjéhez Robert Browninghoz.

Ezeket a dalokat olvastam egy komor őszi délután, amikor a szobámban véletlenül virágok voltak, nagy színes chrisanthemek, égő vörös szegfűk; a kályhában pedig már égett a tűz, vidám télies lobogással.

Tudom, hogy aznap szomorú voltam és erőt vett rajtam az az érzés,amit talán minden költő érez koronként, amikor egyszerre nem hisz magának, meggyanúsítja elsősorban a tehetségét, aztán az érzéseit, végül még a hangulatait is és úgy érzi, hogy minden értéktelen és hazug, amit írt és amit írni akart.

Hamar otthagyni mindent! Sietve egy új utat! Menekülni a régi ideáloktól! Ah, olyan kopott és keservesen szürke minden, ebben a pesszimisztikus világításban! Legjobb, ha az ember elfut a saját érzéseitől és hangulataitól a máséihoz. Óh, sohasem fér úgy a lelkünkhöz a mások hevülete, láza, lelkesedése, mint amikor a magunkéból kiábrándultunk, kikoptunk, száműzettünk.

Ilyen érzések közt vettem kezembe a kötetet és kezdtem olvasni. A bűbájos fehér románcok után, amikhez való érzésem akkor nem volt, rátaláltam a negyvennégy szonettre s már az elsőnél elfelejtettem magam körül mindent, és hihetetlen gyönyörérzéssel adtam oda lelkem a daloknak.

Az első szonett már elmondja, hogy egy nagybeteg leány írja, aki egész ifjúságát betegágyon töltötte s már-már közel volt a halálhoz.

De milyen életteljesek ezek a dalok! Hogy buzog, árad ki belőlük a lélek nagy ereje, fénye, gazdasága! Mintha a természet mindent,amit a testtől megtagadott, százszorosan adott volna a léleknek vissza. És a beteg, ifjúságát sirató leány lemondó és szent panaszaiba szeretné belekiáltani az ember: Nincs igazad! Nincs igazad! Tied a legnagyobb adomány a földön, a legfőbb jó, a legteljesebb érték. És mindehhez Istentől nyert jogod van.

Mert ezek a versek a legőszintébbek, amiket valaha írtak. Annyira őszinték és szinte csak két ember számára írottak, hogy a öltőnő nem is szánta őket a nyilvánosságnak. Évekkel később, amikor már hitvese lett annak, akihez a dalokat írta, láttak azok napvilágot. Akkor is álnév alatt.

Anglia hamar kitalálta, kicsoda a „Portuguese”. Akkor már ismerték Catarina to Camoens című költeményét, amit jóval előbb írt. Akkoriban Camoensért divat volt lelkesedni Angliában, s a költőnő Adamson nemrég megjelent könyvéből jól ismerhette a különben kevéssé ismert szerelmi történetet. Mi természetesebb, mint hogy beleélte magát az epedő udvarhölgy lelkivilágába, annál is inkább, mert hiszen ő is a legszebb, legünnepeltebb költőjét szerette korának s mert úgy hitte – a betegsége a magányossága hitette el vele -, hogy mindörökre el van választva attól, akit szeret hogy nem szabad őt leláncolni a betegágyához, nem szabad elfogadni tőle a boldogságot, amit az egy templomos lovag rajongó áhítatával térdre ereszkedve és szívére tett kézzel kínál neki.

A negyvennégy szonettben ez a folytonos küszködés a lemondani akaró, de lemondásra képtelen szerelmes, nagy asszonyi szív halk zokogása hallik.

„Én beteg vagyok, mit akarsz tőlem? Mit keressz nálam? Én beteg vagyok. Szegény fáradt vándor dalnok, ki rács világnál énekli dalait, keresztül a sötétségen egy cyprus fára dőlve.”

Küldi őt magától,m eg akarja védelmezni saját maga ellen.

„Íme, magasra tartom előtted szívet, int hajdan Elektra a halotti urnát.

És szemedbe pillantva, lábaid elé öntöm hamuját.

Nézd, oh nézd mekkora halom bánat volt elrejtve bennem! S hogy csillognak keresztül a hamu szürkeségén vad piros tűz szikrák! Ha őket lábad semmivé taposná: jobb volna tán. De ha itt maradsz, hogy megvárd, míg a szél szétszórja a hamut, óh én szerelmem: a te glóriád meg nem védhet attól, hogy e tűz hajfürteidet meg ne perzselje össze ne égesse. Hát állj messzebb tőlem. Menj.”

Majd ismét visszahívja. Tartja, magához vonja, hozzátapad, szerelmes, lázongó gyötrődésében.

„De én szeretlek téged – értsd meg -, én szeretlen és a te szemeid előtt átszellemülve, glorifikálva állok.”

Meghatóan nagy és gyönyörűségesen megrázó, amint az a hatalmas alkotó lélek így küszköd önmagával és szerelmével.

Browning

A múlt év egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországba töltötte, s aki ötven év óta csak nagy ritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Florenzbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg.

Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papírosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonba, ily címmel: „Asolando. Való és költött.”

Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más okból sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Florenzben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával: „vivre et mourir lá…” Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. „Nyissátok fel a szívemet – írta egyik költeményében – ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália.” De szíve, a legigazabban, Florenz volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Florenzben temessék el, felesége mellé.

Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. „Testét a Westminster Abbey födje” – mondták róla, mint mondják a Shakespeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.

Mert Robert Browninggal, aki tehát nem nyugodhatik Florenzben „Aurora Leigh” költője: Barrett Erzsébet mellett, Anglia egyik legnagyobb költőjét vesztette el, talán a legnagyobbat azok közül, akiket a múlt év még életben talált. A hibátlan formájú Tennyson, a nagy szenvedélyű Swinburne, a mélységesen szomorú Mathew Arnold, s a finom idegű William Morris, ha egyben-másban versenyezhetnek is vele, felül nem múlják. A Browning lelkének hatalmas szárnyalását egyikük sem közelíti meg.

Mindamellett a Browning dicsősége nem régi keletű; alig tizenöt-húsz éves, noha több mint ötven év telt el első verseinek megjelenése óta. A dicsőség sokára kopogtatott be nála; akkor, mikor már nem volt öröme az életben. A végzet hosszú életet mért rá; éppen egy negyed századdal kellett túlélnie feleségét, azt a kedves, finom költőnőt, akinek Taine „Angolországi jegyzetei”-ben olyan meleg lapokat szentel. De ha későre jött hozzá a dicsőség, kamataival fizette meg a tartozását, s Browningnak épp oly kivételes ünnepeltetést juttatott osztályrészeül, mint ama másik nagy szellemnek, akinek temetését szintén a Rezzonico palota látta: Wagner Richardot értem.

1881-ig, amikor Londonban „Browning-Society”-t alapítottak műveinek propagálására, jóformán csak a „felsőbb tízezer” köreiben volt ismeretes. Olaszországban, ahol rajongtak érte, s Franciaországban, ahol „Hervé Riel”-je sok szimpátiát és csodálót szerzett munkáinak, majdnem jobban ismerték addig, mint az angol nép maga. Pedig Browning elég korán lépett fel. „Paracelsus”-a, mely a XVI. század híres alkimistáját szerepelteti, 1835-ben jelent meg, s ez a filozófiai tárgyú, drámai költeménye volt az, amivel legelsőben keltett figyelmet. Akkor, mikor „Paracelsus” megjelent, Browning még csak 23 éves volt. Abban az időben tért vissza Londonba első nagy olasz útjából. Tele volt a középkor emlékeivel, s ezek a nagy impressziók megérzenek későbbi munkáin is. További kísérletei drámák voltak, de ezekkel sem aratott valami nagy sikert. „Strafford” című tragédiája csakhogy éppen meg nem bukott. Két másik darabjával: „Cléves hercegnő”-vel, s „Csorba a címeren” című drámájával több hatást tett ugyan, de nagy közönséget még mindig nem hódított. Különben „gentilhomme de lettres” volt minden ízében, aki sohase törődött a tömeg ízlésével. Igazán népszerűvé nem is vált soha, bár e században nem élt költő, még Victor Hugo sem, akinek fanatikus bámulói nagyobb számmal találkoztak volna. De ezek a bámulók legnagyobb részt a „lettré”-k sorából kerültek ki. Hasonlóan Wagner Richardhoz: bálványa volt a vele rokon művészlelkeknek, de munkája a nagy közönségnek mindig kaviár maradt.

Az említett félsikerű darabokról így ír egy nagy tekintélyű francia kritikus, James Darmesteter: „Shakespeare óta nem volt angol költő, akiben több lett volna a drámai erő, mint Browningban, drámai erő alatt azt a tehetséget értve, hogy a költő kivetkőzik önnönmagából s behatol az idegen lélek mélyére”. Majd másutt: „Browning talán az egyetlen lélekidéző ebben a korban, melyben mindenki csak egy lélekkel ismertet meg, a magáéval, melynek csaknem egész költészete vallomásokból áll”. S ugyancsak e helyütt századunk legobjektívebb költőjének mondja Browningot.

Browning 1846-ban vette nőül miss Elisabeth Barrett-et, akinek emlékét ma is jobban őrzik költeményei, mint az emlékezetének szánt kőtábla a florenzi Guidi-palotán. Ugyanez évben költöztek véglegesen Olaszországba.

Ettől fogva mindinkább dominál a Browning munkáiban az élezetten művészi vonás, a quattrocento-ízlés, a praerafaelisztikus velleitás. Ez az ízlés Angliában iskolát csinált, melynek legfrissebb hajtása ma is mind több és több hívet hódít. Ebben a szellemben írt munkái közül a legjelesebbek: a „Karácsonyéj és Húsvétvasárnap”, a „Férfiak és asszonyok” című versgyűjtemény, s „A gyűrű és a könyv”, mely utóbbiban Browning egy régi olasz legendát dolgozott fel. Egy későbbi munkájában, mely ezt a különös címet viseli: „Red Cotton night cap country” (A vörös-gyapjú-hálósapka országa) ugyanannak a kiváló pszycholognak revelálja magát, aminőnek drámáiban mutatkozott. Ezek a legnevezetesebb művei annak a nagy szellemnek, akit e napokban fogadott magába a Westminster, néhány lírai költeményért, melyek azonban a legszebb dolgok közé tartoznak, amit csak a század produkált.

Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.

Ambrus Zoltán: Browning

Robert Browning - forrás: wikipedia.org

A múlt év  egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországban töltötte, s aki ötven év óta csak nagyritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Flórencbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg. 

Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papirosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonban, ily címmel: "Asolando. Való és költött." Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más októl sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Flórencben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával. "vivre et mourir lá..." Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. "Nyissátok fel a szívemet - írta egyik költeményében -, ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália." De szíve, a legigazabban, Flórencé volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Flórencben temessék el, felesége mellé.

Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott, s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. "Testét a Westminster Abbey födje" - mondták róla, mint mondják a Shaekspeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.