Te nyugodalmas, csöndes otthon,
Álomfakasztó szép világ,
Hol minden zugból óriások
Szórják szét lelkük sugarát:
Körülfogja édes öledben
varázsos emlék lelkemet
S előttem áll régmúlt időkből
Egy porban játszó kis gyerek…
Arcán az élet hajnalpírja,
Szemében izzó tűz ragyog,
Pajtásai mindig nyomában…
Sohasem árva, elhagyott.
Ha jő az este, esdve kérik:
Mesélj nekünk, jer, szépeket;
S mesél, mesél sokat, sokáig
A porban játszó kis gyerek…
Bársonyos rétre heveredve,
Megindúl a szó ajakán
És folynak, folynak szakadatlan
Csodás mesék, mesék után.
Ha nézi a sötétlő erdőt,
Vagy fönn a csillagos eget,
Ezer regét tud mindenikről
A porban játszó kis gyerek…
- Az évek tűnnek, egyre tűnnek,
Miként a suttogó habok.
A bársonyrétet fölváltották
Sötét, kietlen házsorok.
Pajtásai is széjjel mentek,
Kit ahová a sors vetett.
S egyedül áll a nagy világon
A porban játszó kis gyerek…
Ifjúvá lett; oly féltve őrzé
A keble kincsét, Istenét
S az élet minden édes álmát
Hidegen, durván dúlta szét.
A pajtások helyére jöttek:
Irigy, hiú, rossz emberek…
És annyit sírt, annyit csalódott
A porban játszó kis gyerek…
Te nyugodalmas, csöndes otthon
Fogadj kebledre szívesen!
Ha benned nő fel éltem fája:
Tán nem csalódom sohasem!
Ezer tavasz virága nyílna
Andalgó, bús szívem felett,
- S bűbájosan mesélne most is
A porban játszó kis gyerek!...
(* Mutatvány az „Uj Bokréta” című kötetből.)
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 5. szám, 1904. máj. 1.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. nov. 15.
Gulyás József (1881-1924): Művésztanyán*
2026. nov. 8.
Gulyás József (1881-1924): Csaba népe*
Vén Hargita-bérczre felhők gyülekeznek.
Komoran, sötéten rája telepesznek;
Felhők gyülekeznek egy nép sóhajából,
Kicsi Székelyország tengernyi bajából,
Fájó siralmából…
Talpalatnyi földjén búsan szánt a székely,
Tele van a lelke nagy keserűséggel.
Hiszen ő megszántja, hajh! De más aratja,
Könnyeitől nedves betévő falatja,
Mert azt is más adja!
Idegen nemzetség jött-ment ivadéka
Tör az ősi földre, az ősi hajlékra.
Csaba népe pusztul, nincsen maradása,
S ki baját megértse, ki baját meglássa
Mindhiába várja!
- Mikor ezer csillag villan ki az égen,
Csaba útja fénylik kellő közepében:
Régi rege szóra új hit tüze éled.
S bizakodó ének tölti be az éjet
A szomorú éjet.
„Csaba vitéz, vérünk, ősi reménységünk!
Nehéz teher alatt omlik verítékünk!
Tekints le reánk óh, útad magasárúl,
Vágyó bizodalmunk csak te eléd járúl
E földi hazábúl!
„Nézd mint megy a néped nagy útra, világra,
Idegen nemzethez, idegen országba.
Viszi a szél durván, kit erre, kit arra,
S mint a falevélkék lombról lesodorva
Halva vannak, halva!
„Jöjj hát Csaba, ősünk, szent táborod élén!
Villanjon a kard meg az ég sima kékjén,
Száguldjon a légben táltos paripátok,
Rémülve tekintsen a vad ellen rátok,
S pusztuljon az átok!
„Pusztuljon az átok, idegen igája!
Hálás legyen ismét a székely imája,
Kétségbe ne essék hona elpusztultán,
Ne fusson belőle ezer év elmultán,
Koldus sorra jutván!”
Elhangzik az ének. A reménység vár még
Vaj’ ég magasáról nem jő-e az árnyék?
Vár, vár, de hiába, marad az ég tisztán,
S szegény székely szíve vigasztalan, pusztán,
Remény nélkül, pusztán…
Magyarok! Testvérim! Jertek, nézzünk rája!
Veszélybe törzsünknek egy deli hajtása.
Hiszen mi hazánk is az a bérczes tájék…
Koszorunk nélküle hervadóvá válnék,
Oly sivárrá válnék!
Vessük is magunkról ősközönyünk burkát,
S ha odaát majd a riadót megfújják,
Legyünk mi Csabája, rontsunk ellenére,
Hogy az elsáppadva fusson a helyére,
Vagy folyjon a vére!
Dörgő zivatarként csattogjon a kardunk!
Azt a régi jelszót zendítse meg ajkunk!
Mutassuk meg, a mit feledni akarnak,
Hogy ereje van még ennek a szent fajnak,
Az ősi magyarnak!
Magyarok! Testvérim! Föl hát a csatára!
Zászlónkon a jelszó: hazánk boldogsága.
Riadóvá váljék minden fájó nóta,
Hogy belerendüljön az alföldi róna,
A Hargita orma!
(* Mutatvány a Bokréta” című kötetből.)
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 2. szám, 1902. ápr. 13.
2026. okt. 31.
Gulyás József (1881-1924): A szavalásról
(Levél egy barátomhoz.)
Szavalni fogsz, azt irod, jó barát!
Ifjú szived hevíti már a vágy,
Hogy szenvedély hangját ajkadra véve,
Hatolj belé a hallgatók szivébe,
Művészeteddel őket elragadd,
És kapj ezért bódító tapsokat!
Ez szép dolog, s ifjúhoz is való,
Mert a dicsvágy oly gyorsan elhaló;
Ha az ifjú a férfikorba lép,
Kihal keblébül az hova-elébb.
Ha ez vinné az ifjak lépteit,
- Hisz munkálkodni, tenni, hív, hevít -
Több nagy, dicső fával hatna ránk
Kárpátövezte édes szép hazánk
- De engedd, hogy e nagy lépés előtt
Tanácsimmal megadjam az erőt,
Mely áthatván forrongó kebledet,
Győzelmeid’ bizton remélheted…
A szavalás művészet – jó barát!
Melybe a művész nemcsak lelket ád,
De egyszersmind külsőleg is mutatja,
Milyen lehet az emberek alakja,
Kik holt betűkben élnek, tesznek is,
S kiket a sors örömre, bajra visz.
Tehát itt szép alak már fél siker,
(És ezt sokan az által érik el.)
Költők, festők rútak termetre bár,
De szellemük ha mindig égbe jár,
S munkájuk bája minket elragad,
Nem kérdjük, hogy a szerző mily alak!
Szavalónál már ezt is nézzük ám,
Mert nincs nagyobb nevetség én reám,
Mint ha fellép egy vézna kis gyerek,
És hős helytt szól, kitől a föld remeg,
Kinek szeme a villám villanása,
Szava zúgó mennydörgés csattanása.
- Viszont, ha jó egy délczeg szép fiú,
Kinek arczán öröm és méla bú,
Nemes kevélység, majd szilaj harag,
Mintegy előttem élni látszanak;
Kinek a hangja szellősuttogás,
Úgy szeretem azt látni, hallani,
Előttem az a legszebb valami.
Ne vágyjék hát szavalni az soha,
Kit lelkesít bár a példák sora,
Meg is tudja darabját érteni,
A hős búját át bírja érzeni,
De külseje rabol illúziót:
„Belső erő” bezzeg hiába ott!
Tehát mondom: hajlékony szép alak,
Érzelmes, bő, nagy terjedelmű hang,.
Tüzes két szem és változékony arcz,
Külsődben im, mikkel sikert aratsz.
A végső fontos ám főképp nagyon,
Mert hogy érzek, csak akkor mondhatom,
Ha a szemedből látom, olvasom…
Ma mindezek nálad meg vannak is,
Azért velök engem el nem vakítsz.
Kell még egyéb is – s ez még fontosabb:
Tisztán álljon előtted a darab,
Lelkedben éljen mindenik alakja,
Körülted légyen indnek arcza hangja,
Ne a világban, csak ő vélök élj,
Legyen előtted mind élő személy.
Ezt játszva nem – de csak úgy éred el,
Ha a lelked komolysággal figyel,
Ha búvárként merülsz el a darabba’,
Kémlelve gondolatról-gondolatra,
Belehatolsz a hősök szellemébe,
Előtted áll mindnyájuk lelki képe,
Beléd szivárg tőlük minden vonás;
- Úgy, hogy mikor jő az előadás,
Te általad ugyan, de ŐK beszélnek,
Akkor bizton hiszem, hogy tesznek, élnek.
Azonban azt mégsem feledd soha,
Hogy előtted a hallgatók sora,
Hogy nem a színpadon beszélsz te most,
Nem fogsz kezedben kardot, vagy fokost,
Hanem te is csak közülünk való vagy,
- Soha se mondj búcsút hát a valónak -
Gondolj mindig a szép ízlésre is,
Hogy művész vagy és szépen tanítsz.
Szóval, ne add csak a konkrét valót,
Fokozd, ha kell; ha sok, csak add a jót,
Ha hősödnek dörögni kell vadúl,
Nem kérjük, hogy add takaratlanúl;
Ha hősök tombol és ugrál veszetten,
Nem kérjük, hogy mutasd be nékünk sebten.
- Tarts mindenben itt is mérsékletet,
Tapsunkat így bizton megnyerheted…
Lásd, ennyi kell csak; nem nehéz nagyon,
Sőt könnyű inkább, ha van szorgalom.
Még egyszer mondom - ne feledd tehát!
A szavalás olyan művészet-ág,
Melyet komoly törekvés visz odáig,
Mikor már fénye van, ragyog, világít,
Mikor eléri legnagyobb fokát,
S elébünk csak örökké szépet ád!…
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 9. szám, 1899 nov. 26.