2016. márc. 13.

Dr. Rajka László: Jókai román tárgyú novellái


Az 1848-49 lázas eseményei után Jókai egyelőre pihenni kényszerült. A még alig huszonöt éves ifjú azonban természeténél fogva sem lett volna képes arra, hogy napjait tompa kétségbeesésben, tétlenül töltse el. Alig volt a nagy író életében korszak, amelyben többet tanult volna, mint az 1850-es évek elején, amikor a született művész határozott ösztönével figyelte meg a magyar nép faji sajátságait, éppúgy a vele együtt lakó többi népekét is; amikor hozzálátott a vándorló tréfák és anekdoták összegyűjtéséhez; és mindezek mellett nagyszabású történelmi tanulmányokat végzett, sokkal szélesebb körűeket és alaposabbakat, mint ahogyan azt az eddigi kutatás általában föltételezte. Érdekesen bukkannak előnkbe Jókai tanulmányai munkáinak tükrében: 1851-től kezdve sorra jönnek: Cserei,Gibbon, a nagy francia anekdota-gyűjtemény, Bethlen János, majd Hammer-Purgstall óriási méretű török történelme és az akkor frissen megjelent Poujoulat-féle török történelem német fordítása. Ez csupán szerény választék, mert egészen biztosan jóval nagyobb az anyag, amelyet Jókai alig néhány év alatt nem csupán fölületesen, hanem sokszor meglepő alapossággal átkutatott. Egyik-másik műnek a terjedelme is óriási; így Gibbon, vagy pedig Hammer-Purgstall figyelmes átolvasása önmagában is nagy munkát kíván. Mi fordította Jókai figyelmét éppen ebbe az irányba? Ennek magyarázata talán nem nagyon nehéz. A szabadságharc után sok magyar menekült külföldre; a menekülés útja pedig csupán Törökország felé volt nyitva s ez az ország ebben az időben még közvetlenül határos volt Magyarországgal. Törökországban régi hagyomány parancsolta a menekültek felkarolását: Kossuth és társai szíves vendégszeretetre találtak. Lassanként hírek érkeztek a kibujdosottaktól, életük olyan szoros kapcsolatban állott e bomladozó birodalom belviszonyaival, hogy az érdeklődést a török szokások és erkölcsök, történelem és nyelv iránt önkéntelenül is felkeltett. A magyar nábob-ban Kecskerey a kor divatjának hódol, amikor török inast tart és vele törökül beszél. Jókai romantikus képzeletét módfelett izgatta a rejtélyes Kelet. Az általános érdeklődést még fokozta az 1853-ban kitört orosz-török háború, amelyben csaknem egész Európa a törökök pártját fogta. Mennyivel melegebb érdeklődésre számíthatott a törökök ügye a magyaroknál, akik amúgy is gyűlölettel és fájdalommal gondoltak szabadságuk eltiprójára, a törökökkel szemben álló oroszra. A török események azonban szoros kapcsolatban állottak az ott élő keresztény népek történetével, hiszen Törökország akkor még – legalábbis papíron – magába foglalta a Román Fejedelemségeket és Szerbiát is, a mai Bulgária pedig tökéletesen be volt kebelezve az akkor még óriási terjedelmű birodalomba. A török történelem tanulmányozása egyet jelentett a román, szerb, bulgár és görög történelem főbb mozzanatainak ismeretével. Innen indul ki Jókai érdeklődése a román nép iránt, ebben az időben ismerte meg a Román Fejedelemségek történetének egyik fejezetét, amelyet azután ismételten felhasznált román tárgyú novelláinak keretéül.

Jókai első román tárgyú novellája az 1853-i orosz-török háborúról írott könyvében jelent meg A bojár-leány címen 1855-ben.* (* Jókai Mór: Véres könyv. Először megjelent három kötetben Pesten 1855-ben. A Nemzeti Kiadásban: Véres könyv. Csataképek a keleti háborúból. Bp. 1894. A Nemzeti Kiadás XIX. kötete. A novella ez utóbbi kötet 268-288. lapjain található.) A bevezetőben ismertetett vonásokat jellemzően igazolja.

Küriáki Sándor Havasalföldön lakott, ahol előkelő főúr, bojár volt. Részt vett 1825-ben a hetéria küzdelmeiben. Az ő testvére adta ki magát Jordaki helyett a kolostorban,mire lefejezték. A fejét megváltotta és eltemette. A felkelés szerencsétlen vége után elvonult a világtól. Hat fia volt és egy leánya: Neszte. 1853-ban azzal jöttek hozzá fiai, hogy nagy hadjáratot indított az orosz a török ellen, ütött a bosszú órája. Erre az ősz Kuriáki azt hitte, hogy itt a harc, „mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét opál földén,amilyen volt a nagy Bazarád alatt!” Örömmel üdvözölte az oroszokat, gazdagon megvendégelte őket és fiait harcra késztette. A lakoma alkalmával Neszte hárfakíséret mellett elénekelte a szép Lienka regéjét. Ez arról szólt, hogy a várnai ütközetbe ment a magyar király, Hunyady János és Drakul vajda. Ennek leánya volt Lienka, aki a király mellett lovagolt és vele együtt esett el.

A nagy lelkesedésben Neszte felajánlotta, hogy kémkedni fog az ellenfél táborában. Minthogy anyja lengyel nő volt, ő maga is kitűnően tudott lengyelül és kiadta magát menekült lengyelnek. Tisztnek öltözve átkelt a Dunán egy lélekvesztőn és kikémlelte a törökök állásait.

Egy napon Giurgiuban* (* Jókainál: Dsurdsu) időzött a szép Neszte egy kávéházban több tiszt társaságában. Egyszerre lármát hallottak, egy embert vittek veszteni. Egy csolnakos volt; a törökök ugyanis minden csolnakot összeszedtek, hogy a kémkedést megakadályozzák. Nesztét egy tiszt karon fogta és kényszerítette, hogy jöjjön el a látványosságra. Neszte azonnal megismerte, hogy ez az ő csolnakosa, akit bizonyára utána küzdöttek. Az utolsó pillanatban az ember ráismert és Nesztére mutatott. Neszte azonban kihasználta a pillanatnyi zavart és azt állította, hogy az őt karon fogó tiszt a kém. Nehány perc alatt a Duna partjára sietett és a vízbe vetette magát. Bár üldözték, megmenekült és elérte a túlsó partot, ahol elájult. Itt a kozákok megismerték,hogy leány és erőszakoskodni kezdettek vele. Neszte azonban a kozákot saját pisztolyával lelőtte és megmenekült. Nagy fáradalmak után hazaért, s megdöbbenve látta, hogy kastélyuk rom. Egy öreg jobbágy sírva mesélte el, hogy az oroszok összevesztek Küriákival és egész családját lemészárolták, kastélyát pedig felgyújtották. Az orosz tábornok semmit sem tudott a Küriáki család vesztéről. Így Neszte felkereste és behatóan tájékoztatta, hogy milyen az ellenfél állása. Ez a tájékoztatás azonban félrevezetés volt. Az oroszok a hamis adatok alapján megvívták az olteniczai ütközetet és borzasztó vereséget szenvedtek. Küriáki leánya pedig kolostorba vonult.

Ez a novella jellemzően mutatja Jókai felfogását és tárgyi ismereteit a román viszonyokról. Amit itt téved, az végigkísérte összes hasonló körből vett novelláiban; amit a románokról elképzelt vagy elgondolt, azt később is hűségesen megismételte. Jókai voltaképpen egy jelentős román történelmi eseményt ismert: Ypsilanti felkelését és ezzel kapcsolatban Tudor Vladimirescu forradalmi mozgalmát. Ezt emlegeti is mindjárt novellája elején, de az évet nem jegyezte meg jól magának –meglátjuk, hogy ez a hibája ismételten visszatér -, és úgy vélekedett, hogy ezek a mozgalmas események 1825-ben történtek.* (* A helyes évszám 1821) Jókai további működése szempontjából igen érdekes, hogy már itt említi Jordaki szerepét, hősi halálát egy kolostorban, szóval a hetéria mozgalmának egyik leggyászosabb eseményét.


Másik érdekes felfogásbeli tévedése Jókainak szereplői nemzetiségében rejlik. Úgy hiszem, hogy Jókait nagy zavarba lehetett volna hozni, ha valaki e novella megírásának idejében megkérdezte volna tőle, hogy miként kerülnek a görögök a Román Fejedelemségekbe. Így például itt is novellájának hősét Küriákinak hívják. A hat fiú neve: Iuon, Pavlo, Sándor, Leo, Euthym és Péró. Hogy ezek jórészt nem hangzanak valami románosan, az Jókainak szemmel láthatólag nem tűnt fel. Jókait az tévesztette meg, hogy a román történelemben szerepet vivő férfiak között tömegesen talált ilyen neveket: Cantacuzeno, Ypsilanti, Ghica, Maurocordato, Brancoveanu, stb. Minthogy a román történelmet nem ismerte alaposabban, ezen úgy segített, hogy a fanariótákat megtette fanatikus román hazafiaknak. Ez még csak megjárja az 1850-es években, amikor a görög arisztokrácia valóban lelkes románná alakult, de aligha volt helyén a század elején.

Van azonban Jókai novellájának más érdekessége is. Már itt felbukkan a jele, hogy Jókai ismerte a román népköltészetet. Az a románc, melyet Neszte ebéd alatt Szép Lienkáról énekel, feltűnően hasonlít e kor román irodalmának népies hangú elbeszélő költeményeihez, amilyeneket különösen Alecsandri egykorú költeményei között olvashatunk. A törökök elől a Dunán átúszó és így menekülő leány alakja pedig a román népköltészet egyik legjellegzetesebb jelensége. Alecsandri híres népköltészeti gyűjteményében* (* Poesii populare ale Romänilor, Adunate si intocmite de Vasile Alecsandri, Bucuresci. Tipografia luerätorilor asociati. 12. Pasagiul Roman. 12. MDCCCLXVI. – A Kira című költemény e kiadás 116-120. lapjain olvasható.), amely először 1852-ben, tehát három évvel Jókai novellája előtt jelent meg, olvashatjuk a Kira című költeményt,melyben egy román leányt, Kirát, elrabol a török és Brailánál átviszi egy csolnakon a Dunán. Kira bátyjai a csolnak után úsznak és megmentik a leányt. Minthogy azonban azt hiszik, hogy Kira jószántából követte a törököt* (* A költemény a törököt „arab”-nak nevezi), a leányt máglyán megégetik, bármennyire esküdözik is, hogy ártatlan. Hasonló tárgyú költeményt közöl Vulcanu népköltészeti gyűjteménye is.* (* Román népdalok. Fordították Ember György, Grozescu Julián, Vulcanu József, Bevezette Vulcanu József. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Budapest, az Athenaeum tulajdona. 1877. Az Ilona című költemény a kötet 8-12. lapjain olvasható.) Ebben Ilona Belgrádban lakik. Itt fogják el a törökök.A leány útközben a Dunába ugrik és úszva megmenekül a törököktől. Ez így egymagában még gyenge bizonyíték lenne arra, hogy Jókai valóban ismerte a román népköltészetet, de a továbbiakban jóval nyomósabb érvekkel támogathatjuk állításunkat.

Jókai Bojár leány című novellája nem tartozik a kitűnő romantikus jeles alkotásai közé. Nem tárgyi tévedéseiben rejlik gyengesége, hiszen Jókait e szempontból bírálni nem valami igazságos dolog; van ebben az elbeszélésben valami hideg feszesség, valami üres retorika, ami a műalkotás becsét és élvezhetőségét lerontja. Azt mondhatnám, hogy az egészen olyan hangulat ül, mintha Jókai maga sem  hitt volna abban,amit leírt és állandóan tudatában volt annak, hogy nem hisz elbeszélésének igazságában.

Említettem már, hogy Jókai a Bojár leány bevezetésében érdekes célzást tesz Jordaki esetére. Amit ott mond, az dióhéjban tartalmazza két évvel később megjelent novellájának tárgyát. A Jordaki feje című novella* (* Először megjelent a Szépirodalmi Közlöny 1857. évfolyamában. Másodszor a Dekameronban, 1858-ban. A Nemzeti Kiadásban a XI. kötet 193.lapján található.) az 1821-i Ypsilanti-féle felkelés egyik érdekes mozzanatát örökíti meg.

A drägäsani ütközetben elhullott a hetéria szent serege. Mindössze harminchárom ifjú menekült meg Jordaki vezérlete alatt. Ezek magukkal hurcolták a szultán vejét, Tyndari béget és a zeki zárdába menekültek. Az apátnő szívesen látta őket. A zárda termében holtan feküdt Jordaki nővére, akinek vőlegénye, Mariotisz Naszta, az ifjak között volt. A törökök vezére, Girlet aga ostrom alá vette a zárdát. Tyndari bég még biztatta a toronyból, hogy csak ostromolja az ellenséget. Erre Jordaki lelőtte őt. Girlet aga most körülzárta az épületet és kiéheztette őket. Végső szükségükben elhatározták, hogy Jordaki lemegy a pincébe és felgyújtja a felhalmozott puskaport, míg a többiek gyászdalt énekelnek. Ebbe mindnyájan beleegyeztek, csupán Mariotisa Naszta, a szép Iréne vőlegénye ellenkezett. Ő a többiek megvetésére a törökök táborába ment és azt állította, hogy ő Jordaki. Az aga ugyanis a többieknek kegyelmet ígért, ha vezérüket kiadják. Az aga pecsétes kegyelemlevelet állított ki, de amikor ebben bízva elhagyták a kolostort, mindnyájukat megkötöztette. Az elfogott görögök csupán azt kérték az agától, hogy még egyet énekelhessenek a kolostorban. Girlet aga ezt megengedte. Az ének felhangzott, Jordaki pedig, aki a pincében várakozott és a történtekről mit sem tudott, a levegőbe röpítette a zárdát. Két hónap múlva Jordaki elnyomorodva a sztambuli kórházban tért magához. Nem tudták, hogy ő Jordaki és szabadon bocsátották. A nyomorék kiment az utcára. A szerály előtt egy kikiáltó keltette fel figyelmét. A kikiáltó nagy hangon hirdette, hogy itt látható a lázadó Jordaki feje. A fő a Mariotisz Nasztáé volt.

Az ember valósággal elszomorodik, ha a józan kutatás világánál kénytelen ráeszmélni arra, hogy ez a történet, legalábbis ebben az alakban a képzelet világába tartozik. A történelem Jordakija, az Ypsilanti-felkelés leglelkesebb vezére, a hetéria mozgalmának idején ötven éves volt, nem pedig tizenhét éves ifjú. A Jókaitól említett „zeki” zárda voltaképpen a Secul zárdát jelenti, ahol Jordaki valóban hősi halált halt és nem menekült meg. A novellában említett többi név nem történelmi.* (* Mindezt igen alaposan összefoglalta és a vonatkozó történelmi irodalomra is utalt Bittay Árpád, aki a novellát is lefordította Capul lui Iordache címen a következő munka függelékében: Mauriciu Jókai. Biografie si caracterizare cu prilejul aniversärii de o sutä de ani dela nasterea lui. Din incredintarea sic u sprijinul Ministerului Artelor si al Cultelor de Dr. Gheorghe Kristóf, profesor de la literatura maghiarä la Universitatea din Cluj. Ca adaos: Cäteva nuvele caracteristice de ale lui Jókai. Traducere de: Dr. Árpád Bitay, profesor la liceul de fete „Marianum” din Cluj. „Minerva” Institut de Literaturä si Tipografie S. A. Cluj. (Megjelent 1925-ben.) A fordítás a kötet 119-124. lapjain. Jegyzet a 124-125. lapokon. Már Bitay is úgy vélekedik, hogy Jókai valószínűleg valamilyen hírlapból meríthette tárgyát.)

Hogy honnan merítette Jókai az elbeszélésének tárgyát, arra elég könnyű rájönni, ha ekkori munkásságát figyelemmel kísérjük. Jókai 1854-ben adta ki a Janicsárok végnapjai című regényét, ennek jegyzeteiben pedig ismételten hivatkozik az Augsburger Allgemeine Zeitung-ra.  Minthogy a Janicsárok végnapjai című regény elsősorban Ali janinai basa végső küzdelmeivel és bukásával foglalkozik, ez pedig 1820-1822-ben játszódott le, nagyon természetes, hogy Jókai az 1821. év eseményeit egy egykorú hírlapban, az Allgemeine Zeitung 1821. évfolyamában olvasta.* (* A Janicsárok végnapjai és az Augsburger Allgemeine Zeitung közötti összefüggést tárgyalja Czunya Miklós Jókai török tárgyu regényeinek forrásairól című értekezésében. Budapest, 1934. a 26-29. lapokon)

Az Allgemeine Zeitung, melyet megjelenési helyéről neveztek augsburginak, konzervatív szellemű lap volt, amely mindenekelőtt Metternich reakciós politikáját támogatta. Így rossz szemmel nézte a görög szabadságharcot is, de kénytelen volt a vonatkozó híreket közölni. Jordaki 1821. július 14-én bukkan fel benne először és innentől kezdve hónapokon keresztül sűrűn szerepel. A lap beosztásánál fogva, minthogy a híreket országonként csoportosítva hozza, az akkori Román Fejedelemségek pedig Törökország kötelékébe tartoztak, a hetéria és jordaki ügye a legszorosabban összekapcsolódott a janinai basa küzdelmeivel. Így Jókainak akarva-nem akarva, végig kellett olvasnia Jordaki történetét is, amikor Ali basa életéhez keresett adatokat.

Az első alkalommal (júl. 14.) arról értesülünk, hogy a drägäsani harctéren csupán Jordaki maradt hatvan emberével és ő fedezte a visszavonulást. Később azt halljuk, hogy a hetéria hívei a hegyekben bujdosnak. Egy csapat a slatinai kolostorba menekült (aug. 26.), itt a törökök ostrom alá fogták őket. A török csapat vezetője a bim-basi megadásra szólította fel őket, de ezt ebben a pillanatban lelőtték. A további hírek azután egészen közel visznek a novellában ismertetett eseményekhez, Jordaki és Farmaki a Seka kolostorba húzódtak mintegy háromszáz hetéristával (szept. 20.). A kolostort szept. 17-én ostromolják a törökök, de egyelőre kevés sikerrel, mert nincsenek ágyúik. Október 15-én részletes tudósítást kapunk: Selihar bej ötezer emberével Niamz (Neamtu) környékén harminc göröggel ütközött össze. Ezek visszavonultak Sek kolostorba. Ez igen erős épület, erdős hegyek között. A görögök a falakon tüzeléssel védekeztek. Már napok óta folyik az ostrom eredmény nélkül. A rákövetkező napon a következő hírt olvassuk: A Piatra melletti Ruhren kolostort a törökök bevették; csupán három hetérista menekült meg. A halottak között van állítólag Jordaki is, aki igen hősiesen viselkedett.

Okt. 18-án* (* eredeti helyesírással): „Als Salisch Pascha von den fruchtenlosen Bemühengen der Türken gegen das Kloster Seck unterrichtet wurde, begab er sich selbst an der Spitze von 1000 Mann den 23. dahin. Den andern Morgen liess er die Griechen auffordern, sich zu ergeben, indem versichert wurde, es sollte keinem etwas zu Leide geschehen, im Gegentheile jedem frei stehen, sich wohin er wolle zu begeben.Die Griechen, diesen VErsicherungen trauend, öfneten die Thore, und legten die Waffen nieder; aber die Janitscharen fielen über sie her und hieben sie zusammen.”

Okt. 19-én: „Den neuesten aus der Moldau einlaufenden Nachrichten zufolge war das feste Schloss Secku (unweit Nyamz), in welches sich die Überreste der Insurgenten mit den beiden Kapitains, Jordaki und Farmaki, geworfen hatten, am 24. Sept. nach einem hetfigen Bombadament von mehreren Tagen, von den türkischen Truppen unter Salih Pascha’s, Kommando mit Sturm erobert, und alle darin befindlichen Insurgenten, meistens Albaneser, mit Ausnahme der beiden obgedachten Kapitaine, welche gefangen nach Konstantinopol geschikt wurden, niedergemacht worden.”

Okt. 21-én az előző hírt megerősítik azzal a különbséggel, hogy Jordaki, nehogy az ellenség kezébe kerüljön, elégette magát. Még részletesebben értesülünk a következő számból: Jordaki beteg volt és sebekkel borítva egy cellában találták.Most fegyvertársával, Farmakival együtt Konstantinápolyban a legszörnyűbb halál elé néz. „Ihre Namen wird die Geschichte verewigen, und Europa ihnen ein gerechtes Mitleiden zollen…” Okt. 23-án: Még megerősítésre szorul Jordaki elfogatásának híre, minthogy a menekültek elbeszélése szerint három társával sikerült megszabadulnia. „Ein Grieche, der sich im Kloster Seku edelmüthig für ihn ausgab, soll dadurch seine Rettung möglich gemacht haben.” Ez a hír még október 27-én is tartja magát: Jordaki sorsa még mindit vitás. „Die Meisten behaupten, er sey glücklich gerettet.” Mások viszont azt állítják, hogy elégette magát feleségével és gyermekeivel együtt. A törökök két foglyot küldöttek Konstantinápolyba: az egyikről azt állítják, hogy Jordaki, a másikról pedig, hogy Farmaki. Csak okt. 31-én kapunk világosabb hírt: most már bizoynos, hogy Jordaki a lángok között lelte halálát. Betegen feküdt a kolostor egyik cellájában, de – sejtve sorsát – szalmát és szurkot tétetett ágya mellé. Amikor a törökök közeledtek, sajátkezűleg felgyújtotta a cellát és így szenvedett hősi halált.

Dec. 7-én olvassuk a dráma végét: „us der Moldau sind mehrere von den bei der Einnahme des Schlosses Secku gefangenen Insurgenten hieher* (* T. i. Konstantinápolyba, ahonnan a tudósító nov. 10-éről keltezve a hírt küldötte.)  gebracht worden: Zweiunddreissig derselben wurden gestern Nachmittags in den verschiedenen Quartieren der Stadt und der Vorstädte, Kapitain Farmaki aber in der Hauptstrasse von Pera, enthauptet.”

Jókai tehát mindent készen kapott. Csupán a mesteri bonyolítás az ő műve. Az anyag, a maga történelmi ellentmondásaival és valótlanságaival is ott feküdt előtte. Jókai nem volt kritikai elme: ő egy anyaggal kapcsolatban nem azt vizsgálta, hogy abban mi az igaz, hanem azt, hogy meseszövés szempontjából mi használható. Készen kínálkozott: a harminchárom ifjú, a békére felszólító török lelövése, a hősi önfeláldozás, a menekülés, sőt – ami a száraz és rideg Augsburger Allgemeine Zeitung-nál a legnagyobb ritkaság – még a résztvevő, barátságos és lelkesült hang is. Jókai figyelmét rögtön fölkeltette a hálás anyag, amint azt két évvel előbb kelt novelljának célzása világosan bizonyítja. Szokása szerint bizonyára jegyzeteket készített belőle és két év múlva megírta egyik leglendületesebb, legszebb elbeszélését. Jókai novellája elbeszéléseinek heroikus csoportjába tartozik. Szokása volt neki a hősi bátorságot, a férfias elhatározást és a szabadságért folytatott küzdelmet prózai óda formájában megörökíteni. Ezt tette itt is. Novellája költészetének maradandó kincseihez tartozik.

Jókait a történelem regényes mozzanatai mellett különösen érdekelte a román nép. Második erdélyi útján, 1858-ban éppen a románoktól lakott aranybánya-vidéket járta be*  (* Dr. Kristóf György: Jókai napjai Erdélyben. Pásztortűz kiadása. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műint. R.-T. Cluj-Kolozsvár. 1925.) és figyelmét különösen felkeltette a román nép életmódja, szokásai, mondái és általában mindaz, ami egy nép sajátos belső életét alkotja. Ide vágó regényei élénken bizonítják meleg érdeklődését. Érdekes, hogy ebben az időben két novellát írt, amelyek a román néppel foglalkoznak.Mindkettő a Dekameron-ban jelent meg először, második erdélyi útjának évében.

Az egyik novella erdélyi tárgyú: Egy haramia-banda a havason.* (* Megjelent a Dekameronban. Nemzeti Kiadás XI. kötetének 131. lapjától.)

Ezelőtt ötven-hatvan esztendővel – természetesen a novella keletkezésének idejétől számítva – Arad-megyét vakmerő szegénylegények nyugtalanították. Tizenketten voltak, vezérüket Gligornak hívták. A banda nevezetesebb tagjai voltak: Bunduka, egy hetven esztendős ember, híres zárfelnyitó, azután a „halszemű” Ravasel. Arad akkori alispánja elrendelte, hogy nem szabad ennivalót juttatni a legényeknek. A pásztorokat is beparancsolta a hegyekből.Erre a bujdosók egy napon megkötözve hozták magát Gligort az alispán kastélyába. Amikor azonban beléptek az alispánhoz, kényszerítették, hogy velük jöjjön barlangjokba. Itt kegyelmet kértek tőle, amit az alispán meg is ígért és kegyelemért folyamodott értük. Amíg az megérkezik, velük lakott az erdőn és élelemmel látta el őket. Javulásuk bizonyságát adták azzal is, hogy egy hozzájuk állni szándékozó legényt megöltek. A kegyelem meg is érkezett: a levelet a pálosi óhitű pap olvasta fel nekik; ugyanott, a templomban tettek fogadalmat, hogy életüket megváltoztatják. Szavukat meg is tartották és mint tisztességes emberek haltak meg.

Ennek az elbeszélésnek a tárgyát Jókai a pozsonyi Magyar Hírmondó című lap 1784. évfolyamából vette* (* Tolnai Vilmos: Jókai Mór forrásaihoz. Irodalomtörténet. 1927. évf. 315. l.), de arról szemmel láthatólag nem volt tudomása, hogy ez a történet egy sokkal jelentősebb eseménye előjátéka volt, mint egy egyszerű rablótámadásé. A hegyekbe menekült emberek ugyanis elégedetlen román jobbágyok voltak, akik valóban magukkal hurcolták Forrai András aradi alispánt és annak közbenjárására kegyelmet nyertek.De az elégedetlenség azért tovább tartott és ugyanazon év őszén a Hora-Closca felkelésben sokkal véresebb alakot öltött, mint a Jókai békés elbeszélésében.* (* J. Lupas: Rascoala täranilor din Transilvania la 1784. Cluj. 1934.-A 62. lapon)

A Jókai engesztelékeny, összhangot kereső lelke különös örömmel csüggött ezen a jóságos tárgyon. A megtérő, megjavuló bűnös, aki a társadalom hasznos tagja lesz, mindenben megfelelt nemcsak a romanticizmus szépért lelkesülő eszméjének, hanem a Jókai szeretetre méltó, szelíd lelkületének is. Nem csodálhatjuk tehát, hogy e tárgyat ugyanazon évben némi helyszínváltoztatással megismételte. E novella címe: Reparált lelkek.* (* A Nemzeti Kiadás XII. kötetében a 208. laptól.)

A múlt század végén*  (* I. i. a XVIII. század végén, mert Jókai elbeszélését a XIX. sz-ban írta.) Moldvában nagyon bizonytalan világ volt, a sok háború tönkre tette a közbiztonságot. Végre a tilsiti béke nyugalmat hozott, ugyanekkor egy igazságos fejedelem került trónra. A román népköltészet különös szeretettel dicsőíti a szegénylegényeket. Ezek az erdőkben tanyáznak, a szegény nép pártfogói, bűbájos tulajdonságokkal bírnak. A fejedelemnek sok baja volt a bujdosó legényekkel.Végre úgy vetett véget a bizonytalanságnak, hogy felakasztotta belőlük egy csapatot.Csupán a plojesti (!) hegyek között tartotta fenn magát egy híres vezér: „az erős Páva”. Ezzel nem bírtak.Egy napon egy szép cigányleány jelent meg a fejedelem előtt és felajánlotta, hogy elébe hozza Pávát. Azonban azt kérte a fejedelemtől, hogy ne ölesse meg a legényt, hanem neki és társainak ajándékozzon egy puszta falut. A fejedelem menlevelet adott, mely egy puszta falura szólott. A bűbájos leány, Czittra, erre elvezette a legényeket a faluba, ahol azok megtértek, bűnbánatot tartottak a papok előtt és megkeresztelkedtek. Páva neve Mihály lett, elvette Czittrát feleségül és mint kovácsmester tisztességes életet folytatott.

A novella ugyan a Román Fejedelemségekben játszik – szemmel láthatólag nagyon bizonytalan történelmi és földrajzi keretek között, hiszen Ploiesti nem Moldovában van, körülötte nincsenek hegyek, stb. -, de azért az előbb tárgyalttal feltűnő rokonságban van. Alapgondolata ennek is a bűnös megtérése. Nagyon érdekes az elbeszélésben jól jellemzett román népköltészet. Jókai leírásából ugyanis világosan lehet látni, hogy ismerte a román népköltészet ama termékeit, melyeket „doina haiduceascá” névvel jelöl meg az irodalom. Ezek bujdosó szegénylegényekről szólnak.* (* Dr. Kántor Lajos: Magyarok a román népköltészetben. Erdéliy Múzeum, 1933. 2. l.) Jókai erre vonatkozó adatait Alecsandri híres népköltési gyűjteményéből merítette. Ebben olassuk az „erős Páva” kifejezésnek megfelelő „Páunul codrilor” elnevezést.* (* Alecsandri idézet művének 25. l.) Alecsandri szerint a „Páunas” derék ifjú vitézt jelent, aki egyben oly titokzatos, mint Pán, az erdők istene.Véleménye szerint ennek emlékét őrzi e népmondai alak. Híres szegénylegényekről több balladát közöl Alecsandri. Ilyen Vidra, vagy Bujor, aki a nép pártját fogta, éppen ezért kedvelték és rejtegették. Ugyanitt értesülünk arról is, hogy egyes betyároknak megkegyelmeztek. Így a Jianul című balladához fűzött jegyzetből*  (* Alecsandri idézett művének 160. l.) megtudjuk, hogy ez a híres betyár a XIX. század elején élt, kegyelmet kapott később és békességben fejezte be életét Tárgovisteben, ahol letelepedett.

Különös érdeklődésre tarthat számot az a kérdés, hogy honnan ismerte Jókai Alecsandri népköltési gyűjteményét. Alecsandri műve a megjelenésének idején (1852) irodalmi esemény volt, melyet nemcsak a románság körében, hanem Európa-szerte ismertek és nagyra becsültek. Kotzebue Vilmos, a híres német drámaíró fia, akit családi kapcsolatok és diplomáciai küldetések fűztek a románokhoz, 1857-ben német fordításban adta ki Alecsandri gyűjteményét.* (* Rumänische Volkspoesie. Berlin. 1857.-Vulcanut valami megtévesztette és úgy vélekedett, hogy kotzebue műve előbb jelent meg, mint az Alecsandrié. Idézett munkájának bevezetésében a XXII. lapon.) Első magyar ismertetője, Ács Károly, szintén ebben az időben működött.* (* Virágok a román népköltészet mezejéről. Ismerteti és kiadja Ács Károly. Első füzet. Pest. Laufer és Stolp bizománya, 1858.) Az sem lehetetlen, hogy Jókai útközben, esetleg szóbeli közlésből ismerkedett meg az említett népköltési gyűjteménnyel. Bármiként is áll a dolog, fényes bizonyítéka Jókai általános érdeklődésének, amely különös mohósággal kereste a népiesen jellemző vonásokat.

A két népies román tárgyú novella megjelenése után Jókai huszonöt évig nem írt román tárgyú elbeszélést. 1883-ban jelent meg a Fejedelem és Fra Diavolo című novellája. Ez mégegyszer mintegy összefoglalja mindazokat a tárgyi ismereteket, amelyeket Jókai a románokról tudott.* (* Fejedelem és Fra Diavolo először megjelent a Pesti Hírlap 1883. évf. 306. számában, másodszor az Athenaeum Nagy Képes Naptárának 1884. évfolyamában. A Nemzeti Kiadás LXIX. kötetében (Még egy csokrot) a 116-147. lapokon.)

A Fejedelem és Fra Diavolo című novella a színészek világából meríti tárgyát. Páli uram színigazgató volt, aki különösen operákat adott elő. Híres műsordarabja volt a Fra Diavolo. Páli uram felesége énekelte a szopránt, Páli uram a tenort. Pli egyébként merevenjátszott; kiállt a színpadra és hüvelykujjával malmozva énekelt vagy dikciózott. Nyugodtsága is elárulta, hogy rendkívül jámbor ember volt. Az emlékezetes pozsonyi országgyűlés véget ért és a színésztársaság útra készült. Egy Avakum nevezetű görög rábeszélte Pálit, hogy menjenek Bukarestbe. Égre-földre esküdözött, hogy Bukarest szebb város, mint Bécs; hogy Kallimaki herceg teatrumot építtetett, hogy az új fejedelem, János vajda Párizsban tanult és lelkesedik a színházért, s a felesége, Bajraktár nagyvezér leánya török módra él.Van Bukarestben egy híres költő, Tarakszaki, az majd ellátja őket darabokkal. Addig-addig biztatta Pálit, míg végre útnak indultak.

Hosszú utazás után végre megérkeztek Bukarestbe. A város csakugyan szép volt, a színészeket szívesen fogadták. Tarakszaki költő már másnap bemutatkozott. Kis, púpos emberke volt s rögtön ajánlotta, hogy tanulják be hat felvonásos drámáját,melynek a címe: Mihály vajda. Tarakszaki hevesen udvarolt a direktornénak, de csakhamar veszedelmes versenytársra talált János vajda személyében. A társulat számtalanszor előadta a Fra Diavolót, amelyet Tarakszaki románra fordított. Közben némi politikai nyugtalanság kezdődött, de Páli uram azzal mit sem törődött. Tarakszaki egyre unszolta a direktort, hogy adassa már elő a Mihály vajdát. Végül egy este nagy hagymakoszorút dobtak a színpadra. Ez az Unnabár fejedelemasszony bosszúja volt, mivel megtudta, hogy férje a szép direktornénak udvarol. Páli uram belátta, hogy valamiképpen vissza kell szereznie a közönség kegyét. Elővették tehát Tarakszaki drámáját és ahogy tudták, betanulták. Páli játszotta Mihály vajdát. Erre az alkalomra a fejedelem odakölcsönözte neki saját fejedelmi díszruháját, bajuszt ragasztott és világra úgy nézett ki, mint maga a fejedelem. Az első felvonás szerencsésen elindult. A színészek a román szöveget a súgó után szörnyű hibákkal tördelték, amin a közönség kitűnően mulatott.

Tarakszaki nem volt jelen. Ez a darab ugyanis csak jeladás volt a hetéria számára,melynek Tarakszaki is tagjai közé tartozott, hogy itt a felkelés pillanata. Galac felől érkezett ahetéria serege Wladimiresko Tivadar vezetése alatt.* (* Híven igyekszem visszaadni Jókai művének tartalmát, hogy világosan bemutassam történelem-komponáló eljárását.) Tervük az volt, hogy a fejedelmet elfogják és kényszerítik, hogy vezesse őket a törökök ellen. A hetéria csakugyan elfoglalta Bukarestet. A rémhírre a fejedelem a Páliné öltözőjébe menekült. A direktorné feltalálta magát. Hirtelen leborotválta a fejedelem bajuszát és Páli ruháiba bujtatta.

Közben Páli uram a kasszánál állott,már teljesen felöltözve és jelenésére várva. Egyszer csak odaront egy gyanús csoport, megragadta a fejedelem ruhájába bujtatott direktort és a palota elé hurcolta. Itt óriási felfegyverzett tömeg várt reá. Mindenki azt hitte, hogy ő a fejedelem. Felállították egy emelvényre és azt követelték, hogy szónokoljon. Nem volt mit tenni: elszavalta a Mihály vajda nagy jelenetét. Az pedig gyújtó szónoklat volt, amelyben felszólítja a népet, hogy vonuljon a törökök ellen. Páli uram természetesen az egészből egy kukkot sem értett, csak azt látta, hogy szónoklata leírhatatlan viharos lelkesedést váltott ki. Utolsó mondata ez volt. „Most bocsássatok a fejedelemnőhöz.” Erre nagy diadalmenetben cipelték a fejedelemnő lakosztályába. Unnahár fejedelemasszony, mint török nő, jól ismerte az ilyen zendüléseket. Egy cseppet sem ijedt meg. Hallotta férje beszédét és szörnyű haragra gerjedt, hogy ez a népet a törökök ellen tüzeli. Dühösen beszélt hozzá valami nyelven, amiből Páli uram semmi sem értett, csupán azt látta, hogy a fejedelemasszony selyemzsinórt, meg méregpoharat mutogat neki. Erre úgy megijedt, hogy kiszaladt. Odakint már várták. Lóra ültették, hogy vonuljanak az ellenség ellen.

A színészek a zendülés hírére hirtelen összekapkodták a holmijukat és menekültek a határ felé. Vitték magukkal a fejedelmet is a direktor köntösében. Valami nagy városnál belefutottak Ypsilanti táborába. Ez is a fejedelem ellen vonult, de a hetéria ellen is (!) az oroszok pártfogása alatt. Yprilanti szívesen fogadta a színészeket és azt kívánta, hogy játsszák el Fra Diavolót. Hiába magyarázták, hogy a Fra Diavolót megszemélyesítő színész berekedt, Ypsilantimindenféle rekedtség elleni orvosságot itatott meg vele. Nem volt más hátra: a fejedelemnek be kellett tanulnia Fra Diavoló szerepét. Az ám, de nem volt semmi hallása! Páliné rengeteget vesződött vele. Ypsilanti hirtelen színházat ácsoltatott össze és váratlanul megjelent a próbán. A megrémült fejedelem olyan lámpalázt kapott, hogy se nem látott, se nem hallott. Ekkor azonban híre érkezett, hogy ott a hetéria serege Wladimiresko vezetésével. No, erre Ypsilanti hirtelen ellene vonult, a hetériát leverte (!!) és Wladimireskót elfogta. Ám János vajdát nem tudták elfogni. Páli uram ugyanis látva, hogy nagy a veszedelem hirtelen leszedte az álbajuszt, kibújt a fejedelmi köntösből és ellépett. Estére megkezdődött a Fra Diavolo előadás. János fejedelem sehogy sem akart fellépni. Páliné toporzékolt. Ekkor a színpadról, ahol már folyt a darab, hirtetelen felhangzott Fra Diavolo éneke. Páli uram ugyanis visszatalált társulatához, gyorsan nekiöltözött és kilépett a végszóra. Ennek hallatára Páliné a színpadra rohant és férje nyakába borult, amiért Páli nagy hidegvérrel büntetésre ítélte. Az előadás azután zavartalanul folyt, csak az egyik szereplő énekelt iszonyú hamisan. Az a fejedelem volt, aki még azon éjszaka Párizsba ment és sohasem tért többé vissza. Páli uram pedig ünnepélyesen megtiltja társulatának, hogy valaha egy szót is merjenek szólni e kalandjukról.

Jókai történelmi tévedéseit az elbeszélt események világosan cáfolják. Nyilván látható, hogy Jókai olyan volt, mint a Bourbonok: nem tanult és nem felejtett semmit. Talán egész életében nem írt le nagyobb történelmi tévedést, mint amikor azt állította, hogy Ypsilani leverte a hetéria seregét! Fölösleges hangsúlyoznom, hogy éppen Ypsilanti volt a hetéria fővezére. De még bizonyos, érdekesebb részletek tárgyalása előtt meg kell jegyseznem Jókai védelmére, hogy az Ypsilanti-Tudor Vladimirescu fejezet a Iorga német és francia nyelvű történelmi műveinek megjelenéséig tökéletesen zavaros volt a külföldi történelmekben. Cantu Caesar, akit Jókai eben az időben olvasott* (* Amint az Egy az Isten-ben fűzött jegyezetei igazolják), sőt Oneken monumentális műve is, mely Jókai könyvtárában megvolt, ugyancsak homályosan adják a vonatkozó részt. Példátlan ugyanis a történelemben, hogy ugyanazon helyen és ugyanazon időben egyszerre három párt álljon egymással szemben. Különben Jókai művei között ritkán lehet találni még egy helyet, ahol olyan szemmel láthatólag hangsúlyozta volna a történelmi keret tökéletesen mellékes szerepét, mint itten. És mégis – mily sajátszerű – behatóbb történelmi vizsgálat után érdekes nyomokra fogunk bukkanni, amelyek a Jókai novellájának, ha történelmileg nem is igazolják, de határozottan jelentőséget adnak.

Jókai novelléja mindenekelőtt érdekes kapcsolatban van a román színészet kezdeteivel. Jelentéktelen kísérletektől eltekintve a román színjátszás azzal kezdődik, hogy CaragenJános fejedelem, aki barátságos viszonyban volt Gentzcel, Metternich herceg titkárával, összeköttetése útján színészeket kért Bécsből. Meg is érkezett 1818 augusztusában egy Gherghy nevű színigazgató társulatával, és drámai, valamint operaelőadásokat rendezett.* (* Teatrul la Románi de Dimitrie C. Ollanescu, membru al Acedemiei Romane. Partea II. Teatrul in Téra-Romanésca. Bucuresci. 1898. 8. l.) Ez a Gherghy, akinek nagy a fontossága a román színészet megindításában, Gerger János brassói szász színigazgató volt, aki ebben az időben nagy tevékenységet fejtett ki, többek között Kolozsvárt is ismételten szerepelt.* (* Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. 254. l. Hogy Gherghy valóban Gerger Jánossal azonos, könnyen eldönthető az OllAnescutól (a 8. lapon) említett Dilly-né nevű színésznő azonosságával. Ez a színésznő ugyanis Dill-né néven szerepel Gerger színtársulatában. Meg kell említenem, hogy a románok ebben az időben cirill betűkkel írtak, így a nevek átírása sokszor körülményes volt.) Világos, hogy a fejedelem levelére Gentz az erdélyi kormányszékhez írhatott, hogy küldjenek színészeket Bukarestbe. Ott pedig annál is inkább a Nagyszebenben és Brassóban tartózkodó Gergerre gondolhattak, mivel ez 1815 május 5-pén Brassóban román nyelven előadatta Kotzebue Die gefährliche Nachbarschaft című vígjátékát.* (* Dr. Eugen von Filtsch: Geschichte des deutschen Theaters in Siebenbürgen. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge. XXIII. Band. 1890. 310. l. Nagyon valószínű, hogy ez volt az első román nyelvű színi előadás. Iasiban az első román darab Gheorghe Asaki Mirtil si Hloe című pásztorjátéka volt, melyet 1816. dec. 27-én adtak elő (Teodor T. Burada: Istoria teatrului in Moldova. Insi, 1915. I. 99. l.) Bukarestben 1819-ben, vagy 1820-ban adták Euripides Hekuba című drámájának román fordítását; ott ez volt az első román nyelven játszott darab (Olianescu i. m. 11. l.). Tudva azonban, hogy Gerger már azelőtt is mutatott be román nyelven színdarabot, alig hihető, hogy Bukarestbe már egy évvel előbb ne játszott volna román nyelvű színdarabokat. – A Koetzebue említett vígjátékával együtt előadták d’Alayrae Wer Vieles bringt, wird Jedem etwas bringen című operettjét, de Filtsch szövegezésében nem világos, hogy ez is román nyelven folyt-e. Meg kell jegyeznem, hogy Filtsch nem ismerte a román színészet történetét, Ollänescu és Burada pedig Filtsch munkáját.)

Gerger 1818 szeptember 8-án kezdette meg szereplését Bukarestben Rossini Olasz nő Algirban című operájával. A színi előadások felkeltették az ebben az időben a Román Fejedelemségekben tömörülő görög vezetőkörök figyelmét. A hetéristák nem akarták elmulasztani a kínálkozó jó alkalmat, hanem maguk is színtársulatot szerveztek,melynek célja a szabadságvágy felkeltése volt. Felváltva játszottak Gergerrel ugyanabban a helyiségben. Az első hetérista előadás – természetesen görög nyelven – Voltaire Brutus fiainak halála című színműve volt Az előadás oly lázba hozta a hetéria ifjú tagjait, hogy a színmű végeztével az utcán pisztolyaikat kilőtték és forradalmi dalokat énekeltek.* (* Ollanescu i. m. 10-11. l.) Ez volt a hetéria első nyilvános megmozdulása, de a felkelés csak 1821 elején tört ki. Valószínű, hogy Gerger Bukarestben egy olasz operatársasággal egyesült. Annyi legalábbis bizonyos, hogy egy számos tagból álló olasz operaegyüttes szerepelt Bukarestben,a mikor az Ypsilanti-Tudor Vladimirescu felkelés kitört.* (* Ollänescu erről nem tud. Filtschnél l. 313. l.) Ez a társaság a zavarok elől Brassóba jött és itt 1821. május 3-tól július 5-ig operaelőadásokat tartott.* (* Valószínűleg ezek adták elő az Ollänescutól (8. l.) említett operák jelentékeny részét. Ez ugyanis fényes társaság volt, elsőrendű erőkkel.) Ugyanekkor sok előkelő bojár is Brassóba menekült, ahol a színi előadásokat szemlélve, elhatározták, hogy maguk is buzgólkodni fognak odahaza a román színművészet érdekében.* (* Ollänescu, 16. l.) Nemcsak az olasz társaság operaelőadásaiban gyönyörködhettek, hanem a magyar színészek vendégjátékában is, akik 1822-ben és 1826-ban Brassóban vendégszerepeltek.* (* Ferenczi Zoltán, i. m. 299. l.) 1826-ban Déryné is a társulat tagjai közt volt és több bojárcsaláddal ismerkedett meg*  (* Déryné naplója. Sajtó alá rendezte Bayer József. Budapest, II. 257. l.), el is látogatott hozzájuk és velük folytatott társalgását szokott eredetiségével örökítette meg. Egy Stefaneszko nevű bajorcsalád hívta Dérynét, hogy látogasson el Bukarestbe. Ő el is ment volna, de társai féltek a veszedelmes úttól. A román főnemesség olyan élénk érdeklődést mutatott a magyar színészet iránt, hogy Ghica herceg, aki természetesen nem tudott magyarul, tolmáccsal hallgatta végig az előadásokat. Így gyakran megtörtént, hogy egy-egy jobb kiszólás után az általános derültség teljes elcsendesültével kezdett a herceg nevetni, minthogy a tolmács akkorra rondította le a hallott szellemességet.* (* Déryné naplója, II. 264-165. l.)

Ha Déryné akkor elfogadja az ismételt szíves meghívást, ő vitte volna először a magyar színészetet Bukarestbe. Így azonban ez a dicsőség Páli Elek színigazgatót és híres magyar tenoristát illeti*  (* Született 1796-ban Pápán, meghalt 1846-ban Kolozsvárt. Szinnyeinél (Magyar Írók, X. 245-248. l.) és a Színművészeti Lexikonban (III. 436-437. l.) részletes életrajza. Ez utóbbi Erődi Jenőtől.), aki 1840 október 18-án szerepelt először Bukarestben* (* Szinnyei hibásan 1842-t ír. Ez az évszámtévedés Feleki Miklós életrajzából került a Pály Elek adatai közé (Vasárnapi Ujság. 1877. 211. l.) A Színművészeti Lexikonban Erődi Imre a helyes évszámot írja, amely Ollänescu idézett művének 103.lapjáról való. Nem tudtam megtalálni, hogy ki közölte magyarul a helyes adatot. Erődi nem említi.), aki 1840 október 18-án szerepelt először Bukarestben* (* Ferenczi Zoltán, i. m. 523. l.) Fetele de la Sziclosz című darabbal román nyelven. Valószínű, hogy ez a darab azonos Treitschke Sikósi borzasztó két éjszaka című színművével, amelyet Komlóssy Ferenc fordított magyarra és 1828 november 2-án mutatták be először Kolozsvárt.* (* Ollänescu szerint, ahonnan ezeket az adatokat vettem (103. l.), a fejedelem trónralépésének évfordulóján. De ez nem talál októberre, minthogy Ghiea Sándor fejedelem 1834 áprilisában lépett trónra. Lehet azonban, hogy októberben iktatták be hivatalosan.) Pály csaknem egy hónapig időzött Bukarestben és Ghica Sándor fejedelem tiszteletére ünnepi előadást rendezett*  (* Ollänescu i. m. 24. l.) hét élőképben, melyek a fejedelem áldásos működését dicsőítették.

Jókai novellájában említett Fra Diavolo operát természetesen nem játszhatták a színészek Tudor Vladimirescu korában, tehát 1821-ben, minthogy Auber 1830-ban írta operáját és Bukarestben 1834-ben adták először.* (* Gh. Adamescu: Istoria literaturii romane. Bucuresti. Biblioteca pentru tot. 138-139. l.)

Érdekes a Jókai által említett Tarakszaki név. 1599-ben ugyanis Vitéz Mihály vajdának egy latinul írt életrajza jelent meg, amelynek a szerzője, Walther Baltazár, a mi előszavában elmondja, hogy ezt az életrajzot eredetileg román nyelven írta a fejedelem kancellárja és egy lengyel, név szerint Taranoviu vagy Tarnovski (magyar helyesírással Tarnovszki) lengyel nyelvre fordította. A név hasonlósága, továbbá az, hogy Tarakszaki éppúgy, mint Tarnovszki Mihály vajdáról írnak, némileg gondolkozóba ejtheti az embert, bár valószínű, hogy csak a véletlen játékáról van szó.

Jókai elbeszésében valósággal elkábulva szemléljük a valóság és képzelet kusza szövedékét. Hiszen kétségtelen, hogy Jókai novellája a legképtelenebb történelmi tévedések mellett a történelem egészen elrejtett igazságait is magában foglalja. Íme: a hetéria első megmozdulása valóban egy színi előadással volt kapcsolatos, a bukaresti színészek valóban sietve menekültek a zavarok elől Brassó felé és módfelett valószínű, hogy egyik-másik velük megbarátkozott bojár közéjük keveredve álöltözetben menekült ki az országból. Pály valóban adott román darabokat Bukarestben és a fejedelem tiszteletére hazafias játékot is rendezett.

kétségtelen, hogy Jókai nem ilyen kínos adatgyűjtés nyomán jött elbeszélésének gondolatára. Felesége, Laborfalvy Róza tanúja volt a magyar színészet hőskorának és sok érdekes esetet mesélt el neki.* (* Erre vonatkozólag érdekesen ír Jókai a Magyar Nábob bevezetésében a Nemzeti Kiadásban.) Ebben az időben amúgy is nagy színészirodalmi esemény volt Déryné naplójának ismételt közlése.* (* Először folytatásokban a Vasárnapi Újság 1877. évfolyamában.) Valószínű, hogy Jókai a páratlan érdekességű naplót már kéziratban olvasta. Jórészt innen került ki Pály jelleme. Ha együtt szerelmes szerepeket játszotta – írja Déryné*  (* Naplója II. 311. l.) -, Pály hidegen átkarolta és a páholyokon jártatta szemét, mialatt így énekelt:

Ninette kedves lélek
Csupán te néked élek…

Déryné erre megcsípte figyelmeztetésül, hogy hevesebben játssza a szerelmest, de Pály nyugodtan odasúgta neki: ma legalább háromszáz forint a jövedelem!

Pály második felesége, Botos Karolina, akiről Jókainál szó lenne, jellemileg nem egyezik az elbeszélés szellemes, ügyes és találékony direktornéjával. aligha járok messze az igazságtól, ha úgy vélekedem, hogy ez a Pályné inkább a tűzről pattant, páratlan ügyességű Déryné, akinek így állított emléket a nagy romantikus.

Ez a novella legélénkebb bizonysága annak, hogy Jókait nem lehet csupán történelmi tévedései szempontjából megbírálni. A Fejedelem és Fra Diavolo Jókai legzseniálisabb elbeszélései közé tartozik. Nemcsak a csapongó jókedv, a sokszor dévaj humor az, ami értékét kitünteti, hanem vígjátéki cselekvényének boszorkányos ügyességű bonyolítása, állandó és világos folyamatossága, amely lehetővé teszi, hogy állandóan át tudjuk tekinteni az egész szövedéket. Ha Jókai művei lassankint el is évülnek, ez a novella még sokáig fog dacolni a kérlelhetetlen idővel.

Vessünk még egy pillantást Jókai román tárgyú novelláira. Jókai voltaképpen egy eseményt ismert a román történelemből, az Ypsilonti-Tudor Vladimirescu-féle mozgalmat, amely 1821-benjátszódott le. Nem volt azonban pontosan tájékozva erről sem, csupán egy-két fontosabb név és esemény maradt meg emlékezetében. A hiányzó részeket nem tanulmányokkal pótolta, hanem saját képzeletéből egészítette ki, legtöbbször az igazság rovására. Hasonlóképpen gyengén ismerte a Román Fejedelemségek földrajzi viszonyait. Inkább érdekelte Jókait maga a román nép, annak szokásai és költészete. Tanulmányozta az akkor megjelent híres Alecsandri-féle gyűjteményt és annak adatait felhasználta.

Jókai összes novelláit a román nép őszinte megbecsülése jellemzi. Bárhol is ír a románságról, mindig tisztességgel, sőt szeretettel szól róluk. Román tárgyú novellái a romanticizmus  hamisítatlan termékei, amelyekben elsősorban a mese a fontos, azután a népiesség, s ezek mellett az adatok igazsága elhalványodik. Közöttük a Jordaki feje a heroikus, a Fejedelem és Fra Diavolo pedig a humoros nemben Jókai legkiválóbb alkotásai közé tartoznak.

Forrás: Erdélyi Tudományos Füzetek 1935. 77. sz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése