Ábrányi Emil (1850-1920): Tizenhárom

Ősz volt. Október. Ámde akkor tőlünk
Korábban elszállt a vándormadár.
Elfonnyadt minden. Temető volt minden.
Vértől piroslott a sötét határ.
A méla erdőn harkály koppanása
Úgy hangzott, mint koporsó-szögezés.
Vagy tán szekerczék koppanása volt az,
Jelentve, hogy kilencz bitófa kész.

S kihozták őket egy bús őszi reggel.
Milyen látvány volt, édes Istenem!
Külön harczoltak húsz csatában. És most
Találkoztak mind – a vesztőhelyen.
Gyászolt az ég. Sirtál te is, Teremtőm,
Bár úgy végzéd, hogy így haljanak ők!
S a néma csöndben még egyszer, utólszor,
Egymás szemébe néztek a dicsők!

Mikor a nap kelt, akkor áldozott le,
Tizenhárom nap!… Lassan fölpirult
A nagy tüzes gömb – s a magyar vitézség
Tizenhárom nagy napja éjbe hullt.
Orozva jöttél s megfojtottad őket
Tolvaj halál! Nem merted nyilt csatán!
Ó ennyi hős,m ióta a világ áll,
Egyszerre még nem halt meg soha tán!

Nem voltak ők könnyelmű ifjú népek,
Kiket rajongás vad hévvel ragad.
A megszentelt jog s törvényes szabadság
Csatolta föl villámló kardjukat!
Törvényszegés, jogtiprás, vakmerő dölyf,
Hazájuk nagy sérelme volt az ok.
Mind férfi, ind hős, mind szép, tiszta lélek!
S úgy haltak, mint a rablógyilkosok.

Ki volt náluknál tiszteletreméltóbb?
És kik szenvedtek aljasabb halált?
De zord bakóik rosszul számítottak,
Mert a gyalázat fönségükre vált!
Szégyen-halált szántak neki. De nem lett
Belőle szégyen és nem lett halál!
A szégyen, az bíráik homlokán ég,
S az ő nevük örök sugárban áll.

Mert föltámadtak ők is, mint a nemzet,
Melyért meghaltak! S most látatlanul
Itt élnek köztünk, intő mesterekként,
Kiktől a szív nagy dolgokat tanul.
Ha csüggedünk, ha meglep a kísértés,
Hogy lanyhán védjük népünk igazát, -
E gyáva korban megtanítnak arra:
Hogy’ kell szeretni bátran a hazát!

Örülj, magyar! Országod él, virágzik.
Hajók, gőzgépek, gyárak kürtje búg.
De jólléted zajos szimfóniáját
Ők szerzették, e csöndes vértanúk!
Vigyázz!.. Ha eddig megtartott az Isten,
És biztatóbb jövendő int feléd:
Nem érdemelnél egy napot se többet,
Ha egyszer őket elfelejtenéd!

Ha elfelednéd, hogy magadhoz így szólj:
„Nekik nem árthat az idők moha!
Azzal, hogy őket rútul megtagadjam,
Nem bókolok, nem hízelgek soha!
Nyugodt vagyok. Törvénynek és királynak
A hódolás adóját meghozom:
De nevüket mélységes áhítattal
A  jó Istenhez fölimádkozom!

„Mert bármily szép a kegy pompája, fénye,
Még szebb a köny, mely érettük ragyog!
Ők hívek voltak sírig a hazához,
Hozzájuk én is sírig hű vagyok;
Míg a szívemnek lesz egy dobbanása,
Míg koszorút bír fonni a kezem,
Míg a szabadság szebb a szolga-láncznál,
Mig egy könyem lesz: - én emlékezem!”

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 3. szám, 1899. okt. 15.