Elhangzott az utolsó éljenzés, elrebbent az utolsó sóhajtás: a nagy idők jubileumának vége van. A másfél esztendő, melynek majd minden napján „annak a másik másfél évnek” sorban következő nevezetes eseményeit ünnepeltük, eltelt. 1849. október 6-a után az elnyomatás kínos ideje következett, 1899. Október hatodikával véget ér a jubileum, hogy helyet adjon a mindennapi élet prózai robotmunkájának.
S most októberben, midőn „elült a szilaj vihar”, az évfordulók sorának bezártakor úgy érezzük, hogy nem teljes a mi kegyeletünk, ha nem szentelünk pár sort, nehány percet egy költemény emlékének.
- Nagy események, világrázó tragédia évfordulója után egy verset jubilálni? Kiálthatnak fel egyesek méltatlankodva.
- Mi volt az a vers? A Talpra magyar? Hiszen arról megemlékeztünk már régen!
Nem, nem a Talpra magyar volt, nem volt sem óda, sem lelkes rapszódia, mégis méltó az emlékezetre. Még csak magyar vers sem volt mégis megérdemli, hogy szívünkbe foglaltuk egy új félszázévre.
Negyvenkilenc októberében, az idő tájt, midőn minden magyar ember, aki bírja még, fogcsikorgatással ejti ki a német nevet, amelyhez a bukás, az eltiprás gondolata fűződik, megrezdülnek a húrok egy születésére nézve német költő lantján, megrezdülnek és hallga!… világra jön egy csodálatos költemény. Azoknak a nyelvén, akik a mi gyászunkat okozták, de olyan hangon, hogy nincs kétségünk: a költőt erre a versre ami jó Istenünk, a magyarok Istene ihlette.
- Ki az a költő? Hogy hívják az énekét?
Ismeritek az újkori mondát, amely itt született ami századunkban, ismeritek a királyné mondáját, aki nehezen viselte az aranykoronát? Aki bíborban született s többet szenvedett, mint a sárkunyhók földhöz ragadt magzatai. Akinek bánat-dúlta szívét irgalmatlan, buta tőr döfte keresztül. Aki szerette azt a holt költőt, aki éltében nem talált szeretetre; megemlékezett róla, akit honfitársai el akartak erőnek erejével felejteni; szobrot állított annak, akinek hazája még haló porában sem akar, nem tud megbocsátani.
Nos, már tudjátok, ki volt az a poéta. Heine Henrik, a mi boldogtalan Erzsébetünk boldogtalan kedves költője.
1849 októberében a tizennyolcadik hónapot töltötte Heine a Quartier Latin valamelyik padlásszobájában a világgal meghasonlottan. Testét a szörnyű kór ínjai, lelkét a világ állapotáról való hírek gyötörték kegyetlenül.
Az elmúlt év májusa óta nem hagyta el azt a zugot, melybe csak a gyéren sütő nap és a Mouche szeretete vetett világosságot. Akkor még elvánszorgott roskatag léptekkel a Louvre-ba, hogy utoljára megtekintse a milói Venust. Aztán mikor betelt a remek szobor szemléletével, hazament életfogytig tartó szobatömlöcébe.
S a nagy szélvész, amely ezalatt végigseperte a vén Európát, elfújt egy pár sárgult levelet a Heine betegágyához. Ezek a falevelek aztán elbeszélték a senyvedő dalnoknak, hogy azokért az eszmékért, melyeknek ő is lelkes, derék katonája volt, most vívják az élet-halál harcot. Elbeszélték, hogy az eszme harcosai babért, dicsőséget szereztek, de győzelmet – fájdalom – nem. És ezek a szélvész sodorta falevelek beszéltek a szenvedő költőnek egy parányi népről, amely szembeszállott a sokszoros ellenséggel, küzdött és elbukott.
Amikor pedig a költő ezt az utolsó hírt meghallotta, midőn megtudta, hogy a magyar nemzet, melyet rajongva szeretett, elbukott, hogy Petőfi, akit ismert és becsült, a harctéren lelte halálát, hogy a hatalom tizenhárom hős tábornokot Aradon kivégeztetett, nos, ekkor elfogta az ő szívét is a fájdalom meg a keserűség.
Lázas agya átszellemült.
Hítta ápoló barátnéját, üljön az asztalhoz, aztán diktált neki.
S a versnek, melyet Mouche írt, ez volt a címe: 1849 októberében.
Bámulatos egy költemény. Keserűséggel kezdődik, majd a fájdalom tüzében megtisztult érzelem a legfenségesebb erővel nyilatkozik meg. A végén pedig a legistenibb sorok után cinizmusba süllyed. Elejétől végig meglátszik rajta, hogy a Heine műve. A nagyságban, a gyengeségben minden sor egyaránt rá vall.
… Kitekint a költő az ablakon s elszáll a gondolatja szülőhazájára, Németországba. Ott már nyugalom van, emberéletek ezreivel megvásárolt nyugalom. Csak néha dördül el egy lövés… Talán egy barátját lőtték agyon, akinek nem volt annyi esze, hogy elhordja az irháját.
Vagy talán tűzijáték a Goethe tiszteletére. Az ünneplésről eszébe jut Liszt Ferenc, a nagy zongoravirtuóz. A háború lezajlása után ő is felbukkant s a beteg Heinét elönti az epe, hogy ez a nagy művész, aki magyarnak született, nem restellte rútul megtagadni nemzetét.
Szegény magyar halálba dűl,
Szabadság végső vára veszve;
De Fránczi hős ott épen ül,
Fogasra kardja felfüggesztve.
Ez a gúnyos csípés arra vonatkozik, hogy Liszt Ferencnek a 40-es évek elején a pesti polgárok egy díszkardot ajándékoztak s ezt bizony a nagy művész nem sietett kihúzni a hüvelyéből negyvennyolcban.
Hős Fránczi él s mint tisztes agg
Magyar harczról mesélget majdan
csodákat unokáinak:
Hejh, kardom így meg így forgattam!
És ekkor a költőt elfogja a lelkesedés, fellobban szívében a szenvedély úgy, int soha egy művében sem. Elragadtatással zengi:
Úgy megszűkül német ruhám,
Nevét ha hallom a magyarnak,
Érzések tengerárja hány,
Lelkembe trombiták rivallnak.
És megcsendül az ősi dal,
Föléled mondánk hős varázsa,
Kemény, szilaj, vad hangival
A Nibelungok pusztulása.
A pálya egy itt és amott,
S habár új lett a régi ének.
Csupán csak a név változott,
de ők a régi jó vitézek.
S a végzet is ép ugyanez,
A zászlók mily büszkén lobognak!
S a hős, int rég, prédája lesz
Az állati nyers hatalomnak.
Sőt, jó magyar, itt ellened
Ökör medvével fogott össze;
és mégis vigaszod lehet,
Minket nem ére ily szerencse...*
„Hisz a ti legyőzőitek egész tisztességes bestiák, de mi -” s ekkor kérlelhetetlen dühvel és megsemmisít gúnnyal szórja féktelen titkait azokra, akik az ő hazájának szabadságát otromba módon leigázták.
Aztán elkeseredetten abbahagyja, fáradtan dől vissza párnáira:
De hajh, elég, kíméld magad’
Szegény költ a beteg-ágyon.
… Mouche pedig, a rózsaajkú Mouche leírta, amit a beteg költ diktált neki. Mit ír, azt alig értette, nem is bánta, legfeljebb sajnálta a szegény Henryt, hogy megint láza van. Az írást pedig odatette a többi papírlapok közé, melyek halomra gyűltek valamelyik szegletben.
A dal nem maradt a párisi padlásszobában, elszállt onnan, mint a galamb oda, ahová való volt: a délibábos rónára, a Kárpátok égbenyúló ormaihoz,elrepült a Királyhágón túlra, a völgybe, ahol a nagy költőtárs sírba dúlt, az erdélyi rögre, mely alatt háromszáz honvéd nyugossza örök álmát, elvitte ez a dal Petőfinek, a megboldogult Petőfinek Heine Henrik testvércsókját.
A fehér galamb, a Heine verse otthont lelt a magyar hazában. Abban az időben, midőn a Petőfi versei írásban terjedtek elrejtve-eldugdosva: a magyar hazafiak a Heine sorait mondogatták. Ezzel a verssel biztatták egymást, az elnyomatás vigasztalan korában ebben emlékeztek meg elesett hőseikről, ez volt az imádságuk…
*
Azt mondja valahol Heine, hogy a magyarokra nézve veszteség volt, hogy a temesvári születésű Lenau sváb költ lett. „De – teszi hozzá derült humorral –, amíg búbánatukat tokaji borral öntözgethetik, nincs okuk efelett nagy sopánkodásra.”
Ezt olvasva elszorul a szívünk. Édes Istenem, mi lett volna, ha az irodalomtörténet szeszélyes géniusza Heine szülőházát nem a Harzba, hanem valahová a nagy magyar alföldre teszi. Ha magyar lett volna, ő, aki úgy, de úgy szerette nemzetünket: ha az ő ajka magyar dalra csendül, ha az ő lantjáról magyar hangok kelnek: talán az ő élete sem vált volna kínos meghasonlássá a legszentebb érzelmekben, mi pedig együtt emlegetnénk őt Petőfi Sándorra, mint legnagyobb nemzeti költőnket.
Balkányi Kálmán
(* Az egész Gyulai Pál kitűnő fordítása.)
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 3. szám 1899. okt. 15.
