Browning

A múlt év egyik utolsó napján, a velencei Rezzonico-palotában egy angol úri ember halt meg, aki hetvenhét éves életének java részét Olaszországba töltötte, s aki ötven év óta csak nagy ritkán, mindössze néhány hétig látta otthonát, a Temze-parti fővárost. Ez az angol abban a korban került Florenzbe, mikor az ember a legfogékonyabb minden varázs iránt. És kire ne volna varázsa az olasz égnek? A ködös ország minden gyermeke alá van vetve igézetének. Ez az igézet végzetessé vált arra az angolra nézve, aki a Rezzonico-palotában halt meg.

Bankár fiának született, gazdag és független volt: élhetett a szenvedélyeinek. S legnagyobb szenvedélyei voltak: a napfény és a versek. Mert szeretett egyenlőtlen sorokat tenni papírosra, s ugyanaz nap is, mikor meghalt, jelent meg tőle egy kötet költemény Londonba, ily címmel: „Asolando. Való és költött.”

Londont csak azért látogatta meg koronkint, hogy verseinek kiadásait rendezze; más okból sohasem, s ilyenkor is csak rövid időre hagyta oda Olaszországot. Olaszországban választott feleséget is; s a választott szintén angol volt ugyan, de osztozkodott az ő ízlésében. Legtovább Florenzben lakott. Úgy volt a művészek városával, mint Musset a Zueccával: „vivre et mourir lá…” Olaszországban otthon volt mindenütt; fogadott fiú sohasem ragaszkodott jobban adoptálóihoz, mint ő lelkének honához; s ezt a rajongását a derült égbolt iránt minduntalan elárulta. „Nyissátok fel a szívemet – írta egyik költeményében – ezt a nevet találjátok ott bevésve: Itália.” De szíve, a legigazabban, Florenz volt. És halálos ágyán csak egy akarata volt: hogy Florenzben temessék el, felesége mellé.

Nem adatott neki, hogy végső óhajtása teljesedjék. Halála után Anglia előállott s visszakövetelte tetemét a Westminsternek. „Testét a Westminster Abbey födje” – mondták róla, mint mondják a Shakespeare hőseiről az utolsó jelenetben. Anglia nem engedheti át egyik legnagyobb dicsőségét Olaszországnak.

Mert Robert Browninggal, aki tehát nem nyugodhatik Florenzben „Aurora Leigh” költője: Barrett Erzsébet mellett, Anglia egyik legnagyobb költőjét vesztette el, talán a legnagyobbat azok közül, akiket a múlt év még életben talált. A hibátlan formájú Tennyson, a nagy szenvedélyű Swinburne, a mélységesen szomorú Mathew Arnold, s a finom idegű William Morris, ha egyben-másban versenyezhetnek is vele, felül nem múlják. A Browning lelkének hatalmas szárnyalását egyikük sem közelíti meg.

Mindamellett a Browning dicsősége nem régi keletű; alig tizenöt-húsz éves, noha több mint ötven év telt el első verseinek megjelenése óta. A dicsőség sokára kopogtatott be nála; akkor, mikor már nem volt öröme az életben. A végzet hosszú életet mért rá; éppen egy negyed századdal kellett túlélnie feleségét, azt a kedves, finom költőnőt, akinek Taine „Angolországi jegyzetei”-ben olyan meleg lapokat szentel. De ha későre jött hozzá a dicsőség, kamataival fizette meg a tartozását, s Browningnak épp oly kivételes ünnepeltetést juttatott osztályrészeül, mint ama másik nagy szellemnek, akinek temetését szintén a Rezzonico palota látta: Wagner Richardot értem.

1881-ig, amikor Londonban „Browning-Society”-t alapítottak műveinek propagálására, jóformán csak a „felsőbb tízezer” köreiben volt ismeretes. Olaszországban, ahol rajongtak érte, s Franciaországban, ahol „Hervé Riel”-je sok szimpátiát és csodálót szerzett munkáinak, majdnem jobban ismerték addig, mint az angol nép maga. Pedig Browning elég korán lépett fel. „Paracelsus”-a, mely a XVI. század híres alkimistáját szerepelteti, 1835-ben jelent meg, s ez a filozófiai tárgyú, drámai költeménye volt az, amivel legelsőben keltett figyelmet. Akkor, mikor „Paracelsus” megjelent, Browning még csak 23 éves volt. Abban az időben tért vissza Londonba első nagy olasz útjából. Tele volt a középkor emlékeivel, s ezek a nagy impressziók megérzenek későbbi munkáin is. További kísérletei drámák voltak, de ezekkel sem aratott valami nagy sikert. „Strafford” című tragédiája csakhogy éppen meg nem bukott. Két másik darabjával: „Cléves hercegnő”-vel, s „Csorba a címeren” című drámájával több hatást tett ugyan, de nagy közönséget még mindig nem hódított. Különben „gentilhomme de lettres” volt minden ízében, aki sohase törődött a tömeg ízlésével. Igazán népszerűvé nem is vált soha, bár e században nem élt költő, még Victor Hugo sem, akinek fanatikus bámulói nagyobb számmal találkoztak volna. De ezek a bámulók legnagyobb részt a „lettré”-k sorából kerültek ki. Hasonlóan Wagner Richardhoz: bálványa volt a vele rokon művészlelkeknek, de munkája a nagy közönségnek mindig kaviár maradt.

Az említett félsikerű darabokról így ír egy nagy tekintélyű francia kritikus, James Darmesteter: „Shakespeare óta nem volt angol költő, akiben több lett volna a drámai erő, mint Browningban, drámai erő alatt azt a tehetséget értve, hogy a költő kivetkőzik önnönmagából s behatol az idegen lélek mélyére”. Majd másutt: „Browning talán az egyetlen lélekidéző ebben a korban, melyben mindenki csak egy lélekkel ismertet meg, a magáéval, melynek csaknem egész költészete vallomásokból áll”. S ugyancsak e helyütt századunk legobjektívebb költőjének mondja Browningot.

Browning 1846-ban vette nőül miss Elisabeth Barrett-et, akinek emlékét ma is jobban őrzik költeményei, mint az emlékezetének szánt kőtábla a florenzi Guidi-palotán. Ugyanez évben költöztek véglegesen Olaszországba.

Ettől fogva mindinkább dominál a Browning munkáiban az élezetten művészi vonás, a quattrocento-ízlés, a praerafaelisztikus velleitás. Ez az ízlés Angliában iskolát csinált, melynek legfrissebb hajtása ma is mind több és több hívet hódít. Ebben a szellemben írt munkái közül a legjelesebbek: a „Karácsonyéj és Húsvétvasárnap”, a „Férfiak és asszonyok” című versgyűjtemény, s „A gyűrű és a könyv”, mely utóbbiban Browning egy régi olasz legendát dolgozott fel. Egy későbbi munkájában, mely ezt a különös címet viseli: „Red Cotton night cap country” (A vörös-gyapjú-hálósapka országa) ugyanannak a kiváló pszycholognak revelálja magát, aminőnek drámáiban mutatkozott. Ezek a legnevezetesebb művei annak a nagy szellemnek, akit e napokban fogadott magába a Westminster, néhány lírai költeményért, melyek azonban a legszebb dolgok közé tartoznak, amit csak a század produkált.

Forrás: A Hét - 1. évf. 4. sz. Bp., 1890. jan.26.