„Mi czélja a világnak?
Boldogság! S erre eszköz?
A szabadság!”
Mint Aranynak, legnagyobb epikusunknak vannak remek lírai költeményei: azonképpen legnagyobb lírikusunknak, Petőfinek, vannak lángész-teremtette epikai művei, melyek ugyan nem állanak oly tisztán az objektivitás kiemelkedő oszlopán, mint az Aranyéi, - mert az alanyi költőt mások sorsának festésénél is elragadja heve, tüze s kifakadásokat vegyít az epika nyugodt hangulatába; tekervényes, merész kanyarodású mezsgyéket vág az epika széles, egyes országútjába, - de azért látszik rajta a géniusz keze vonása. Petőfinél az említett eltéréseket csodálni sem lehet. Az, ki lírai költeményeinek minden sorába lángoló hazaszeretetet, szilaj vagy epekedő szenvedélyt öntött: hogy állhassa meg egy hosszabbra nyúló művénél, hogy bele ne kiáltson természetes hangján a rá nézve szokatlan, neki meg nem felelő, nyugodt folyású cselekmény tágasságába! De talán még jobb is ez így. Talán szokatlan volna Petőfit, az örökifjú Petőfit szenvedélytelen, meggondoló férfiúnak látni, aki nyugodt méltósággal beszél a köréje gyűlt izgékony ifjúságnak! Nem, nem így ismerjük őt! Az „Apostol” is lírai elemmel bőségesen vegyült elbeszélő költemény, élnék, erős vonásokkal festve minden sora: nagy melodráma az egész, melyhez zene sem kell, gyönyörű harmóniát zeng hozzá az érzelmek tárogatója! Magának a költőnek lelke vezeti a fonalat, mely a tarka események sorozatát megragadó összevisszaságban köti össze.
Az „Apostol” 1848-ban keletkezett az ország szívében. Volt már akkor a levegőben valami, ami azt súgta a népét eszmék diadalára vezető költőnek, hogy ha apostola lett egy népnek életében, apostoli halállal, mártirsággal kell megpecsételnie új korszakot teremtő működését. Ez a sejtelem ragadta meg, ez adta kezébe a tollat, hogy lefesse egy boldogtalan nép még boldogtalanabb apostolát… Szilveszter nem más, mint Petőfi Sándor.
A költő olyan híven, leplezetlenül s megragadóan rajzolja a nyomort, hogy a dúsgazdag is, mikor olvassa, azt gondolja: elvesztette minden vagyonát, koldusszegény; - az alacsony sorsúak pedig abban az édes megelégedésben ringatóznak, hogy mégsem ők a legboldogtalanabbak!
Szilveszter, a költemény hőse, az apostol: a bűn, a nyomor gyermeke. Téli éjszakán ismeretlen nő lopja be egy kocsiba a még pólyás csecsemőt. A kocsis leteszi egy lebuj küszöbére, istenre bízván sorsát. Egy részeg tolvaj belebotlik, hazaviszi, orgazdaasszonyával felnevelteti s mivel esztendő utolsó napján találta: Szilveszternek nevezi. A kisgyerek aztán lop a vén tolvaj számára, mígnem egyszer „felmagasztalják” a mestert. Az „árván” maradt fiút a nevelőasszony szárnyára bocsátja. Kóborlása közben valami vén szipirtyó csalja magához, s koldultat magának vele. E nyomorúságos tengődésből egy nagyságos úr rántja ki, aki inasul fogadja „nagyságos gyermeke” mellé. A fiú már meglett, 16 éves; nem született arra, hogy más talpát nyalogassa, azért is, mikor szolgalétét éreztetik vele, otthagyja a nagyságos úrfit s elbujdokol; de nem szegényen indul már útra, van tudománya, amit az úrfi helyett tanult s van pénze, amit az úrfi derék nevelője adott neki útravalóul. – Tanult tovább és kitűnt társai közt, „mint csillagok között a hold”. De az iskolából is kimarta az őt meg nem értő, kaján emberi irigység. Az állás nélküli, nagy tudományú ifjút fényes polcokra hívják, ahol ugyancsak szolga maradna, de néki is szolgálnának ezren meg ezeren. De ő azt mondta: „Nem ismerek nálam kisebbet, nem ismerek nálam nagyobbat”, és ment a nép közé, lett annak ügyvivője, vezére. Hanem az ingatag nép is lerázta válláról, elűzte s csak egy szende lélek követte útjain, mint vándort a reá boruló ég. Ez az ideális lelkű, gazdag leány odahagyta őszi házát, s lett a szegény ifjúnak szegényen is boldog hitvese. S ott a nagyváros szűk padlásszobájában érlelte világra szóló eszméit a népek apostola, míg két éhező gyermeke közül a kisebbiket elragadja az éhhalál. De néki nem szabad sokáig sírnia. Gondolatai agyában nem halhatnak el, ír – csodás eszméket hirdető igéket, miket a cenzor remek-bolond munkának mond, - s kiadni persze nem lehet. De ő nem nyugszik; titkos nyomdával nyomattatja ki. Millió éhes szem falja betűit. – A szerző lázító! Elfogják s börtönbe dobják a szabadságot imádó ifjút. Mit érezhet börtönében?!! … A határtalan elkeseredés csak átkokat űz ajkaira, átkozza a népek fejedelmét, átkozza az emberiség fejét. – Azután őt is csak megtöri a hallgatás, a sötétség. Tíz év múltán szabad lesz, de ekkorára már családja kihalt, s ő megőszült fürtökkel, de ifjú lélekkel lép fel újra a köztérre, hogy ha már ő szabad, szabad legyen „a nemzet, a haza”. S ekkor látja, hogy a világ tíz év óta tízszerte mélyebbre süllyedt. Tenni akar. A népétől istenített királyra rálő, de nem találja. Elfogják, vérpadra viszik, fejét veszik a sokat szenvedett testét az akasztófa alá temetik nyugodni.
Milyen sötét kép!
Ám ha a apostol elesett is, az eszme feltámadt utána s az utókor hirdette szent igéit; kereste nagy mesterének holt porait. „De hol lelik meg? Rég elhamvadtak a bitófa mellett.” – Az eszme diadalra jutása. Az elbukott apostol örök érdeme. És ez megnyugtató.
A cselekmény egyes mozzanatai, amint az elmondottakból is érezhető, szélgyorsan következnek egymás után; de a költeményben nem ilyen sorrendben, int itt. A költő egyenesen a Szilveszter családjának nyomorát mutatja be bevezetés gyanánt, ami hatással van az olvasóra, de zavarja a fejlődő esemény következetes sorrendjét. A költemény XX. szakaszra oszlik s amit a IV. első szakaszban megkezdett, azt a XV-ben folytatja. Tehát tíz fejezetben mondja el az apostol gyermekkorát, általában múltját, s ugyancsak tízben a jelent, az előttünk lefolyó szerelését, aminek pedig már nagyobb tért kellene foglalnia. Érezhető az aránytalanság.
S éppen ez az aránytalanul terjedelmes, gyermekkori élményeket bőven festő rész vonja maga után a költemény legszembeszökőbb hibáját, amit majd alább, a személyek jellemzésénél mondunk el.
A tulajdonképpeni cselekményben – mely az apostol férfikorát, a közügyek terén való munkálkodását tárgyalja, egyes-egyedül egy személy szerepel: maga Szilveszter. A költemény másik felét, amely csak háttere a tulajdonképpeninek, népesítik aztán kisebb-nagyobb fontosságú személyek.
Lássuk tehát először magát az apostolt.
Aki általában ismeri Petőfi jellemét s el tudja képzelni azt igazi mivoltában, a rajongó, szabadságszerető népvezetőt, népapostolt: az maga előtt látja Szilvesztert. Ő az, Petőfi Sándor Még csak a név megválasztásában is milyen érdekesen járt el a költő. Ugyanis ő mindig azt szerette hinni, hogy 1822. december 31-én született, tehát esztendő utolsó napján s itt szövi össze a maga születését az apostol születésével. Szilvesztert is az év utolsó napján tették ki, nem lehetett több a körülményeknél fogva 1-2 naposnál; s különben is az ő élete onnan számítódik. Év utolsó napján, Szilveszter éjszakáján találták, tehát Szilveszter lett a neve. Itt is magára enged következtetni Petőfi. Hát még a jellemzésénél! Hogy egy kissé drasztikus, de találó népies kifejezést használják, mondhatom szájából köpte ki Petőfi. A sokat sanyargatott, szabad gondolkozású, magát megalázni nem tudó gyermek ifjú s a népszabadságért rajongó, a zsarnok fejedelmeket átkozó, földre tipró férfiú, s a rendíthetetlen ember, ki istenével is perbe száll: ki volna más, mint „a haragos Petőfi”?!
Vizsgáljuk az elmondott jellemsajátságokat egyenként.
Kicsiny gyermekkorától kezdve sokat, sokat szenvedett a szegény Szilveszter. Mikor még öntudata aludt s csak gyermeki ösztöne sugallta, hogy engedelmeskedjék annak, aki betevő falatját nagy ritkán megadja: még akkor lopott, mert lopnia kellett, még akkor koldult, mert azt parancsolták! Mit tehetne ez ellen egy 4-5 éves gyermek, akármily független gondolkozású férfi váljék is belőle?! Hanem mikor már kezdett eszmélni, érzett valamit magában, ösztönözte valami névtelen vágy: már akkor egészen másképpen cselekszik. Mikor a vén koldusasszonyt szolgálja s mogorva nagyságos úr hívja fia mellé, a 6 éves fiú jelentős ponton áll: választani kell a két pártját fogni akaró között. Más, hasonló viszonyok közt felcseperedett gyerkőc talán elment volna az úrral, de megszeppenve a rendes, komoly élettől: ott hagyta volna esze nélkül, csak valami lopott tárgyat hozott volna el tőle emlék gyanánt. Ám Szilveszter választott, öntudatosan, szabadon, - választotta a mogorva urat, mert gondolta, ott talán már nem kell – koldulni! Igen, csírájában volt már szabad büszkesége. Meg aztán megutálhatta azt az istentelen életmódot, aminek eddig részese volt. Tisztább légkörbe vágyott – 6 éves gyermekésszel! Mindenesetre szép, finom vonás. Ezután, természetesen, éveivel együtt nőtt szabad gondolkozása, független, korlátot nem tűrő akarata. A nagyságos úrfi, aki alatt szolgált, sokszor testileg is megbántotta. És Szilveszter tűrte, ott maradt. Mi tartotta vissza? – A tanulás! Újabb nemes vonás. Érezte már szükségét a tudásnak, tanulni akart. Tanult is; - „előbb tudá az írást, olvasást, mint a nagyságos úrfi.” pedig hát senki a világon nem mondta néki, hogy tanuljon.
Tizenhat éves korában így gondolkozik:
„Mi jognál fogva vernek engem itten?
Mi jobban bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az Isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az Istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette! - -
- Dolgoztathatnak, erre vagy joguk,
De a verésre nincs,
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”
Előttünk áll a dacos ifjú, aki meg is teszi, amit egyszer kiereszt a száján. Mert
„… első alkalommal
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjáig!”
Milyen jól esik ezt hallanunk! – Úgy beszél a gőgös úrficskával, mint aki tudja, hogy szellemi tekintetben annyira áll tőle, int az ég a földtől; s mikor az szemébe vágja, hogy „lázadó gazember!” – milyen büszkeséggel mondja:
„… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Úgy büszkén mondom. Lázadó vagyok!”
E szavakkal jegezte el magát a mártírhalál menyasszonyának. Ettől kezdve már sejti a célt s keres az utat-módot, melyen oda minél előbb eljuthasson. S hogy röppen ajkairól egy áldó imádság, mikor legelőször szabadnak érezi magát:
„Isten!…
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
An agy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…”
A természetet annyira szerető Petőfi rokonvonása ez Szilveszterben.
Hanem most már nemcsak magát látja. Eddig a város eldugott, nyomorult utcáin kívül fogalma sem volt semmi másféle világról, most vakultan néz a tarka, zúgó világba! De csakhamar felnyílik a szeme és lát sokat, sokat. Kezdi érezni, hogy nemcsak ő áll ily egyedül, hogy „vannak nála szánandóbbak is”, s a költő mesteri öntudatossággal írja e pár sort róla:
„És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.”
Milyen természetes s mégis milyen csodálatosan szép jellemvonások! Érezzük, tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégis olyan meglepő, megragadó. A 16 éves fiú már nem a maga bajával törődik, hanem a mások nyomorúságát siratja. Itt van a cél: boldoggá tenni a szenvedőket? – De hogyan? Ez még titok előtte. – S a célért való küzdelemben nemes önérzettel mondja reá irigykedő, őt bántalmazó tanulótársainak:
„Mit én tudok, higyjétek, annak
Más fogja venni hasznát.”
Ezek után a világtörténelmet (Petőfi bibliáját) veszi kézbe; olvassa, olvassa, „miként a hívő a koránt, mint a zsidó a bibliát” – és tanul belőle csodás, nagy dolgokat! Kezd előtte oszlani a homály, kezd kiválni az út, melyen haladnia kell. Mert mit tanult a világtörténelemből? Azt, hogy:
„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék,
a föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amig megérik? - -
A szőlő a napsugaraktól érik.
Míg édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik --
Az embereknek lelke!
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.”
Tisztában van hivatásával, megértette lelke szavát. S a történelemből logikusan levonta, hogy mi úton-módon törekedjék célja felé?
„Mi célja a világnak?
Boldogság! – s erre eszköz? – a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem!”
Most már megtalálta magasra vivő ösvényét is. A szabadságért kell küzdenie! Hiszen olyan édes az a szabadság! Ő tudja igazán, aki 16 esztendeig tengődött sötétségben, korlátok közt s aztán kijutott a szabadba! Hisz a szabadság a lélek tápláléka! Ha nem szívják az emberek a szabadság levegőjét: elsenyved lelkük! Ha lelkük nincs: nem emberek többé, hanem állatok, akik egymást falják föl. Adjunk hát lelki táplálékot az embereknek! Milyen magasztos cél! Ezért küzdött a költő is lángszavával, ostorozó haragjával. Hol is lehet ennél nemesebb, nagyobb, önzetlenebb és gyötrelmesebb célt találni? Most már Szilveszter útja kezdetén áll – meg kell tennie az első lépést.
Az első lépés! Haj be sok függ ettől! A jövendő alapja, reá rakja minden következendő cselekedetet. Ha ez gyenge: összetörik a ránehezedő nagy teher alatt s romba dől minden sikere, amit addig elért – s kezdheti újra! Vigyáznia kellett hát az első határozó lépés megtevésénél! Vigyázott is. Hívták gazdag hivatalra, ahol más dolga nem lett volna, mint ezreket nyúzni. Micsoda utálattal fordult el e szavak hallatára! Futott innen, menekült tisztább levegőjű ég alá; bekopogtatott a szegény népnél, melynek boldogságát, szabadságát lészen kivívandó. S tanította, jó útra vezette a népet. Hanem a „populus suspiciosus”, a mindig gyanakvó tömeg – hallgatva hazug, ámító szavakra – „feszítsd meg”-et kiáltott rá. Szilveszter megödöbbenve látja a fordulatot, de rögtön felvillan eszében a világtörténelem s azzal nyugtatja meg magát, hogy „a nép ilyen volt ezredév előtt is.” S aztán megsajnálva a lelki vakságban szenvedőket, így kiált fel:
„Ha eddig küzdtem érte, ezután
kettős erővel fogok küzdeni.”
E pár szó a legegyszerűbb ruhába öltöztetett acélkitartás, erély kifejezése: itt is mennyire eggyé olvad a költő hősével! A szeszélyes Petőfi is keresztülvitte, amit egyszer kimondott, ha tört-szakadt is. Szilveszternek is ez a jelszava: „Ha férfi vagy, légy férfi!”
Ez a szilárd kitartás, energia nyilatkozik benne akkor is, mikor már a családi boldogság karja ringatja; és ő a lelket is lebilincselő szerencséből így költi fel magát:
„Ébredj, ébredj, te nem magadnak,
Te másokért, születtél!”
De már nemcsak a célért való igyekezet, hanem a létért való küzdelem is hajtja munkára.
Családja van s ha ő nem izzadoz, nincs betévő falatjuk, pedig hátuk megett ott ólálkodik a fakó éhhalál…
Egyik kis gyermekélnek halála nem sújtja őt olyannyira, mint az anyát: ő nemcsak apa, hanem – apostol is! De mikor lázító könyveért elfogják, vasra verik; irgalomért esedezi, hogy hadd láthassa még egyszer – talán utoljára – szeretteit! Itt már az apai érés csalja ajakára a szavakat:
„Ne rajtam szánakozzatok,
De ő rajtok, hisz ők ártatlanok!”
Ez említett esdeklés után következő hosszú átkozódás nem szolgálhat az „Apostol” dicsőségére. E szavaival homályt ejt hótiszta jellemén – a költő, mert ezt is ő rikoltja oda, ő, a királyokat felaggatni oly igen akaró Petőfi. Nem más ez az átok, mint patetikus deklamáció, erős kifejezések, durva szidalmak halmaza. Egy olyan férfi, mint Szilveszter, aki bizton mondhatja magát a tettek emberének. Szóvirágos átkozódással nemigen fecsérli az időt, akármilyen helyzetbe jusson is. Hasonló hiábavalóságokat mondat el véle a költő börtönében is, mikor istennel szembeszáll s megátkozza, mint az emberi nemzet zsarnokát! Annyira kétségbeesik, hogy életét is megutálja s azt ordítja fékevesztett mániájában:
„Vedd vissza ezt az életet, a melyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Nekem nem kell ez alamizsna élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
Mint a haszontalan cserép!”
Hogy úgy mondjam, csupa „polypathia”. – Sőt a költő annyira viszi hősét a keservek tengerébe, hogy elvét, szentséges elvét is megtagadhatja vele! Mert ez az öt sor:
„Szerelmem istenasszonya:
Te egymagad voltál valóság!
A többi? Az emberiség, szabadság:
Ez mind üres szó, puszta áránd!”
Melyért bolondok küzdenek!”
olyan megtagadása hitének, amely tisztán mutatja, hogy az, aki így beszél, talán valósággal soha nem is lángolt fennen hirdetett elveiért! Márpedig Szilveszter, úgyszólván gyermekségétől fogva táplálta, érlelte agyában fenséges küldetésének eszméit; az ő ajakára nem illenek ezek a szavak!
Gyönyörű része a műnek a XVIII. szakasz. Ennek is megvan a maga oka. Mert itt a lírai elem lép előtérbe, Petőfi pedig lírikus, s így itt találja igazán otthonosan magát, a szenvedélytelen s mégis érzelemmel teljes szavak írásánál. Szépen jellemi itt Szilvesztert is, a börtönben töltött 10 év alatt megőszült, testben megtört apostolt. Szinte kedvessé válik a börtön párkányzatára szállott madárkával való beszéde. Annak dala szabadságot hirdet, annak megjelenése hozza a sejtelmes örömöt: hogy szabad lesz! S mikor csakugyan lepattannak testéről a bilincsek, milyen hozzáillő kérdéssel suttogja szent örömében:
„ -Én szabad vagyok…
Szabad tehát a nemzet, a haza?”
Az a hosszú tíz év nem ölhette el lelkében kitűzött eszméjének csíráit. Az a tíz év csak akadály volt pályafutásában, most túl van rajta: haladhat tovább, tovább…
Nincs is már messze a pálya vége, - hanem a cél, az még, ki tudja, hol?… Talán jobb lett volna a börtönben maradnia végig, hogy ne látná, amit látnia kell! Tízszeresen süllyedt a nép a bűnök kertjébe, tízszeresen nehéz munka várt arra, aki ki akarta belőle rántani.. Sírt benne a lélek, mikor mindezt látta. De még más is sebet ütött lelkén: szeretett családja nincs többé; a drága nő meghalt, egyetlen fiából ki tudja, hogy mi lett? Hanem ez mégsem fájt volna úgy neki, mint a másik… még azt hitte, hogy a gyászt, mit családja elpusztulása borított rá: leveszi róla eszméi testesülésének utolsó, de határtalan öröme. Csakhogy más volt a csillagokba írva…
Látva a nép elaljasodását, átlátta azt is, hogy már csak az utolsó, nagy eszköz van hátra „melytől egy nemzet, vagy talán a nagy világnak sorsa függ…” Mi volt ez a végső eszköz? – leütni a zsarnokság fejét: a királyt! Hogy aztán a nép szabadon lélegezhessék föl a lassan ölő nyomás alól, rátéve lábát a vérében fetrengő zsarnok nyakára. Hanem az történt, ami megtörténik százszor, ezerszer… nem félelemtől, hanem öregségtől reszkető keze eltéveszté a célt; a zsarnok élt tovább, s a nép – mely talán vállára vette volna, ha terve sikerül – most arcul köpte, megrúgta a letiport aggastyánt s mikor a vérpadon legördült feje, állatias megnyugvással ordítá: „Éljen a király!”
A nép megváltására küldött apostol elbukott, éppen mint a Megváltó. Nem értették meg; éretlen volt még a nép olyan magas, nagy gondolatok befogadására. Hanem mikor másik öltő támadott a régi helyén; megihlette az akkoriakat a nép porrá lett apostol szelleme; súgott fülükbe csodás szavakat – és akkor már megértették! Eljött az idők teljessége, a nép tenni akart, „s fölkelt – leverte rabbilincseit kezéről” Dicsőíték diadalmuk szent hevében azt, aki bölcsőjében ringatta ezeket a felnőtt, megizmosult gondolatokat, eszméket. Ez volt az apostol apoteózisa.
A Szilveszter jelleme tehát alapjában véve kerek egész és ideális. Másképpen nem is lehetett volna föllépetni. Ideális célnak ideális lélek az apostola. Csak két helyen ragadja el a költőt féktelen szenvedélye, mikor azt a király- és istenátkozást adja a tiszta lelkű apostol szájába. De ez mégsem annyira jelentős tévedés, hogy megbolygassa az egész ember jelelmét.
Most pedig vizsgáljuk a többi szereplőket.
Legközelebb áll az apostolhoz felesége, imádott hitvese. Nem nagy szerepet ád neki a költő; ideális lelkű, mint az ifjú, akiért szíve hevül; a gondviselés is arra szánta, hogy a szeretet rózsáival üdítse egy nép apostolának rögös, göröngyös útját. Hogy mily híven, önzetlenül szereti Szilvesztert, mutatják szavai, cselekedetei; gazdag, kényelmes apai kastélyát odahagyja (mint Szendrei Júlia), mert a szíve másfelé vonzza s ő vakon követi egészen a külvárosi padlásszobáig. Hív,gondozó anyja gyermekeinek; szülői szeretetét meghatóan festi a költő a XV. szakaszban.
Férje elfogatása után búbánatnak adja magát; lassanként elfonnyad, elsenyved, mint a dérütött virág. Ha volt valaha valami bűne; megszenvedett érte!
Megható a nagyobbik gyermek jellemzése, szavaiban. Az hűség oly szavakat csal ajkaira, melyek talán öntudatlanul születtek, de szüleinek szívébe mind egy-egy késszúrás.
Hogy eshetnek egy apának az ily szavak:
„- én óhajtom a halált, apám.
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
Vitess a temetőbe,
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!”
„Ki mondj ártatlannak a gyermeket?” – fakad ki a költő maga is. Milyen mély megfigyelés mutatkozik e néhány sorban! A gyermek beszédének hasonlatai környezetéből vannak véve; a koporsó színét is anyjának szép fehér arcához hasonlítja, mert hiszen azt látja maga körül olyan fehérnek, mint amilyen színű koporsót szeretne. S az egész gyermek-filozófia tükröződik vissza e két sorban.
„A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!"
Figyelemre méltó a nevelőnek Szilveszterhez intézett beszéde, mikor az ott hagyja a nyavalyás nagyságos úrfit, megmondván neki nyíltan az éles igazságot. A nevelő, utolérvén a bujdoklani indult fiút, ezeket mondja:
„Én szórul szóra érzem azt, amit te,
De soha nem mertem kimondani,
Féltem tőled s bámúltalak,
Midőn beszéltél,
Az Isten áldjon minden szavadért.”
Hány ilyen embert ismerünk, akik nem elég erősek arra, hogy az igazságot nyíltan szemébe vágják az önkényeskedőnek, de lelkükben érzik, tudják, hogy nem jól van ez így! Világosan látó ember, aki már észrevette a gyermekifjúban lappangó, leendő nagy férfiút; pénzt ad neki, hogy tanuljon tovább, mert istentelenség volna tehetségét parlagon hagynia.
A vén koldusasszony jellemzése páratlan a maga nemében. Ezen alak megrajzolásánál legjobban mutatkozik Petőfi éles, finoman megkülönböztető megfigyelése.
Pedig ezt a vén boszorkányt nem is viszi úgyszólván a cselekvés terére – nincs is rá szükség –, hanem ezt is szavaiban jellemzi a legkitűnőbb hűséggel. Csak abból a beszédéből említek egy részt, amit a nagyságos úr előtt sápogott el, mikor az magához vette a kis kolduló Szilvesztert.
„Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Anyádat megtagadni,
Szülő anyádat? Hogy ki nem szakadt e
Szóval belőled a lép és tüdő
S a májad és a zúzád?
A földön nincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s ő ily rossz unoka!
De már nincs messze az ítélet…
Saját tulajdon anyját
Tagadja meg a gyermek,
Édes szülőjét!”
Minden szava feje tetejére van állítva, mindent visszafelé kell érteni. Mintha a sátánt hallanók becsületességről, erényről prédikálni.
A részeg tolvajnak is szájából vette ki a szavakat a költő. Nem szükség jellemét fejtegetni, utolérhetetlenül jellemzi önmagát.
A nagyságos úrfiról ugyancsak megmondja Petőfi a magáét. Látszik, hogy a gyűlölet is közrejátszott ez alak megalkotásánál; de ez a gyűlölet nem kárhoztatandó, kivált lírai költőnél; vagy nem megérdemli-e a fényben, pompában élő s üres, buta fejű úrficska, hogy ilyen szavakat verjen fejéhez a költő:
„ - a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
a milyenek rendesen a
Nagyságos úrfiak.”
Se több, se kevesebb. – Mintha csak látná az ember az örökké kötekedő, értelmetlen fickót, aki a mellé adott szegény inasnak, Szilveszternek
„Lábára lépett készakarva,
Aztán ellökte, hogy miért áll az útban?
Sarat kent rá s aztán nyakon veré,
Amért olyan tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s ha sírva
Fakadt rá: mazna fattynak nevezte.”
Holott nála nem volt nyavalyásabb a földön.
Kitűnőnek mondhatjuk a néptömeg elénkbe állítását nagy, de határozó vonásokban. Az a nép, „mely mohón nyelé a tiszta enyhítő italt”, amit az apostol nyújtott neki munkáiban, „hogy lelke megfrissült tőle”, az a nép meghunyászkodva szepegi a hatalom dörgő szavai után: „valóban, e könyv lázító, vallást és fölséget sért. A törvény szent és sérthetetlen!” Az ezer és ezer éves nép ez, mely „ma vállaira emel, holnap a porba ránt.”
A bérkocsis, a tolvaj szomszédasszonya, az uraság (kinek leánya lett a Szilveszter neje), a hazug pap, a kritikus és a börtönőr olyan jelentéktelen szereplők, hogy nem lehet velök bővebben foglalkozni.
Az „Apostol” nyelve olyan harmóniában áll magának a műnek hangulatával, a benne kifejezett érzelmekkel, mint a „Marseillaise” dallama a maga szövegével. Lágyan, olvadékonyan festi a szelíd érzelmeket, mennydörögve szórja az átkokat; ha valakit dicsér, magasztal: lelkesülünk érte, akit gyűlöl: mi is úgy gyűlöljük, mint halálos ellenségünket! Petőfi nyelve (stylus) olyan itt, mint egy folyó, amely a hegyek közt ifjan, tüzesen ugrál szikláról sziklára s aki forgatagába került; ellenállhatatlanul vonja magával; mikor pedig a síkságra ér: lassú, méltóságos folyásával viszi a rajtalévőt, s ilyenkor ott nem hagyná az ember a világért, úgy megszerette. Aki olvassa a XVII. és XVIII. szakaszt egymás után: gyönyörködhetik a szenvedélyek két szélsőségében; amott van a zenit, itt a nadir. Így tud játszani Petőfi a nyelvvel!
Hát a képeiről, hasonlatairól mit mondjunk?
Ebben legnagyobb Petőfi. Shakespeare tanulmánya nagyban meglátszik az „Apostol”-on. Mekkora erő, mekkora keresetlenség nyilatkozik meg ebben a hatalmas stílusban! Mikor a sötét, borzalmasnak tetsző éjszakát rajzolja, csak ennyit mond: „olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret”. Egyszerűségével megragadó ez: „Álomba sirdogálta magát az anya is.” Bámulatot kelt a következő ellentét:
„… ágaskodó bércek között,
Ahol mennydörgős a folyam zúgása,
S a mennydörgés ítéletnap rivalma…
Vagy ott a puszták rónaságán,
Hol némán ballag a csendes kis ér,
S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…”
A káromlást mily találóan mondja „a lélek sará”-nak! Mily szemléltető e kép:
„… szeméből
a könyek úgy rohantak,
Mint csatatérről a vert hadsereg.”
De ki győzné mindezt felsorolni:
Azonban már a túlságba vivés látszik e hasonlatán:
„Forgatta égő szemeit, mint
A kovács a tüzes vasat.”
Megragadó, de inkább furcsa, mint bámulatos.
Az „Apostol”-nak talán abban rejlik fő hibája, hogy a költő külsőleg nem annyira apostolt, mint inkább egy sokat hányatott, nagylelkű embert mutatja be Szilvesztert szakaszok során, s a tulajdonképpeni cél a kicsinyes, emberi küzdelmek árjába fúl; a fő cél, mely az volna: miket tett, hogy küzdött hát a népért a megváltására jött apostol: csaknem dugába dől; egyedül az utólja felé lépteti fel a költő, mint a szabadság eszméit hirdető és a reakcióval kíméletlenül szembeszálló írót (igen helyesen!), majd később, öreg korában mint királygyilkost, vagy még csak merénylőt, mert bosszuló terve nem sikerült.
Az egész mű rímtelen jambikus sorokban van írva. Talán leggyakoribbak az 5 jambus lábból álló sorok. Különben pedig a hangulattal, a különböző érzelmekkel változik a sorok terjedelme; az erős átkozódásokat rövidebb, keményebb sorokba önti; a csendes szenvedélyek szélesebb mederben úsznak; a haragot röviden, szaggatottan, az ábrándozást sima, fennakadás nélküli szavakkal festi. Egyedül a már említett két átkozódás nem természetszerű, erőltetett, már terjedelménél fogva is; s aztán nagyon következetes benne a gondolatok egymáshoz ragasztása, ami egy félig őrjöngő ember beszédében nem tapasztalható.
Ennek kivételével az egész műben művészi összhangzásban áll a belső tartalom a külső alakkal.
Hangoztatják némelyek, hogy Petőfi e nagy munkáját Byron hatása alatt írta volna. (Amit az „Őrült”-re is ráfognak.) S talán – ha nem mondják is – azt gondolják ez alatt, hogy az „Apostol” nem egészen eredeti. Nagyon kockáztatott észrevétel, akárki találta is ki. Mikor Petőfi az „Apostol”-t teremtette: lelkében nem volt meg a szokogg nyugalom sem, a szokott rend sem, valami világfájdalmas áramlat ragadta magával egy darabig s ezalatt született az „Őrült” is. Tisztán önálló munka tehát, mint akármelyik szabadságdala!
Ám még ha Byron tanulmányozása keltette volna is benne azt az eszmét, hogy megírja egy Szilveszter-féle embernek az életét: lehetne-é azt mondanunk, hogy nem egészen eredeti? Hiszen kimutatható, hogy a lángészteremtette művek nagyobbára más lángészek munkájának behatása alatt keletkeztek! Hát ne mondjuk eredetinek „Bánk bán”-t, mert Katona „Otellót” is tarthatá szem előtt? Ne mondjuk eredetinek „Az ember tragédiájá”-t, mert születésekor már élt „Faust”? Plágiumnak mondjuk Arany balladáiban a lélekállapot rajzolásait,m ivel Shakespeare után ment? – Soha bizony! A lángész eredetisége éppen abban nyilván legjobban, hogy a hatásköre alól kimenekülve mindig öntudatosan teremti remek munkáját; s ha tíz lángeszű költő egy tárgyat dolgoz fel, minden bizonnyal olyan önálló a maga mivoltában mind a tíz, mint az imádságok közt a „Miatyánk”.
Az „Apostol”-hoz hasonló, véle egyöntetű munka nincs, melyről elmondhatnók, hogy húz a másikhoz. Eredeti felfogásában, eredeti jellemzésében, eredeti képeiben, gondolataiban, önálló a maga teljes egészében, minden engedmény nélkül.
S hogy mégis miért méltatják olyan kevés figyelemre a nagy esztétikusok. Megfoghatatlan. Talán az az oka, hogy az „Apostol”ért csak az tud lelkesülni, aki át van hatva attól az eszmétől, mely Szilveszter lépteit vezérli? Lehet. Mert az ifjúság bámulja ma is, csodálni fogja ezután is – Szilvesztert, aki, kivált ifjú korában, ideál képe a nagyratörő, nemes gondolkozású fiatalságnak. Petőfi is 25 éves korában írta, s bizonnyal nem 70 esztendős embernek írta! Nagy munka az „Apostol”; bámulható benne Petőfi, mint a népszabadságért fanatikusan lángoló hazafi, nagy jellemű férfiú, aki percig nem habozva százszor áldozatul dobja inkább életét, csak „szentséges elvei” ölthessenek testet akár a jelenben, akár a jövőben.
De ha az alapgondolatát nem tartanánk is oly nagynak: lehetetlen hidegen maradnunk a költemény erős, zamatos nyelvének olvasásakor, lehetetlen bámulat nélkül hagynunk a keresetlen, pillanat alatt termett s talpra esett hasonlatokat, lehetetlen nem éreznünk, hogy ragad magával a költő, aki szól egyszerűen, de tisztán „mint a puszták harangja”, lehetetlen nem csodálnunk azt a természetességet, melyre még árnyékát se vetheti a meserkéltség – s ha valaki mindezekért tud lelkesülni, lehetetlen, hogyki ne röppentse ajakán, hogy a „Apostol” remek munka! Igen, csodálatos, fenséges, mind az olyan tűzhányóból kilövellt izzó lávafolyam, melynek feladata volna évek hosszú során kihűlni, de amely azt mondja dacolva:
„nem változom!”
Oláh Gábor
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 1-5. szám, 1899. okt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése