2016. márc. 13.

Tinódi Sebestyén (1515 előtt – 1556): Az udvarbírákról és kulcsárokról (1553.)





Szeretetből ajánlom szolgálatomat,
Kiért én is várom az én hasznomat,
Könyörögvén kéröm uraságodat:
Énneköm megbocsásd megbántásomat.

Oly igen nagy gondban magam foglaltam,
Kiből minden jómat én es takartam,
Isten malasztjának ezt ajánlottam,
Kiért mindenkoron én hálát adtam.

Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,
Két szömöm világa vagyon homályban,
Az én író kezem reszket az pennán,
Fejem szédülögve nagy-gondolkodván.

Gondot adok én az oly embereknek,
Kik szegín fejemön nem keserülnek,
Mert versszörzésömben átkomban lesznek,
Jelösben udvarbírák, kulcsárok lesznek.

Azmely úrhoz megyök, sokszor meghagyják,
Magam, lovam abrakát bévön megadják,
De bal fölök felől gyakran bocsátják,
Gyakorta az urat vélem bántatják.

Legyön Isten nékik hogy elhallgatják,
Azért regyistromba ők mind beírják,
Mert azt az úréból magoknak lopják,
Sok szegín legínyök azt meg ohítják.

Ó mely nagy kárt tesznek az udvarbírák,
Mert titkon magoknak sokat takarnak,
Igön hízölködnek, sokat csélcsapnak,
Ki miatt az urak sok kárt vallanak.

Kárát néha az úr eszébe veszi,
Hamar csal-bírádat csiklébe ejti,
Azmint ő akarja, nem úgy vendégli,
Mert szöme szőrében szoktak szaggatni.

Bolondok ezféle csal-udvarbírák,
Tisztösség adassék az jámborának,
Kik szolgát szöröznek az ő uroknak,
Úr híre nélkül es sok jóval vannak.

Oh mely dicséretös oly udvarbíró,
Ki mindönből úrnak hívön takaró,
Az jámbor szolgáknak nem búcsúadó,
Sőt minden javával őket tápláló.

Rest udvarbírákon átok nem használ,
Azki őt átkozja, kopaszt borotvál,
Ők atyafiasok az cigánokval,
Orcájok temérdök nagy álnokságval.

Noha volna néköm csak mast jó borom,
Fejem bátorodnék, hangos lenne szóm,
Köz-bortul megszorul, rozsdás én torkom,
Kiből utálatos én horutásom.

Az úr és az asszony bír ő házával,
Kinek ő akarja, lehet jó borval,
Azkit lát, hogy engödelmes dolgával,
Az ürest nem marad ű poharával.

Kik nem adnak Bohnyán itt jó borokat,
Magas part üssön meg udvarbírákat,
Velök egyetömben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók, azokat.

Az boros víz nádat terömt orromba,
Egészségöt nem ad neköm dolgomban,
Kössebbödik gégém az Krónikában,
Kiért udvarbírák esnek átkomban.

Szómat jobban rikkantatom jó bortul,
Ha jó hírt hallhatok uraságodtul,
Kevés betegségöm feledöm attul,
Nagy sok jó adassék mennyei úrtul.

Talám gonoszt mondnak az udvarbírák:
Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,
Azzal ú uroktul elbúcsúztatnak.

Esznek szegín ifjak fagyos étkeket,
Reá innyok adnak büdös lőréket,
Szolgáló leányoknak sován étkeket,
Reá innyok adnak boros vizeket.

Ugyan bosszankodnak leányok, ifjak,
Az udvarbíráknak és kulcsároknak
Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
Dolhai dekrétomot fejökre mondnak.

Le es vonszják néha kulcsárt körméről,
Ifjak megbüntetik ez ily bűnéről,
Az ő abrakjokat elvesztéséről,
Mert azt palást alatt hordják pincéből.

Csuda, mint szélcsapnak az ő uroknak,
Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,
Azt elő sem mondják, mennyet kóbornak,
Palást alatt jó bort mennyet hurcolnak.

Nagyidai kulcsár az bohnyaival
Lám atyafias volt álnokságával,
Nem barátkozik vélem az jó borokval,
Ha fiamat küldöm, illet szitokval.

Adjon Isten nékik oly jó malasztot,
Táplálják jó borral Sebők deákot,
Véle egyetömben jó szolgálókat,
Fejökre ne várják az rút átkokat.

Kis-Kököllő mellett Bethlen Farkasnak
Bohnyai házánál megíratának,
Mert versszörzésében Sebők deáknak
Nem úr hírével büdös bort adának.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 82-85. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése