Az
1848-49 lázas eseményei után Jókai egyelőre pihenni kényszerült. A még alig
huszonöt éves ifjú azonban természeténél fogva sem lett volna képes arra, hogy
napjait tompa kétségbeesésben, tétlenül töltse el. Alig volt a nagy író
életében korszak, amelyben többet tanult volna, mint az 1850-es évek elején,
amikor a született művész határozott ösztönével figyelte meg a magyar nép faji
sajátságait, éppúgy a vele együtt lakó többi népekét is; amikor hozzálátott a
vándorló tréfák és anekdoták összegyűjtéséhez; és mindezek mellett nagyszabású
történelmi tanulmányokat végzett, sokkal szélesebb körűeket és alaposabbakat,
mint ahogyan azt az eddigi kutatás általában föltételezte. Érdekesen bukkannak
előnkbe Jókai tanulmányai munkáinak tükrében: 1851-től kezdve sorra jönnek: Cserei,Gibbon, a nagy francia
anekdota-gyűjtemény, Bethlen János, majd Hammer-Purgstall óriási méretű
török történelme és az akkor frissen megjelent Poujoulat-féle török történelem német fordítása. Ez csupán szerény
választék, mert egészen biztosan jóval nagyobb az anyag, amelyet Jókai alig
néhány év alatt nem csupán fölületesen, hanem sokszor meglepő alapossággal
átkutatott. Egyik-másik műnek a terjedelme is óriási; így Gibbon, vagy pedig
Hammer-Purgstall figyelmes átolvasása önmagában is nagy munkát kíván. Mi
fordította Jókai figyelmét éppen ebbe az irányba? Ennek magyarázata talán nem
nagyon nehéz. A szabadságharc után sok magyar menekült külföldre; a menekülés
útja pedig csupán Törökország felé volt nyitva s ez az ország ebben az időben
még közvetlenül határos volt Magyarországgal. Törökországban régi hagyomány
parancsolta a menekültek felkarolását: Kossuth és társai szíves
vendégszeretetre találtak. Lassanként hírek érkeztek a kibujdosottaktól, életük
olyan szoros kapcsolatban állott e bomladozó birodalom belviszonyaival, hogy az
érdeklődést a török szokások és erkölcsök, történelem és nyelv iránt
önkéntelenül is felkeltett. A magyar
nábob-ban Kecskerey a kor
divatjának hódol, amikor török inast tart és vele törökül beszél. Jókai
romantikus képzeletét módfelett izgatta a rejtélyes Kelet. Az általános
érdeklődést még fokozta az 1853-ban kitört orosz-török háború, amelyben csaknem
egész Európa a törökök pártját fogta. Mennyivel melegebb érdeklődésre
számíthatott a törökök ügye a magyaroknál, akik amúgy is gyűlölettel és fájdalommal
gondoltak szabadságuk eltiprójára, a törökökkel szemben álló oroszra. A török
események azonban szoros kapcsolatban állottak az ott élő keresztény népek
történetével, hiszen Törökország akkor még – legalábbis papíron – magába
foglalta a Román Fejedelemségeket és Szerbiát is, a mai Bulgária pedig
tökéletesen be volt kebelezve az akkor még óriási terjedelmű birodalomba. A
török történelem tanulmányozása egyet jelentett a román, szerb, bulgár és görög
történelem főbb mozzanatainak ismeretével. Innen indul ki Jókai érdeklődése a
román nép iránt, ebben az időben ismerte meg a Román Fejedelemségek
történetének egyik fejezetét, amelyet azután ismételten felhasznált román
tárgyú novelláinak keretéül.
Jókai
első román tárgyú novellája az 1853-i orosz-török háborúról írott könyvében
jelent meg A bojár-leány címen 1855-ben.* (* Jókai Mór: Véres könyv. Először megjelent három kötetben Pesten
1855-ben. A Nemzeti Kiadásban: Véres könyv. Csataképek a keleti háborúból. Bp.
1894. A Nemzeti Kiadás XIX. kötete. A novella ez utóbbi kötet 268-288. lapjain
található.) A bevezetőben ismertetett vonásokat jellemzően igazolja.
Küriáki Sándor Havasalföldön lakott,
ahol előkelő főúr, bojár volt. Részt vett 1825-ben a hetéria küzdelmeiben. Az ő
testvére adta ki magát Jordaki helyett a kolostorban,mire lefejezték. A fejét
megváltotta és eltemette. A felkelés szerencsétlen vége után elvonult a
világtól. Hat fia volt és egy leánya:
Neszte. 1853-ban azzal jöttek hozzá fiai, hogy nagy hadjáratot indított az
orosz a török ellen, ütött a bosszú órája. Erre az ősz Kuriáki azt hitte, hogy
itt a harc, „mely a román népet
felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét opál földén,amilyen volt a nagy Bazarád
alatt!” Örömmel üdvözölte az oroszokat, gazdagon megvendégelte őket és
fiait harcra késztette. A lakoma alkalmával Neszte hárfakíséret mellett
elénekelte a szép Lienka regéjét. Ez arról szólt, hogy a várnai ütközetbe ment
a magyar király, Hunyady János és Drakul vajda. Ennek leánya volt Lienka, aki a
király mellett lovagolt és vele együtt esett el.
A
nagy lelkesedésben Neszte felajánlotta, hogy kémkedni fog az ellenfél táborában.
Minthogy anyja lengyel nő volt, ő maga is kitűnően tudott lengyelül és kiadta
magát menekült lengyelnek. Tisztnek öltözve átkelt a Dunán egy lélekvesztőn és
kikémlelte a törökök állásait.
Egy
napon Giurgiuban* (* Jókainál: Dsurdsu) időzött a szép Neszte egy kávéházban
több tiszt társaságában. Egyszerre lármát hallottak, egy embert vittek
veszteni. Egy csolnakos volt; a törökök ugyanis minden csolnakot összeszedtek,
hogy a kémkedést megakadályozzák. Nesztét egy tiszt karon fogta és
kényszerítette, hogy jöjjön el a látványosságra. Neszte azonnal megismerte,
hogy ez az ő csolnakosa, akit bizonyára utána küzdöttek. Az utolsó pillanatban
az ember ráismert és Nesztére mutatott. Neszte azonban kihasználta a
pillanatnyi zavart és azt állította, hogy az őt karon fogó tiszt a kém. Nehány
perc alatt a Duna partjára sietett és a vízbe vetette magát. Bár üldözték, megmenekült és elérte a túlsó partot, ahol elájult. Itt a kozákok megismerték,hogy
leány és erőszakoskodni kezdettek vele. Neszte azonban a kozákot saját
pisztolyával lelőtte és megmenekült. Nagy fáradalmak után hazaért, s
megdöbbenve látta, hogy kastélyuk rom. Egy öreg jobbágy sírva mesélte el, hogy
az oroszok összevesztek Küriákival és egész családját lemészárolták, kastélyát
pedig felgyújtották. Az orosz tábornok semmit sem tudott a Küriáki család
vesztéről. Így Neszte felkereste és behatóan tájékoztatta, hogy milyen az
ellenfél állása. Ez a tájékoztatás azonban félrevezetés volt. Az oroszok a hamis
adatok alapján megvívták az olteniczai ütközetet és borzasztó vereséget
szenvedtek. Küriáki leánya pedig kolostorba vonult.
Ez
a novella jellemzően mutatja Jókai felfogását és tárgyi ismereteit a román
viszonyokról. Amit itt téved, az végigkísérte összes hasonló körből vett
novelláiban; amit a románokról elképzelt vagy elgondolt, azt később is
hűségesen megismételte. Jókai voltaképpen egy jelentős román történelmi
eseményt ismert: Ypsilanti felkelését
és ezzel kapcsolatban Tudor Vladimirescu
forradalmi mozgalmát. Ezt emlegeti is mindjárt novellája elején, de az évet nem
jegyezte meg jól magának –meglátjuk, hogy ez a hibája ismételten visszatér -, és
úgy vélekedett, hogy ezek a mozgalmas események 1825-ben történtek.* (* A
helyes évszám 1821) Jókai további működése szempontjából igen érdekes, hogy már
itt említi Jordaki szerepét, hősi halálát egy kolostorban, szóval a hetéria
mozgalmának egyik leggyászosabb eseményét.
Másik
érdekes felfogásbeli tévedése Jókainak szereplői nemzetiségében rejlik. Úgy hiszem, hogy Jókait nagy zavarba lehetett volna hozni, ha valaki e novella
megírásának idejében megkérdezte volna tőle, hogy miként kerülnek a görögök a
Román Fejedelemségekbe. Így például itt is novellájának hősét Küriákinak
hívják. A hat fiú neve: Iuon, Pavlo, Sándor, Leo, Euthym és Péró. Hogy ezek
jórészt nem hangzanak valami románosan, az Jókainak szemmel láthatólag nem tűnt
fel. Jókait az tévesztette meg, hogy a román történelemben szerepet vivő
férfiak között tömegesen talált ilyen neveket: Cantacuzeno, Ypsilanti, Ghica,
Maurocordato, Brancoveanu, stb. Minthogy a román történelmet nem ismerte
alaposabban, ezen úgy segített, hogy a fanariótákat megtette fanatikus román
hazafiaknak. Ez még csak megjárja az 1850-es években, amikor a görög arisztokrácia
valóban lelkes románná alakult, de aligha volt helyén a század elején.
Van
azonban Jókai novellájának más érdekessége is. Már itt felbukkan a jele, hogy
Jókai ismerte a román népköltészetet.
Az a románc, melyet Neszte ebéd alatt Szép
Lienkáról énekel, feltűnően hasonlít e kor román irodalmának népies hangú
elbeszélő költeményeihez, amilyeneket különösen Alecsandri egykorú költeményei
között olvashatunk. A törökök elől a Dunán átúszó és így menekülő leány
alakja pedig a román népköltészet egyik legjellegzetesebb jelensége. Alecsandri
híres népköltészeti gyűjteményében* (* Poesii
populare ale Romänilor, Adunate si intocmite de Vasile Alecsandri, Bucuresci.
Tipografia luerätorilor asociati. 12. Pasagiul Roman. 12. MDCCCLXVI. – A Kira
című költemény e kiadás 116-120. lapjain olvasható.), amely először
1852-ben, tehát három évvel Jókai novellája előtt jelent meg, olvashatjuk a
Kira című költeményt,melyben egy román leányt, Kirát, elrabol a török és
Brailánál átviszi egy csolnakon a Dunán. Kira bátyjai a csolnak után úsznak és
megmentik a leányt. Minthogy azonban azt hiszik, hogy Kira jószántából követte
a törököt* (* A költemény a törököt „arab”-nak nevezi), a leányt máglyán
megégetik, bármennyire esküdözik is, hogy ártatlan. Hasonló tárgyú költeményt
közöl Vulcanu népköltészeti gyűjteménye is.* (* Román népdalok. Fordították Ember György, Grozescu Julián, Vulcanu
József, Bevezette Vulcanu József. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Budapest, az
Athenaeum tulajdona. 1877. Az Ilona című költemény a kötet 8-12. lapjain olvasható.)
Ebben Ilona Belgrádban lakik. Itt fogják el a törökök.A leány útközben a Dunába
ugrik és úszva megmenekül a törököktől. Ez így egymagában még gyenge bizonyíték
lenne arra, hogy Jókai valóban ismerte a román népköltészetet, de a
továbbiakban jóval nyomósabb érvekkel támogathatjuk állításunkat.
Jókai
Bojár leány című novellája nem
tartozik a kitűnő romantikus jeles alkotásai közé. Nem tárgyi tévedéseiben
rejlik gyengesége, hiszen Jókait e szempontból bírálni nem valami igazságos
dolog; van ebben az elbeszélésben valami hideg feszesség, valami üres retorika,
ami a műalkotás becsét és élvezhetőségét lerontja. Azt mondhatnám, hogy az
egészen olyan hangulat ül, mintha Jókai maga sem hitt volna abban,amit leírt és állandóan
tudatában volt annak, hogy nem hisz elbeszélésének igazságában.
Említettem
már, hogy Jókai a Bojár leány
bevezetésében érdekes célzást tesz Jordaki esetére. Amit ott mond, az dióhéjban
tartalmazza két évvel később megjelent novellájának tárgyát. A Jordaki feje
című novella* (* Először megjelent a
Szépirodalmi Közlöny 1857. évfolyamában. Másodszor a Dekameronban, 1858-ban. A
Nemzeti Kiadásban a XI. kötet 193.lapján található.) az 1821-i
Ypsilanti-féle felkelés egyik érdekes mozzanatát örökíti meg.
A
drägäsani ütközetben elhullott a hetéria szent serege. Mindössze harminchárom
ifjú menekült meg Jordaki vezérlete alatt. Ezek magukkal hurcolták a szultán
vejét, Tyndari béget és a zeki zárdába menekültek. Az apátnő szívesen látta
őket. A zárda termében holtan feküdt Jordaki nővére, akinek vőlegénye,
Mariotisz Naszta, az ifjak között volt. A törökök vezére, Girlet aga ostrom alá
vette a zárdát. Tyndari bég még biztatta a toronyból, hogy csak ostromolja az
ellenséget. Erre Jordaki lelőtte őt. Girlet aga most körülzárta az épületet és
kiéheztette őket. Végső szükségükben elhatározták, hogy Jordaki lemegy a
pincébe és felgyújtja a felhalmozott puskaport, míg a többiek gyászdalt
énekelnek. Ebbe mindnyájan beleegyeztek, csupán Mariotisa Naszta, a szép Iréne
vőlegénye ellenkezett. Ő a többiek megvetésére a törökök táborába ment és azt
állította, hogy ő Jordaki. Az aga ugyanis a többieknek kegyelmet ígért, ha
vezérüket kiadják. Az aga pecsétes kegyelemlevelet állított ki, de amikor ebben
bízva elhagyták a kolostort, mindnyájukat megkötöztette. Az elfogott görögök
csupán azt kérték az agától, hogy még egyet énekelhessenek a kolostorban.
Girlet aga ezt megengedte. Az ének felhangzott, Jordaki pedig, aki a pincében
várakozott és a történtekről mit sem tudott, a levegőbe röpítette a zárdát. Két
hónap múlva Jordaki elnyomorodva a sztambuli kórházban tért magához. Nem
tudták, hogy ő Jordaki és szabadon bocsátották. A nyomorék kiment az utcára. A
szerály előtt egy kikiáltó keltette fel figyelmét. A kikiáltó nagy hangon
hirdette, hogy itt látható a lázadó Jordaki feje. A fő a Mariotisz Nasztáé
volt.
Az
ember valósággal elszomorodik, ha a józan kutatás világánál kénytelen
ráeszmélni arra, hogy ez a történet, legalábbis ebben az alakban a képzelet
világába tartozik. A történelem Jordakija, az Ypsilanti-felkelés leglelkesebb
vezére, a hetéria mozgalmának idején ötven éves volt, nem pedig tizenhét éves
ifjú. A Jókaitól említett „zeki” zárda voltaképpen a Secul zárdát jelenti, ahol
Jordaki valóban hősi halált halt és nem menekült meg. A novellában említett
többi név nem történelmi.* (* Mindezt
igen alaposan összefoglalta és a vonatkozó történelmi irodalomra is utalt
Bittay Árpád, aki a novellát is lefordította Capul lui Iordache címen a
következő munka függelékében: Mauriciu Jókai. Biografie si caracterizare cu
prilejul aniversärii de o sutä de ani dela nasterea lui. Din incredintarea sic
u sprijinul Ministerului Artelor si al Cultelor de Dr. Gheorghe Kristóf,
profesor de la literatura maghiarä la Universitatea din Cluj. Ca adaos: Cäteva
nuvele caracteristice de ale lui Jókai. Traducere de: Dr. Árpád Bitay, profesor
la liceul de fete „Marianum” din Cluj. „Minerva” Institut de Literaturä si
Tipografie S. A. Cluj. (Megjelent 1925-ben.) A fordítás a kötet 119-124.
lapjain. Jegyzet a 124-125. lapokon. Már Bitay is úgy vélekedik, hogy Jókai
valószínűleg valamilyen hírlapból meríthette tárgyát.)
Hogy
honnan merítette Jókai az elbeszélésének tárgyát, arra elég könnyű rájönni, ha
ekkori munkásságát figyelemmel kísérjük. Jókai 1854-ben adta ki a Janicsárok végnapjai című regényét,
ennek jegyzeteiben pedig ismételten hivatkozik az Augsburger Allgemeine Zeitung-ra.
Minthogy a Janicsárok végnapjai című regény elsősorban Ali janinai basa
végső küzdelmeivel és bukásával foglalkozik, ez pedig 1820-1822-ben játszódott
le, nagyon természetes, hogy Jókai az 1821. év eseményeit egy egykorú
hírlapban, az Allgemeine Zeitung 1821. évfolyamában olvasta.* (* A Janicsárok végnapjai és az Augsburger
Allgemeine Zeitung közötti összefüggést tárgyalja Czunya Miklós Jókai
török tárgyu regényeinek forrásairól című értekezésében. Budapest, 1934. a
26-29. lapokon)
Az
Allgemeine Zeitung, melyet megjelenési helyéről neveztek
augsburginak, konzervatív szellemű lap volt, amely mindenekelőtt Metternich
reakciós politikáját támogatta. Így rossz szemmel nézte a görög szabadságharcot
is, de kénytelen volt a vonatkozó híreket közölni. Jordaki 1821. július 14-én
bukkan fel benne először és innentől kezdve hónapokon keresztül sűrűn szerepel.
A lap beosztásánál fogva, minthogy a híreket országonként csoportosítva hozza,
az akkori Román Fejedelemségek pedig Törökország kötelékébe tartoztak, a
hetéria és jordaki ügye a legszorosabban összekapcsolódott a janinai basa
küzdelmeivel. Így Jókainak akarva-nem akarva, végig kellett olvasnia Jordaki
történetét is, amikor Ali basa életéhez keresett adatokat.
Az
első alkalommal (júl. 14.) arról értesülünk, hogy a drägäsani harctéren csupán
Jordaki maradt hatvan emberével és ő fedezte a visszavonulást. Később azt
halljuk, hogy a hetéria hívei a hegyekben bujdosnak. Egy csapat a slatinai
kolostorba menekült (aug. 26.), itt a törökök ostrom alá fogták őket. A török
csapat vezetője a bim-basi megadásra
szólította fel őket, de ezt ebben a pillanatban lelőtték. A további hírek
azután egészen közel visznek a novellában ismertetett eseményekhez, Jordaki és
Farmaki a Seka kolostorba húzódtak
mintegy háromszáz hetéristával (szept. 20.). A kolostort szept. 17-én
ostromolják a törökök, de egyelőre kevés sikerrel, mert nincsenek ágyúik.
Október 15-én részletes tudósítást kapunk: Selihar bej ötezer emberével Niamz
(Neamtu) környékén harminc göröggel ütközött össze. Ezek visszavonultak Sek
kolostorba. Ez igen erős épület, erdős hegyek között. A görögök a falakon
tüzeléssel védekeztek. Már napok óta folyik az ostrom eredmény nélkül. A
rákövetkező napon a következő hírt olvassuk: A Piatra melletti Ruhren kolostort
a törökök bevették; csupán három hetérista menekült meg. A halottak között van
állítólag Jordaki is, aki igen hősiesen viselkedett.
Okt.
18-án* (* eredeti helyesírással): „Als Salisch Pascha von den fruchtenlosen
Bemühengen der Türken gegen das Kloster Seck unterrichtet wurde, begab er sich
selbst an der Spitze von 1000 Mann den 23. dahin. Den andern Morgen liess er
die Griechen auffordern, sich zu ergeben, indem versichert wurde, es sollte keinem
etwas zu Leide geschehen, im Gegentheile jedem frei stehen, sich wohin er wolle
zu begeben.Die Griechen, diesen VErsicherungen trauend, öfneten die Thore, und
legten die Waffen nieder; aber die Janitscharen fielen über sie her und hieben
sie zusammen.”
Okt.
19-én: „Den neuesten aus der Moldau einlaufenden Nachrichten zufolge war das
feste Schloss Secku (unweit Nyamz), in welches sich die Überreste der
Insurgenten mit den beiden Kapitains, Jordaki und Farmaki, geworfen hatten, am
24. Sept. nach einem hetfigen Bombadament von mehreren Tagen, von den
türkischen Truppen unter Salih Pascha’s, Kommando mit Sturm erobert, und alle
darin befindlichen Insurgenten, meistens Albaneser, mit Ausnahme der beiden
obgedachten Kapitaine, welche gefangen nach Konstantinopol geschikt wurden,
niedergemacht worden.”
Okt.
21-én az előző hírt megerősítik azzal a különbséggel, hogy Jordaki, nehogy az
ellenség kezébe kerüljön, elégette magát. Még részletesebben értesülünk a
következő számból: Jordaki beteg volt és sebekkel borítva egy cellában
találták.Most fegyvertársával, Farmakival együtt Konstantinápolyban a
legszörnyűbb halál elé néz. „Ihre Namen
wird die Geschichte verewigen, und Europa ihnen ein gerechtes Mitleiden zollen…”
Okt. 23-án: Még megerősítésre szorul Jordaki elfogatásának híre, minthogy a
menekültek elbeszélése szerint három társával sikerült megszabadulnia. „Ein Grieche, der sich im Kloster Seku
edelmüthig für ihn ausgab, soll dadurch seine Rettung möglich gemacht haben.”
Ez a hír még október 27-én is tartja magát: Jordaki sorsa még mindit vitás.
„Die Meisten behaupten, er sey glücklich gerettet.” Mások viszont azt állítják,
hogy elégette magát feleségével és gyermekeivel együtt. A törökök két foglyot
küldöttek Konstantinápolyba: az egyikről azt állítják, hogy Jordaki, a másikról
pedig, hogy Farmaki. Csak okt. 31-én kapunk világosabb hírt: most már bizoynos,
hogy Jordaki a lángok között lelte halálát. Betegen feküdt a kolostor egyik
cellájában, de – sejtve sorsát – szalmát és szurkot tétetett ágya mellé. Amikor
a törökök közeledtek, sajátkezűleg
felgyújtotta a cellát és így szenvedett hősi halált.
Dec.
7-én olvassuk a dráma végét: „us der Moldau sind mehrere von den bei der
Einnahme des Schlosses Secku gefangenen Insurgenten hieher* (* T. i. Konstantinápolyba, ahonnan a tudósító
nov. 10-éről keltezve a hírt küldötte.) gebracht worden: Zweiunddreissig derselben wurden gestern Nachmittags in den
verschiedenen Quartieren der Stadt und der Vorstädte, Kapitain Farmaki aber in der Hauptstrasse von Pera, enthauptet.”
Jókai
tehát mindent készen kapott. Csupán a mesteri bonyolítás az ő műve. Az anyag, a
maga történelmi ellentmondásaival és valótlanságaival is ott feküdt előtte. Jókai nem volt kritikai elme: ő egy
anyaggal kapcsolatban nem azt vizsgálta, hogy abban mi az igaz, hanem azt, hogy
meseszövés szempontjából mi használható. Készen kínálkozott: a harminchárom
ifjú, a békére felszólító török lelövése, a hősi önfeláldozás, a menekülés, sőt
– ami a száraz és rideg Augsburger Allgemeine Zeitung-nál a legnagyobb ritkaság
– még a résztvevő, barátságos és lelkesült hang is. Jókai figyelmét rögtön
fölkeltette a hálás anyag, amint azt két évvel előbb kelt novelljának célzása
világosan bizonyítja. Szokása szerint bizonyára jegyzeteket készített belőle és
két év múlva megírta egyik leglendületesebb, legszebb elbeszélését. Jókai
novellája elbeszéléseinek heroikus csoportjába tartozik. Szokása volt neki a
hősi bátorságot, a férfias elhatározást és a szabadságért folytatott küzdelmet
prózai óda formájában megörökíteni. Ezt tette itt is. Novellája költészetének
maradandó kincseihez tartozik.
Jókait
a történelem regényes mozzanatai mellett különösen érdekelte a román nép.
Második erdélyi útján, 1858-ban éppen a románoktól lakott aranybánya-vidéket
járta be* (* Dr. Kristóf György: Jókai napjai Erdélyben. Pásztortűz kiadása. Minerva
Irodalmi és Nyomdai Műint. R.-T. Cluj-Kolozsvár. 1925.) és figyelmét
különösen felkeltette a román nép életmódja, szokásai, mondái és általában
mindaz, ami egy nép sajátos belső életét alkotja. Ide vágó regényei élénken
bizonítják meleg érdeklődését. Érdekes, hogy ebben az időben két novellát írt,
amelyek a román néppel foglalkoznak.Mindkettő a Dekameron-ban jelent meg először, második erdélyi útjának évében.
Az
egyik novella erdélyi tárgyú: Egy haramia-banda a havason.* (* Megjelent a Dekameronban. Nemzeti Kiadás XI.
kötetének 131. lapjától.)
Ezelőtt ötven-hatvan
esztendővel – természetesen a novella keletkezésének idejétől számítva –
Arad-megyét vakmerő szegénylegények nyugtalanították. Tizenketten voltak,
vezérüket Gligornak hívták. A banda nevezetesebb tagjai voltak: Bunduka, egy
hetven esztendős ember, híres zárfelnyitó, azután a „halszemű” Ravasel. Arad
akkori alispánja elrendelte, hogy nem szabad ennivalót juttatni a legényeknek.
A pásztorokat is beparancsolta a hegyekből.Erre a bujdosók egy napon megkötözve
hozták magát Gligort az alispán kastélyába. Amikor azonban beléptek az
alispánhoz, kényszerítették, hogy velük jöjjön barlangjokba. Itt kegyelmet
kértek tőle, amit az alispán meg is ígért és kegyelemért folyamodott értük.
Amíg az megérkezik, velük lakott az erdőn és élelemmel látta el őket. Javulásuk
bizonyságát adták azzal is, hogy egy hozzájuk állni szándékozó legényt
megöltek. A kegyelem meg is érkezett: a levelet a pálosi óhitű pap olvasta fel
nekik; ugyanott, a templomban tettek fogadalmat, hogy életüket
megváltoztatják. Szavukat meg is tartották és mint tisztességes emberek haltak
meg.
Ennek
az elbeszélésnek a tárgyát Jókai a pozsonyi Magyar Hírmondó című lap 1784.
évfolyamából vette* (* Tolnai Vilmos:
Jókai Mór forrásaihoz. Irodalomtörténet. 1927. évf. 315. l.), de arról
szemmel láthatólag nem volt tudomása, hogy ez a történet egy sokkal jelentősebb
eseménye előjátéka volt, mint egy egyszerű rablótámadásé. A hegyekbe menekült
emberek ugyanis elégedetlen román jobbágyok voltak, akik valóban magukkal
hurcolták Forrai András aradi alispánt és annak közbenjárására kegyelmet
nyertek.De az elégedetlenség azért tovább tartott és ugyanazon év őszén a
Hora-Closca felkelésben sokkal véresebb alakot öltött, mint a Jókai békés
elbeszélésében.* (* J. Lupas: Rascoala
täranilor din Transilvania la 1784. Cluj. 1934.-A 62. lapon)
A
Jókai engesztelékeny, összhangot kereső lelke különös örömmel csüggött ezen a
jóságos tárgyon. A megtérő, megjavuló bűnös, aki a társadalom hasznos tagja
lesz, mindenben megfelelt nemcsak a romanticizmus szépért lelkesülő eszméjének,
hanem a Jókai szeretetre méltó, szelíd lelkületének is. Nem csodálhatjuk tehát,
hogy e tárgyat ugyanazon évben némi helyszínváltoztatással megismételte. E novella
címe: Reparált lelkek.* (* A Nemzeti Kiadás XII. kötetében a 208.
laptól.)
A múlt század végén* (* I. i. a XVIII. század végén, mert Jókai
elbeszélését a XIX. sz-ban írta.)
Moldvában nagyon bizonytalan világ volt, a sok háború tönkre tette a közbiztonságot.
Végre a tilsiti béke nyugalmat hozott, ugyanekkor egy igazságos fejedelem
került trónra. A román népköltészet különös szeretettel dicsőíti a
szegénylegényeket. Ezek az erdőkben tanyáznak, a szegény nép pártfogói, bűbájos
tulajdonságokkal bírnak. A fejedelemnek sok baja volt a bujdosó
legényekkel.Végre úgy vetett véget a bizonytalanságnak, hogy felakasztotta
belőlük egy csapatot.Csupán a plojesti (!) hegyek között tartotta fenn magát
egy híres vezér: „az erős Páva”. Ezzel nem bírtak.Egy napon egy szép
cigányleány jelent meg a fejedelem előtt és felajánlotta, hogy elébe hozza
Pávát. Azonban azt kérte a fejedelemtől, hogy ne ölesse meg a legényt, hanem
neki és társainak ajándékozzon egy puszta falut. A fejedelem menlevelet adott,
mely egy puszta falura szólott. A bűbájos leány, Czittra, erre elvezette a
legényeket a faluba, ahol azok megtértek, bűnbánatot tartottak a papok előtt és
megkeresztelkedtek. Páva neve Mihály lett, elvette Czittrát feleségül és mint
kovácsmester tisztességes életet folytatott.
A
novella ugyan a Román Fejedelemségekben játszik – szemmel láthatólag nagyon
bizonytalan történelmi és földrajzi keretek között, hiszen Ploiesti nem
Moldovában van, körülötte nincsenek hegyek, stb. -, de azért az előbb
tárgyalttal feltűnő rokonságban van. Alapgondolata ennek is a bűnös megtérése.
Nagyon érdekes az elbeszélésben jól jellemzett román népköltészet. Jókai
leírásából ugyanis világosan lehet látni, hogy ismerte a román népköltészet ama
termékeit, melyeket „doina haiduceascá” névvel jelöl meg az irodalom. Ezek
bujdosó szegénylegényekről szólnak.* (* Dr.
Kántor Lajos: Magyarok a román népköltészetben. Erdéliy Múzeum, 1933. 2. l.)
Jókai erre vonatkozó adatait Alecsandri híres népköltési gyűjteményéből
merítette. Ebben olassuk az „erős Páva” kifejezésnek megfelelő „Páunul codrilor”
elnevezést.* (* Alecsandri idézet művének
25. l.) Alecsandri szerint a „Páunas” derék ifjú vitézt jelent, aki egyben
oly titokzatos, mint Pán, az erdők istene.Véleménye szerint ennek emlékét őrzi
e népmondai alak. Híres szegénylegényekről több balladát közöl Alecsandri.
Ilyen Vidra, vagy Bujor, aki a nép pártját fogta, éppen
ezért kedvelték és rejtegették. Ugyanitt értesülünk arról is, hogy egyes
betyároknak megkegyelmeztek. Így a Jianul
című balladához fűzött jegyzetből* (* Alecsandri idézett művének 160. l.)
megtudjuk, hogy ez a híres betyár a XIX. század elején élt, kegyelmet kapott
később és békességben fejezte be életét Tárgovisteben, ahol letelepedett.
Különös
érdeklődésre tarthat számot az a kérdés, hogy honnan ismerte Jókai Alecsandri
népköltési gyűjteményét. Alecsandri műve a megjelenésének idején (1852)
irodalmi esemény volt, melyet nemcsak a románság körében, hanem Európa-szerte
ismertek és nagyra becsültek. Kotzebue
Vilmos, a híres német drámaíró fia, akit családi kapcsolatok és diplomáciai
küldetések fűztek a románokhoz, 1857-ben német fordításban adta ki Alecsandri
gyűjteményét.* (* Rumänische Volkspoesie.
Berlin. 1857.-Vulcanut valami megtévesztette és úgy vélekedett, hogy kotzebue
műve előbb jelent meg, mint az Alecsandrié. Idézett munkájának bevezetésében a
XXII. lapon.) Első magyar ismertetője, Ács
Károly, szintén ebben az időben működött.* (* Virágok a román népköltészet mezejéről. Ismerteti és kiadja Ács Károly.
Első füzet. Pest. Laufer és Stolp bizománya, 1858.) Az sem lehetetlen, hogy
Jókai útközben, esetleg szóbeli közlésből ismerkedett meg az említett
népköltési gyűjteménnyel. Bármiként is áll a dolog, fényes bizonyítéka Jókai
általános érdeklődésének, amely különös mohósággal kereste a népiesen jellemző
vonásokat.
A
két népies román tárgyú novella megjelenése után Jókai huszonöt évig nem írt
román tárgyú elbeszélést. 1883-ban jelent meg a Fejedelem és Fra Diavolo című
novellája. Ez mégegyszer mintegy összefoglalja mindazokat a tárgyi ismereteket,
amelyeket Jókai a románokról tudott.* (* Fejedelem
és Fra Diavolo először megjelent a Pesti Hírlap 1883. évf. 306. számában,
másodszor az Athenaeum Nagy Képes Naptárának 1884. évfolyamában. A Nemzeti
Kiadás LXIX. kötetében (Még egy csokrot) a 116-147. lapokon.)
A Fejedelem és Fra Diavolo című novella a színészek világából meríti
tárgyát. Páli uram színigazgató volt, aki különösen operákat adott elő. Híres
műsordarabja volt a Fra Diavolo. Páli uram felesége énekelte a szopránt, Páli
uram a tenort. Pli egyébként merevenjátszott; kiállt a színpadra és
hüvelykujjával malmozva énekelt vagy dikciózott. Nyugodtsága is elárulta, hogy
rendkívül jámbor ember volt. Az emlékezetes pozsonyi országgyűlés véget ért és a
színésztársaság útra készült. Egy Avakum nevezetű görög rábeszélte Pálit, hogy
menjenek Bukarestbe. Égre-földre esküdözött, hogy Bukarest szebb város, mint
Bécs; hogy Kallimaki herceg teatrumot építtetett, hogy az új fejedelem, János
vajda Párizsban tanult és lelkesedik a színházért, s a felesége, Bajraktár
nagyvezér leánya török módra él.Van Bukarestben egy híres költő, Tarakszaki, az
majd ellátja őket darabokkal. Addig-addig biztatta Pálit, míg végre útnak
indultak.
Hosszú utazás után végre
megérkeztek Bukarestbe. A város csakugyan szép volt, a színészeket szívesen
fogadták. Tarakszaki költő már másnap bemutatkozott. Kis, púpos emberke volt s
rögtön ajánlotta, hogy tanulják be hat felvonásos drámáját,melynek a címe: Mihály
vajda. Tarakszaki hevesen udvarolt a direktornénak, de csakhamar veszedelmes
versenytársra talált János vajda személyében. A társulat számtalanszor előadta
a Fra Diavolót, amelyet Tarakszaki románra fordított. Közben némi politikai
nyugtalanság kezdődött, de Páli uram azzal mit sem törődött. Tarakszaki egyre
unszolta a direktort, hogy adassa már elő a Mihály vajdát. Végül egy este nagy
hagymakoszorút dobtak a színpadra. Ez az Unnabár fejedelemasszony bosszúja
volt, mivel megtudta, hogy férje a szép direktornénak udvarol. Páli uram
belátta, hogy valamiképpen vissza kell szereznie a közönség kegyét. Elővették
tehát Tarakszaki drámáját és ahogy tudták, betanulták. Páli játszotta Mihály
vajdát. Erre az alkalomra a fejedelem odakölcsönözte neki saját fejedelmi
díszruháját, bajuszt ragasztott és világra úgy nézett ki, mint maga a
fejedelem. Az első felvonás szerencsésen elindult. A színészek a román szöveget
a súgó után szörnyű hibákkal tördelték, amin a közönség kitűnően mulatott.
Tarakszaki nem volt
jelen. Ez a darab ugyanis csak jeladás volt a hetéria számára,melynek
Tarakszaki is tagjai közé tartozott, hogy itt a felkelés pillanata. Galac felől
érkezett ahetéria serege Wladimiresko Tivadar vezetése alatt.* (* Híven igyekszem
visszaadni Jókai művének tartalmát, hogy világosan bemutassam
történelem-komponáló eljárását.) Tervük
az volt, hogy a fejedelmet elfogják és kényszerítik, hogy vezesse őket a
törökök ellen. A hetéria csakugyan elfoglalta Bukarestet. A rémhírre a
fejedelem a Páliné öltözőjébe menekült. A direktorné feltalálta magát. Hirtelen
leborotválta a fejedelem bajuszát és Páli ruháiba bujtatta.
Közben Páli uram a
kasszánál állott,már teljesen felöltözve és jelenésére várva. Egyszer csak
odaront egy gyanús csoport, megragadta a fejedelem ruhájába bujtatott direktort
és a palota elé hurcolta. Itt óriási felfegyverzett tömeg várt reá. Mindenki
azt hitte, hogy ő a fejedelem. Felállították egy emelvényre és azt követelték,
hogy szónokoljon. Nem volt mit tenni: elszavalta a Mihály vajda nagy jelenetét.
Az pedig gyújtó szónoklat volt, amelyben felszólítja a népet, hogy vonuljon a
törökök ellen. Páli uram természetesen az egészből egy kukkot sem értett, csak
azt látta, hogy szónoklata leírhatatlan viharos lelkesedést váltott ki. Utolsó
mondata ez volt. „Most bocsássatok a fejedelemnőhöz.” Erre nagy diadalmenetben
cipelték a fejedelemnő lakosztályába. Unnahár fejedelemasszony, mint török nő,
jól ismerte az ilyen zendüléseket. Egy cseppet sem ijedt meg. Hallotta férje
beszédét és szörnyű haragra gerjedt, hogy ez a népet a törökök ellen tüzeli.
Dühösen beszélt hozzá valami nyelven, amiből Páli uram semmi sem értett, csupán
azt látta, hogy a fejedelemasszony selyemzsinórt, meg méregpoharat mutogat
neki. Erre úgy megijedt, hogy kiszaladt. Odakint már várták. Lóra ültették,
hogy vonuljanak az ellenség ellen.
A színészek a zendülés
hírére hirtelen összekapkodták a holmijukat és menekültek a határ felé. Vitték
magukkal a fejedelmet is a direktor köntösében. Valami nagy városnál
belefutottak Ypsilanti táborába. Ez is a fejedelem ellen vonult, de a hetéria
ellen is (!) az oroszok pártfogása alatt. Yprilanti szívesen fogadta a színészeket
és azt kívánta, hogy játsszák el Fra Diavolót. Hiába magyarázták, hogy a Fra
Diavolót megszemélyesítő színész berekedt, Ypsilantimindenféle rekedtség elleni
orvosságot itatott meg vele. Nem volt más hátra: a fejedelemnek be kellett
tanulnia Fra Diavoló szerepét. Az ám, de nem volt semmi hallása! Páliné
rengeteget vesződött vele. Ypsilanti hirtelen színházat ácsoltatott össze és
váratlanul megjelent a próbán. A megrémült fejedelem olyan lámpalázt kapott,
hogy se nem látott, se nem hallott. Ekkor azonban híre érkezett, hogy ott a
hetéria serege Wladimiresko vezetésével. No, erre Ypsilanti hirtelen ellene
vonult, a hetériát leverte (!!) és Wladimireskót elfogta. Ám János vajdát nem
tudták elfogni. Páli uram ugyanis látva, hogy nagy a veszedelem hirtelen
leszedte az álbajuszt, kibújt a fejedelmi köntösből és ellépett. Estére
megkezdődött a Fra Diavolo előadás. János fejedelem sehogy sem akart fellépni.
Páliné toporzékolt. Ekkor a színpadról, ahol már folyt a darab, hirtetelen
felhangzott Fra Diavolo éneke. Páli uram ugyanis visszatalált társulatához,
gyorsan nekiöltözött és kilépett a végszóra. Ennek hallatára Páliné a színpadra
rohant és férje nyakába borult, amiért Páli nagy hidegvérrel büntetésre ítélte.
Az előadás azután zavartalanul folyt, csak az egyik szereplő énekelt iszonyú
hamisan. Az a fejedelem volt, aki még azon éjszaka Párizsba ment és sohasem
tért többé vissza. Páli uram pedig ünnepélyesen megtiltja társulatának, hogy
valaha egy szót is merjenek szólni e kalandjukról.
Jókai
történelmi tévedéseit az elbeszélt események világosan cáfolják. Nyilván
látható, hogy Jókai olyan volt, mint a Bourbonok: nem tanult és nem felejtett
semmit. Talán egész életében nem írt le nagyobb történelmi tévedést, mint
amikor azt állította, hogy Ypsilani
leverte a hetéria seregét! Fölösleges hangsúlyoznom, hogy éppen Ypsilanti
volt a hetéria fővezére. De még bizonyos, érdekesebb részletek tárgyalása előtt
meg kell jegyseznem Jókai védelmére, hogy az Ypsilanti-Tudor Vladimirescu
fejezet a Iorga német és francia nyelvű történelmi műveinek megjelenéséig
tökéletesen zavaros volt a külföldi történelmekben. Cantu Caesar, akit Jókai eben az időben olvasott* (* Amint az Egy az Isten-ben fűzött jegyezetei
igazolják), sőt Oneken monumentális műve is, mely Jókai könyvtárában megvolt,
ugyancsak homályosan adják a vonatkozó részt. Példátlan ugyanis a
történelemben, hogy ugyanazon helyen és ugyanazon időben egyszerre három párt
álljon egymással szemben. Különben Jókai művei között ritkán lehet találni még
egy helyet, ahol olyan szemmel láthatólag hangsúlyozta volna a történelmi keret
tökéletesen mellékes szerepét, mint itten. És mégis – mily sajátszerű – behatóbb
történelmi vizsgálat után érdekes nyomokra fogunk bukkanni, amelyek a Jókai
novellájának, ha történelmileg nem is igazolják, de határozottan jelentőséget
adnak.
Jókai
novelléja mindenekelőtt érdekes kapcsolatban van a román színészet kezdeteivel.
Jelentéktelen kísérletektől eltekintve a román színjátszás azzal kezdődik, hogy
CaragenJános fejedelem, aki barátságos viszonyban volt Gentzcel, Metternich
herceg titkárával, összeköttetése útján színészeket kért Bécsből. Meg is
érkezett 1818 augusztusában egy Gherghy nevű színigazgató társulatával, és
drámai, valamint operaelőadásokat rendezett.* (* Teatrul la Románi de Dimitrie C. Ollanescu, membru al Acedemiei Romane.
Partea II. Teatrul in Téra-Romanésca. Bucuresci. 1898. 8. l.) Ez a Gherghy,
akinek nagy a fontossága a román színészet megindításában, Gerger János brassói
szász színigazgató volt, aki ebben az időben nagy tevékenységet fejtett ki,
többek között Kolozsvárt is ismételten szerepelt.* (* Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története.
Kolozsvár, 1897. 254. l. Hogy Gherghy valóban Gerger Jánossal azonos, könnyen
eldönthető az OllAnescutól (a 8. lapon) említett Dilly-né nevű színésznő
azonosságával. Ez a színésznő ugyanis Dill-né néven szerepel Gerger
színtársulatában. Meg kell említenem, hogy a románok ebben az időben cirill
betűkkel írtak, így a nevek átírása sokszor körülményes volt.) Világos,
hogy a fejedelem levelére Gentz az erdélyi kormányszékhez írhatott, hogy
küldjenek színészeket Bukarestbe. Ott pedig annál is inkább a Nagyszebenben és
Brassóban tartózkodó Gergerre gondolhattak, mivel ez 1815 május 5-pén Brassóban
román nyelven előadatta Kotzebue Die
gefährliche Nachbarschaft című vígjátékát.* (* Dr. Eugen von Filtsch: Geschichte des deutschen Theaters in
Siebenbürgen. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge.
XXIII. Band. 1890. 310. l. Nagyon valószínű, hogy ez volt az első román nyelvű
színi előadás. Iasiban az első román darab Gheorghe Asaki Mirtil si Hloe című
pásztorjátéka volt, melyet 1816. dec. 27-én adtak elő (Teodor T. Burada:
Istoria teatrului in Moldova. Insi, 1915. I. 99. l.) Bukarestben 1819-ben, vagy
1820-ban adták Euripides Hekuba című drámájának román fordítását; ott ez volt
az első román nyelven játszott darab (Olianescu i. m. 11. l.). Tudva azonban,
hogy Gerger már azelőtt is mutatott be román nyelven színdarabot, alig hihető,
hogy Bukarestbe már egy évvel előbb ne játszott volna román nyelvű
színdarabokat. – A Koetzebue említett vígjátékával együtt előadták d’Alayrae
Wer Vieles bringt, wird Jedem etwas bringen című operettjét, de Filtsch
szövegezésében nem világos, hogy ez is román nyelven folyt-e. Meg kell
jegyeznem, hogy Filtsch nem ismerte a román színészet történetét, Ollänescu és
Burada pedig Filtsch munkáját.)
Gerger
1818 szeptember 8-án kezdette meg szereplését Bukarestben Rossini Olasz nő Algirban című operájával. A
színi előadások felkeltették az ebben az időben a Román Fejedelemségekben
tömörülő görög vezetőkörök figyelmét. A hetéristák nem akarták elmulasztani a
kínálkozó jó alkalmat, hanem maguk is színtársulatot szerveztek,melynek célja a
szabadságvágy felkeltése volt. Felváltva játszottak Gergerrel ugyanabban a
helyiségben. Az első hetérista előadás – természetesen görög nyelven – Voltaire
Brutus fiainak halála című színműve
volt Az előadás oly lázba hozta a hetéria ifjú tagjait, hogy a színmű
végeztével az utcán pisztolyaikat kilőtték és forradalmi dalokat énekeltek.*
(* Ollanescu i. m. 10-11. l.) Ez volt a
hetéria első nyilvános megmozdulása, de a felkelés csak 1821 elején tört ki.
Valószínű, hogy Gerger Bukarestben egy olasz operatársasággal egyesült. Annyi
legalábbis bizonyos, hogy egy számos tagból álló olasz operaegyüttes szerepelt
Bukarestben,a mikor az Ypsilanti-Tudor Vladimirescu felkelés kitört.* (* Ollänescu erről nem tud. Filtschnél l. 313.
l.) Ez a társaság a zavarok elől Brassóba jött és itt 1821. május 3-tól
július 5-ig operaelőadásokat tartott.* (* Valószínűleg
ezek adták elő az Ollänescutól (8. l.) említett operák jelentékeny részét. Ez
ugyanis fényes társaság volt, elsőrendű erőkkel.) Ugyanekkor sok előkelő
bojár is Brassóba menekült, ahol a színi előadásokat szemlélve, elhatározták,
hogy maguk is buzgólkodni fognak odahaza a román színművészet érdekében.* (* Ollänescu, 16. l.) Nemcsak az olasz
társaság operaelőadásaiban gyönyörködhettek, hanem a magyar színészek
vendégjátékában is, akik 1822-ben és 1826-ban Brassóban vendégszerepeltek.* (* Ferenczi Zoltán, i. m. 299. l.) 1826-ban
Déryné is a társulat tagjai közt volt és több bojárcsaláddal ismerkedett meg* (* Déryné
naplója. Sajtó alá rendezte Bayer József. Budapest, II. 257. l.), el is
látogatott hozzájuk és velük folytatott társalgását szokott eredetiségével
örökítette meg. Egy Stefaneszko nevű bajorcsalád hívta Dérynét, hogy látogasson
el Bukarestbe. Ő el is ment volna, de társai féltek a veszedelmes úttól. A
román főnemesség olyan élénk érdeklődést mutatott a magyar színészet iránt,
hogy Ghica herceg, aki természetesen nem tudott magyarul, tolmáccsal hallgatta
végig az előadásokat. Így gyakran megtörtént, hogy egy-egy jobb kiszólás után
az általános derültség teljes elcsendesültével kezdett a herceg nevetni,
minthogy a tolmács akkorra rondította le a hallott szellemességet.* (* Déryné naplója, II. 264-165. l.)
Ha
Déryné akkor elfogadja az ismételt szíves meghívást, ő vitte volna először a
magyar színészetet Bukarestbe. Így azonban ez a dicsőség Páli Elek
színigazgatót és híres magyar tenoristát illeti* (* Született
1796-ban Pápán, meghalt 1846-ban Kolozsvárt. Szinnyeinél (Magyar Írók, X.
245-248. l.) és a Színművészeti Lexikonban (III. 436-437. l.) részletes
életrajza. Ez utóbbi Erődi Jenőtől.), aki 1840 október 18-án szerepelt
először Bukarestben* (* Szinnyei hibásan
1842-t ír. Ez az évszámtévedés Feleki Miklós életrajzából került a Pály Elek
adatai közé (Vasárnapi Ujság. 1877. 211. l.) A Színművészeti Lexikonban Erődi
Imre a helyes évszámot írja, amely Ollänescu idézett művének 103.lapjáról való.
Nem tudtam megtalálni, hogy ki közölte magyarul a helyes adatot. Erődi nem
említi.), aki 1840 október 18-án szerepelt először Bukarestben* (* Ferenczi Zoltán, i. m. 523. l.) Fetele de la Sziclosz című darabbal
román nyelven. Valószínű, hogy ez a darab azonos Treitschke Sikósi borzasztó két éjszaka című
színművével, amelyet Komlóssy Ferenc fordított magyarra és 1828 november 2-án
mutatták be először Kolozsvárt.* (*
Ollänescu szerint, ahonnan ezeket az adatokat vettem (103. l.), a fejedelem
trónralépésének évfordulóján. De ez nem talál októberre, minthogy Ghiea Sándor
fejedelem 1834 áprilisában lépett trónra. Lehet azonban, hogy októberben
iktatták be hivatalosan.) Pály csaknem egy hónapig időzött Bukarestben és
Ghica Sándor fejedelem tiszteletére ünnepi előadást rendezett* (* Ollänescu
i. m. 24. l.) hét élőképben, melyek a fejedelem áldásos működését
dicsőítették.
Jókai
novellájában említett Fra Diavolo operát természetesen nem játszhatták a
színészek Tudor Vladimirescu korában, tehát 1821-ben, minthogy Auber 1830-ban
írta operáját és Bukarestben 1834-ben adták először.* (* Gh. Adamescu: Istoria literaturii romane. Bucuresti. Biblioteca pentru
tot. 138-139. l.)
Érdekes
a Jókai által említett Tarakszaki név. 1599-ben ugyanis Vitéz Mihály vajdának egy
latinul írt életrajza jelent meg, amelynek a szerzője, Walther Baltazár, a mi
előszavában elmondja, hogy ezt az életrajzot eredetileg román nyelven írta a
fejedelem kancellárja és egy lengyel, név szerint Taranoviu vagy Tarnovski
(magyar helyesírással Tarnovszki)
lengyel nyelvre fordította. A név hasonlósága, továbbá az, hogy Tarakszaki
éppúgy, mint Tarnovszki Mihály vajdáról írnak, némileg gondolkozóba ejtheti az
embert, bár valószínű, hogy csak a véletlen játékáról van szó.
Jókai
elbeszésében valósággal elkábulva szemléljük a valóság és képzelet kusza
szövedékét. Hiszen kétségtelen, hogy Jókai novellája a legképtelenebb
történelmi tévedések mellett a történelem egészen elrejtett igazságait is
magában foglalja. Íme: a hetéria első megmozdulása valóban egy színi előadással
volt kapcsolatos, a bukaresti színészek valóban sietve menekültek a zavarok
elől Brassó felé és módfelett valószínű, hogy egyik-másik velük megbarátkozott
bojár közéjük keveredve álöltözetben menekült ki az országból. Pály valóban
adott román darabokat Bukarestben és a fejedelem tiszteletére hazafias játékot
is rendezett.
kétségtelen,
hogy Jókai nem ilyen kínos adatgyűjtés nyomán jött elbeszélésének gondolatára.
Felesége, Laborfalvy Róza tanúja volt a magyar színészet hőskorának és sok
érdekes esetet mesélt el neki.* (* Erre
vonatkozólag érdekesen ír Jókai a Magyar Nábob bevezetésében a Nemzeti
Kiadásban.) Ebben az időben amúgy is nagy színészirodalmi esemény volt
Déryné naplójának ismételt közlése.* (* Először
folytatásokban a Vasárnapi Újság 1877. évfolyamában.) Valószínű, hogy Jókai
a páratlan érdekességű naplót már kéziratban olvasta. Jórészt innen került ki
Pály jelleme. Ha együtt szerelmes szerepeket játszotta – írja Déryné* (* Naplója
II. 311. l.) -, Pály hidegen átkarolta és a páholyokon jártatta szemét,
mialatt így énekelt:
Ninette kedves lélek
Csupán te néked élek…
Déryné
erre megcsípte figyelmeztetésül, hogy hevesebben játssza a szerelmest, de Pály
nyugodtan odasúgta neki: ma legalább háromszáz forint a jövedelem!
Pály
második felesége, Botos Karolina, akiről Jókainál szó lenne, jellemileg nem
egyezik az elbeszélés szellemes, ügyes és találékony direktornéjával. aligha
járok messze az igazságtól, ha úgy vélekedem, hogy ez a Pályné inkább a tűzről
pattant, páratlan ügyességű Déryné, akinek így állított emléket a nagy
romantikus.
Ez
a novella legélénkebb bizonysága annak, hogy Jókait nem lehet csupán történelmi
tévedései szempontjából megbírálni. A Fejedelem
és Fra Diavolo Jókai legzseniálisabb elbeszélései közé tartozik. Nemcsak a
csapongó jókedv, a sokszor dévaj humor az, ami értékét kitünteti, hanem
vígjátéki cselekvényének boszorkányos ügyességű bonyolítása, állandó és világos
folyamatossága, amely lehetővé teszi, hogy állandóan át tudjuk tekinteni az
egész szövedéket. Ha Jókai művei lassankint el is évülnek, ez a novella még
sokáig fog dacolni a kérlelhetetlen idővel.
Vessünk
még egy pillantást Jókai román tárgyú novelláira. Jókai voltaképpen egy
eseményt ismert a román történelemből, az Ypsilonti-Tudor
Vladimirescu-féle mozgalmat, amely 1821-benjátszódott le. Nem volt azonban
pontosan tájékozva erről sem, csupán egy-két fontosabb név és esemény maradt meg
emlékezetében. A hiányzó részeket nem tanulmányokkal pótolta, hanem saját
képzeletéből egészítette ki, legtöbbször az igazság rovására. Hasonlóképpen
gyengén ismerte a Román Fejedelemségek földrajzi viszonyait. Inkább érdekelte
Jókait maga a román nép, annak
szokásai és költészete. Tanulmányozta az akkor megjelent híres Alecsandri-féle
gyűjteményt és annak adatait felhasználta.
Jókai
összes novelláit a román nép őszinte megbecsülése jellemzi. Bárhol is ír a
románságról, mindig tisztességgel, sőt szeretettel szól róluk. Román tárgyú
novellái a romanticizmus hamisítatlan termékei, amelyekben elsősorban a mese a fontos, azután a népiesség, s ezek
mellett az adatok igazsága elhalványodik. Közöttük a Jordaki feje a heroikus, a Fejedelem
és Fra Diavolo pedig a humoros nemben Jókai legkiválóbb alkotásai közé
tartoznak.
Forrás: Erdélyi Tudományos Füzetek 1935. 77. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése