![]()
Mindjárt az első átolvasás után meggyőződünk, hogy ezen költeményben a költő egy honától elválandó honfikebel érzékeny búcsúszavát zengi el, oly megragadó elégiai vonásokkal, melyek bennünket mély fájdalmának részeseivé tesznek.
Alapeszméje: a honától távozó költőnek szent fájdalmát híven visszatükröző bús érzelemhang, mely azon igazságnak a megmutatására szolgál, hogy a haza hiányát nem pótolja ki semmi sem.
A legtisztább alanyiság tűnik ki e költeményből; mert minden sora a költő szívét mélyen sebző érzéseknek hű tolmácsolója. A huszonhárom éves ifjú Eötvösnek búcsúszavai ezek, ki, mint a költészet múzsája által ihletett költő, ezek eszmében és érzelemben gazdag lírai költeményben vett búcsút hazájától, midőn a nemzete javára felhasználandó ismeretek és tapasztalatok gyűjtése végett Európa nagyobb országaiba tanulmányútra indult.
A költő meg van ihletve, szíve oltárán a hazának drága képe áll;ezen a képen csügg szent kegyelettel, ehhez a képhez emelkedik fel élénk képzelmének szárnyain, ezé szívének minden dobbanása.
Ettől a hazától kell megválnia, ezt kell elhagynia; innen az a sajgó fájdalom, mely keblén átnyilall, innen azon keserű érzelmek, melyek mindvégig hű kísérői, elválhatatlan útitársai; hiszen válni, oh válni, az fáj…
… De a hű gyermek nem mehet el búcsútlanul; leborul eszményképe előtt, s elborult lelkének határtalan fájdalmában imát és áldást rebegve háromszoros „Istenhozzád”-ot mond hazájának.
„Isten veled hazám bátrak hazája!”
Érzelmes búcsúhangokkal a nemzetnek szól, azon magyar nemzetnek, mely annyi viszontagság-teljes évek pusztító vészzivataraival hősiesen megküzdve s a szenvedéseket férfias bátorsággal elviselve nem dicstelen helyet vívott ki magának az európai nemzetek között.
„Isten veled te völgy, ti zöld hegyek.”
Ezzel azon földtől búcsúzik, melyet hősök vére szentelt meg, melyen kívül nincsen számukra hely, - azon hazától búcsúzik el, mely szép, mert „bércz és völgy változnak gazdag ölében, s téreit országos négy folyam árja szegi.”
„Gyermekreményeim s bánatim tanyája,
Isten veled! Én messze elmegyek.”
Ez a harmadik „Istenhozzád” szülőföldjének szól, hol bölcsője ringott, - azon helynek, hol gondtalan gyermekségének rózsaéveit a természet gyönyörű templomában porjáték, lepkevadászat és virágszedés közt tölté, hol örömmel látta a természetet új zöldbe öltözni s bánattal szemlélte a fák lombkoszorúinak hullását és a virágok hervadását… De szülőföldjének csakis ezen egy sort szenteli, ezzel az egy sorral egészen lerótta iránta a kegyelet adóját, nem is elmélkedik róla többé, nem gondol rá többé, később nem zengenek feléje búcsúszavai; mert a szülőföld gondolata egészen elmosódik, az egész haza és a nemzet gondolata mellett, a szülőföld képe egészen elhomályosul a bátrak hazájának, a bércek által megkoszorúzott földnek ragyogó képe előtt. Ez az oka, hogy ezen egy sorral végleg megválik attól; míg a hazára, a nemzetre vonatkozó meleg érzelemből, egy szép költeményt alkot s lángoló fiúi szeretete egy gyönyörű ódában nyilatkozik.
Íme ez a háromság: nemzet, haza és szülőföld lebegett a költő lelki szemei előtt, midőn „Búcsú”-jának megírásához fogott; a nemzetétől, hazájáról és szülőföldjétől való elválásnak búsító gondolata szülte azon elégikus érzelmeket, melyek kedélyvilágát elsötétítették.
Hogy pedig a költő mindenkit meggyőzzön arról, hogy érzelmei tiszták, mint a forrásvíz s fájdalma oly valódi, mint az anyai kebel aggodalma: a háromszoros „Istenhozzád”-ot ezen imaszerű hajtással fejezi be:
„Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!”
Az előttünk fekvő ódának imént méltatott része elég arra, hogy bennünket a költő saját hangulata körébe emeljen, hogy a költővel együtt könnyezzünk, együtt lelkesedjünk, hogy lássuk az ihletett lélek azon magasröptű szárnyalását, mellyel a magasztos eszmék és tárgyak felé tör, míg csak eszményképét a maga egész fönségében nekünk be nem mutatta.
A kedves magyar határ távol; idegen országok szépségeit látja a költő maga előtt, melyek ily gondolatokat ébresztenek benne; elragadók az egekig nyúló Alpok hólepte büszke ormai: a nagyszerű lavinajátékok, sziklaomladékok, jéghegyek, megható ellentétben állanak itt az illatos völgyek színpompáival. – A troubadourok hazájában, Provencé-ben, a virágtengertől elöntött mezők gyönyörű színvegyületet, lélekemelő látványt nyújtanak: a fájdalom nyomása alatt zajgó kebelre felvidítólag hat itt a magasban dalló kisded csalogány éneke: egyszóval a viruló természet ezer meg ezer szépségei édenné varázsolják itt a halandó számára a siralomvölgyet. Az idegen tájak ennyi bájaival szemben Magyarország, a költő hazája, sokkal szegényebb. Hiszen Eötvös saját szavaiként itt „a fölkelő nap nem tűzheti hótakarta hegycsúcsokra aranykoronáit: a völgyek meglepő fordulatai, a növények életdús virágzása tőled, zöld rónaságunk, a természet által megtagadtatott s a vándor, ha egyenlő fölszíneden átkelt, egyes szépségek emléklét nem fogja lelkében találni, melyek rád visszaintenek…”
Ily gondolatok, ily érzelmek hullámzottak a költő belvilágában, melyeket művészi módon ekképpen öntött harmóniás szavakba:
„Nem, mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyulnak oly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid.”
Talán ezek a szépségek, melyek fölött a költő oly szépen elmerengett, jótékony hatással voltak a költőnek a válás fájdalma által ütött szívsebére: vagy talán jólét és boldogság derűje egy pillanatra elűzte a felhőket keblének egéről; vagy könnyeit felszárították a kedvező benyomások melegítő sugarai?
Nem, éppen nem; sőt, ez a párhuzam még jobban meggyőz érzelmi őszinteségéről. Nem felejtette el ő a magyar rónát melynek szemlélete a hazának nagy eszméjét még a legegyszerűbb emberben is fölébreszti; hanem folyton szeretettel csügg rajta, - hiszen ő e hon dísze, a zöld rónaság iránt változhatatlan ragaszkodással viseltetett mindenkor. A kedves rónatáj „sírig képben él előtte”, meg nem változott lelkesedéssel gondol rá; látja és érzi a költő rónatájunk szépségeit is, ezek is mély benyomással vannak lelkére. Hiszen ő nyilatkozott így rónaságunkról: „Midőn a nap láthatáradon, oh szép rónaságunk, csöndesen felmerül, s ragyogó sugarait egész földszineden akadály nélkül egyszerre elönti; midőn a délibáb forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjazó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarták; vagy mikor az éj sötét nyugalma terült el a messze-határ fölött s fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortűz világít, a földön végtelen csend terül el, és a vándor csak a magas füvön átlejtő esti szellőt hallja, - nem tölté-e ily pillanatokban leírhatatlan érzemény keblét?” – Oly érzemény honol a költő keblében, melyet még a magas Alpok fönséges csodái sem némíthattak el. Nem változott tehát meg a költő alaphangulata, csak ellentét, összehasonlítás által erősítette érzelmeinek igazságát és hűségét; mit bizonyít az előbbi gondolatait és érzeményeit kiegészítő, megmagyarázó átszökkenés, ez a hazaszeretet lehelő felkiáltás:
„Virág mi ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szívem!”
E két versszakból átértettük, átéreztük a költő fájdalmát; előttünk van a szó nemes értelmében vett embernek és hazafinak tiszta képe, ki eddig önmagával és a válás fájdalmával volt elfoglalva.
Képek vonulnak el a költő dús, de nem szertecsapongó fantáziája előtt. Folyton hazája lebeg lelki szemei előtt, de egyszersmind egyes letűnt népek aranykorának boldog időszakát is felújítja a emlékezetében, hogy nemzetének sivatag jelenét, de egyúttal változhatatlan honfiúi szeretetének nagyságát az összehasonlítás által annál tisztább és világosabb alakban, mintegy megérzékítve mutassa be.
Szép Görögország! Dicsőség, hatalom, nagyság és hírnév környezett téged, a világ bámulva látta emelkedésedet és tisztelettel hajolt meg nagy fiad előtt… Most már az aranydicsőség, hatalmas, ország, hajdani hírnév az egykori fény, a csodált hősök, ott vannak az enyészet beláthatatlan gyásztemetőjében; de nagyságodnak szelleme a dicsőség el nem fonnyadó amarant-füzérével felékesítve ott lebeg sírod felett. Az athénai Akropolis (fölváros) nagyszerű romjai ma is bámulatra indító és szent kegyelettel őrzött ereklyék, melyek egykor mindazt magokban foglalták, ami szépet és művészetit az ősök nagy szelleme felmutathatott. Lomb- és virágdús óriási fa voltál ős Hellasz! Melyet az idő és enyészet hervasztó őszi szele eléktelenített; de a fa, habár szárazon is, a múlt idők felemelő emlékeként, még most is áll. Letűnt az üstökös; de fénysugarait oda veti a sötétlő omladékok közé.
…. A hét halmon épült örök városnak, a városok királyának világhatalmát hangosan hirdető építészeti műremekei hol vannak? A Capitoliumra, a Hadriánus által Vénus tiszteletére és Augustus által Apolló iránti kegyeletből emeltetett templomra, az Amphiteatrumra, a szobrokra, obeliszkekre és sírboltokra, mint az államhatalom eszméjének megszemélyesítőire büszkén tekint a dicsőség lelkesítő örömétől hevített római; mert ezen ó falak, még romjaikban is fennen hirdetik a tudomány és műveltség világító szövétnekét e régi nemzetnek világra szólóalkotásait. Mindmegannyi drágakövek ezek, melyeknek minden legkisebb darabja alkotórészét képezte a nagy elődök áldást árasztó működésének.
A francia, hagyományos hűséggel őrzi emlékeit a hatalmas császároknak, kik az irtó háborúk dacára a nemzetet felemelték azon magaslatra, honnan erejének és hatalmának boldogító tudatában diktátori hangon osztja parancsszavait s tekintélyével a népek és államok alakulásának irányt ad. Ez az ő kincse, ez az ő ösztönzője ez az ő lelkesítője, a borús és verőfényes napokban egyaránt.
… És te hazám?! Te jobb sorsra érdemes nemzetem?!
Neked is voltak szebb napjaid. Te is voltál nagy, hatalmas és rettegett. Három tengerpart vidéke alkotott neked határfalat és védet ellenségeid ellen… És most miről szóljon a magyar fiának; mi a dicsőségjel; mi az emléktárgy; mi az, mit fiaid kincs gyanánt őriznek keblökben? Te „itt ülsz, lekötötten e szörnyű magányhoz”. Régi fényedért tied egy üres jelen, sivár való; enyém egy szentelt fájdalom.
Ilyetén elmélkedéseknek szüleménye a következő versszak:
„Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet hiven őrzi birtokát;
Császárról szól a francia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát;
Hellásznak kincse egy elomló rom,
Tied, hazám, egy szentelt fájdalom.”
Meggyőződtünk az eddigiekből, hogy a költő egyrészt fájdalma valódiságának igazolására, másrészt önzetlen hazaszeretetének megvilágítása tekintetéből, de egyszersmind tőle elválaszthatatlan reflektáló természetéből is kifolyólag, szabadabb képzelettel járta be a messze országok tágas téreit, s azok viszonyaiból, helyzetéből eszméket és gondolatokat merített, melyeket meglepő változatokban használt fel, - míg végre felemelkedett azon magaslatra, honnan visszamennie nem lehetett, eljutott azon drága képhez, mely előtt most csendes elfogódással mereng:
„Tied hazám egy szentelt fájdalom!”
Ebből a sorból tudjuk meg, hogy a költő eszményképe mellett van. Most látja azt egész valóságban látja hajdani fényében, látja mostani apatikus helyzetében. Ezen kép után ment képzeletének gyors szárnyain, s miután elérte, nem is hagyja el többé.
A múltnak fellelkesít fénye és a jelen lehangoló borúja, a hajdani emelkedés és mostani terjedtség, az egykori pezsgő víg élet és a jelenlegi csend és hallgatás ellentétes gondolatai hatalmas csatát vívnak egymással, a szív küzd az ellene feltámadt érzések viharaival.
Ezek hatása alatt áll most a költő; nem tudja, mily hangon szóljon, - nem tudja hogy keblének haragos villámait szórja-e a tétlen nemzet föleszméltetésére, vagy pedig megfékezve érzelmeinek felzúdult táborát, csendes nyugodtsággal nyilatkozzék?
Szíve vérzik, szíve fáj; mert Rákos térein csend honol… Síri csend van ott, hol egykor Mátyás, az igazságos király, az országnagyokkal a hon szebb jövőjének előmozdításán munkálkodott. A mező, rét és határ nem hangoztatnak vissza diadalt, hírt é dicsőséget. Csend van a természetben, … csen, lelkesedéshiány a nemzetben, - csend gyász a költő szívében, melyet ezen sorokkal fejez ki:
„Hallgatva áll Rákosnak szent határa.
Ah régen hallgat immár a magyar.”
A természetben minden tárgy, minden jelenség, minden benyomás mély nyomokat hagy a költő szívében; arra szolgálnak ezek, hogy a költ érzéseit mozgásba hozzák, mert minden külső behatás hazájának hajdani vagy mostani helyzetét, állapotát idézi fel lelkében.
A hajnal rózsapiros derűje, a leáldozó nap, a szépen zöldellő mezőség, a vidék némasága, a suttogva enyelgő alkonyi szellő: új, meg új gondolatok és érzések ébresztői.
Miként előbb a természet síri csendje, a rákosi szent határ hallgatagsága a haza jelenére irányítá elmélkedését: úgy az esti szellő halk enyelgésének hallatára a múltba merül, s a dicső elődök jeltelen sírhalmaira gondol, melyek ismét új érzelmek felindítói.
Folytatja tehát jelen hangulatából kifolyó fájdalmas érzéseinek nyilatkozatát, a föntebbieknél nem kevesebb értékű, szintén értelem- és érzelemgazdag szavakban:
„S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő j fövényt takar.”
A fényes múltnak és a sötét valónak ily egybehasonlítása, az ábrándvilág gyönyörű képei és a virágtalan jelen elszomorító alakja, a költő képzeletét pillanatra megállították, szívét összeszorították.
Lekötve áll, szívszorulva hallgat, némán mereng.
Mit érez az utas, ki az örömmel látott viruló tájék elragadó szépségeinek szemlélet ezután egyszerre kopár sivatagra jut; mit érez a kérlelhetetlen sors csapásaitól szíven sújtott szerencsétlen, midőn ősei gazdagon feldíszített palotájának omladékait nedves szemekkel nézi?
Az utasnak sóhajtása, szerencsétlennek szemeiből aláhulló nehéz könnycseppek a költő jelen kedélyhangulatának csalhatatlan tolmácsolói; mert a könny, mely az érzelmeknek el nem titkolható jele, egyszersmind a lelki küzdelmek mérséklője, a legsajgóbb szívfájdalmak enyhítője.
A megújult mély fájdalmat, az őszinte bánatot és a soha ki nem alvó hazaszeretetet, tükrözik tehát vissza a következő sorok:
„Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirúl.”
A költő kedélyhangulata változatlan. Még mindig a múlton csügg, gondolataitól nem tud megválni. Mindig ugyanazon érzések, ugyanazon indulatok; most is ugyanaz az ihlet, ugyanaz a hév. A gyötrő fájdalom megható érzelemhangjai emelkednek ki ezután a keservvel telt szív mély rejtekéből…
A magyar fővárosban, az ős Budában, mely nemcsak Mátyás alatt, de gyenge utóda, Ulászló alatt is, dicsőségünk hirdetője vala, most az ősi idők szomorú emlékét látja. S éppen azért, miként előbb hazánk nagyságáról beszélt, úgy most a költő egy könnybe temeti mély fájdalmát. Hiszen ha régi bánat kínozza a szívét, gyógyító ír gyanánt, enyhítésül könnyeket sír a szenvedő…
Így a költő is.
A költő az emlékezet világánál a megrázkódtató sorscsapások egész hosszú sorát a kegyetlen török hadak iszonyú pusztításait látja, - s nagyon szépen kimagyarázható és elfogadható következetességgel bizonyára így elmélkedik: ha Mátyás palotája romokban és omladozó falakkal állna régi helyén, de azon alakban, mint azt a nagy király építteté; ha kormos falak néznének a büszke folyam sima tükrére akkor, mint Hellas az elomló romokra, a pusztulás ugyan fájhatna, de azért mégis nemes és vigasztaló önérzettel tekinthetnénk rá, - s a romokban zálogát bírnók annak, hogy itt hajdan szebb élet és sivatag jelenünknél szebb múltunk is volt.
De most?!… „Ami a régi Budából megmaradt, anyagul használtatott fel új házak építésére, míg az egészből csak itt-ott egy darab várfal, vagy a várkapuk alatt egyes gót-faragású kőtöredékek maradtak fenn, s egy város, melyet ha körüljárunk, hazafiságunk egész lelkesedése szükséges, hogy elhiggyük mindazt, mit Mátyás dicső városáról hallánk”. (Eötvös József saját szavai.)
Ily emlékeknek a kifolyása, ily elmélkedésnek és szemléletnek a szülöttje, ily gondolatoknak és érzelmeknek hangosan beszélő tanúja a költemény ezen része:
„S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sirköve hazámnak temetőjén,
S ráirva mind ami elveszett;
Régen szétdönté az idő falát:
Kövén még látni a csaták nyomát.”
Mint testet az árnyék, akként kíséri fájdalma még mindig a költőt…
Miként az aeolhárfa viharokban feljajdul a magas tetők felett; úgy halljuk, mint előbb is hallók, a költő érzelemhúrjain a gyászba borult szív kitörő fájdalomhangjait. Amit ezren némán tűrve éreznek, az a keserv tölti el folyton folyvást égő kínnal a költő kebelét… Fájlalja ő azt, amit az enyészet romboló hatalma a nemzettől elvett, fájlalja azt is, amit meghagyott. Fajunk keserve hangzik ki énekéből, - s a gyáva kor fölött elhangzó jajszava a nemzet szent fájdalmának hű nyilatkozata.
A múltba merülve Mohácsot látja most a költő, a nemzet egykori dicsőségének sírját, melyet a visszavonás pusztító lelke készített, hogy ezen borzasztó műve által a viszályra oly felette hajlandó magyart önveszedelmének drága árán tanítsa egyetérteni. Előtte van a hősök vérétől pirosult gyásztér, a magyar fénykor temetője, hol most zöldebb a fű, ékesebb a határ, virulóbb a táj, több illat tölti a virágokat, a hősök vérével megszentelt mezőn szebbek a kalászok; mert „szent határ az, s puszta nem lehet hol honfiszív hazáért vérezett”…
S ezen szomorú emlékű vidék még áll:
„… magasbra nőnek
Az uj barázdán a régi hősökön
Kalászai erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt a férfi vér-özön.”
Ezek láttára szívében virágok fakadnak, melyekből koszorút fon, s azt mivel a dobogni megszűnt szíveket takaró sírdombok már lesüllyedtek, emlékjel gyanánt, de egyszersmind mély fájdalmának és változhatatlan honszeretetének is, a honfiszívek vérétől termékeny földre teszi le… Hiszen még:
„Áll a tér, s nem vész a fájdalom.”
Ez a nyilatkozat a költői léleknek legszebb vonása – oly bizonyíték, mely mindennél jobban meggyőz bennünket érzelmeinek őszinteségéről bánatának és fájdalmának nagyságáról, valódiságáról.
Szent kegyelettel csügg az ősökön s majd illatot hoz a virágokról, melyek múltunk gyönyörű kertjében teremnek; majd pedig a fájdalom éles tőre járja át szívét, midőn a régi szenvedések emléke és a szenvedő közös anyának fájó szívsebe tárul fel előtte…
Ily vegyes érzelmek azután nem engedik meg a költőnek, mint igazi hazafinak, hogy szívének bánatát egyedül csak a múltba temetve, pusztán csak a régi dicsőség fényével űzze el a búfelhőket, hanem a jelenre is tekint s hű következetességgel eddigi elmélkedéseinek és összehasonlításainak eredménye; egy nehéz könnycsepp és az el nem veszhető fájdalom.
Így kellett a költőnek érezni minden kétséget kizáró bizonyossággal.
… De a költő érzése egyszersmind a nemzeté is. Ezen érzéséből kifolyólag meggyőződéssé érlelődik benne az a gondolat, hogy nincs nép oly elsüllyedt, mely önnemzete sorsa iránt hideg közönnyel viseltetnék, s így a magyar sem lehet hazája iránt oly érzéketlen, hogy ne osztoznék a kesergő édesanyja fájdalmában, s viszont, ne dagasztaná keblét az igazán érzett öröm megnyugtató érzete akkor, ha nemzete egén a jólét és boldogság áldó napja süt…
Míg a tavasznak égő virága lesz, míg a virágokból illatár fakad, míg magyar szántja e vérrel öntözött földet; addig, hazám, mindig lesz oly hálás gyermeked, kinek szemeiből örömkönnyek hullanak emelkedésed láttára, mindig lesz oly hű fiad, ki a rokon-érzés gyógyító balzsamával enyhíti a visszavonás és durva irigység nemtelen fegyvereivel ütött sebeidet.
Ily gondolatokból, ily elmélkedésből származott azon prófétai ihletség, melynek hatása alatt a fájdalom maradandóságát vigasztaló, felemelő, bátorító és erősítő felkiáltással mondja ki:
„S nem veszhet el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;”
Most már tiszta a küzdőtér, most már tisztán áll előttünk a költő belvilága.
Egy nagy eszmét látunk diadalmaskodni: a szellem győzelmét az anyag fölött, a halhatatlan fölényét az enyésző fölött.
Amit a költő a következő két sorban:
„Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó
Tán honom könye vagy te nagy foly?”
kifejez, - az csak ismétlése, felelevenítése az előbbi szakokban méltatott érzelmeinek is gondolatainak. De nem pleonasmus ez, hanem a gondolatoknak elragadó fönsége, mely mindenkit lebilincsel…
… Múlt, jelen, visszaemlékezés, mély fájdalom, hazaszeretet, nemes lélek, őszinteség, bensőség képezik e két sor gazdag tatalmát.
A költő most már nem elmélkedik, nem tör ki jajszavakban, nem hullat fájdalom-könnyeket; és azért érez, érez, őszintén, igazán. Hasonlít most a költő szíve a tengerhez, mely csendes, - de mély.
A nap lenyugvása előtt vissza-visszaveti fénysugarait a csendes vidékre, melyet előbb megvilágított: a költő is, mielőtt kedves tárgyától, eszményképétől végles elbúcsúznék, - égő szívét hagyja nagy szeretetének, részvétének, őszinteségének záloga, biztosítéka gyanánt, s egyszersmind vigasztalásul is a napjait néma bánat s nehéz keservek közt töltő s gyászoló özvegyként könnyező édesanyának.
Lángoló szeretetének bizonyságai ezen szavak
„s oh én szeretlek néma bánatodba,
Hazám szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;” -
Mily szépen, mintegy kézen fogva vezet vissza bennünket a költő ezen háromszor ismételt „szeretlek szóval oda, honnan kiindultunk: ama háromsághoz, melynek mindjárt kezdetben háromszoros »Istenhozzád«-ot mondott.
Szívének kertjéből a szeretet érzelmének virágát hozta elő, mely a fiúi kegyelet harmatcseppjeinek üdítő hatása alatt folyton virít, folyton illatozik. – A hálás indulat tölti most be a költő egész valóját; s egyúttal a haza kemény sorsának jobbrafordultához kötött remény vigasztaló gondolatát is hozzákapcsolja hű ragaszkodásának oly lelkesedéssel és meggyőződéssel kifejezett érzelmeihez, midőn így szól:
„Bájlón mosolyogsz, mert bár sorsod kemény:
Él még a sír felett is egy remény.”
A költeményt végre egy utolsó „Istenhozzád”-dal zárja be, melyet már bővebben méltatni itt azért nem szüksége, - mert az ezen, néhány szóban letett mély értelem és érzelem ugyanaz, mi az óda kezdetén értéke szerint kellőleg méltatva volt.
Itt csak azt jegezhetjük meg, hogy ezen ismétlés a szerkezet szépségén kívül az érzelmek hűségének feltüntetője.
A költő könnyei idegen földre hullanak, az égre tekint fel, - s a hazának minden magyar által epedve várt boldogságért esdő szózatot küldve a nemzetek sorsát intéző égi hatalom trónja elé, a válás fájdalma első kitörésének ismétlése után egyedüli kivonatát, óhajtását, kísérő fájdalmát és reményét az érzelemre ható alakzatok azon fajával fejezi ki, melyet mi imának nevezünk.
Szíve újra megdobban, ajka megnyílik, mire búcsúját a nemzetek Atyjához intézett érzékeny könyörgéssel zárja be:
„Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népedet virányidon.”
… A költő letette lantját, lelke megkönnyebbült, hiszen a fájdalom enyhülni szokott, ha rokon érző keblek előtt kisírjuk magunkat.
Nekünk, kik felemelkedünk a költőhöz s vele együtt könnyeztünk, lelkesedtünk s imádkoztunk, szép és hasznos foglalkozás jutott osztályrészünkül a behatóbb elmélkedéssel, - az előre törekvő ifjúság és figyelmes olvasó pedig szent lelkesedést meríthetett az iránt, ami szép, a mi jó, ami nemes, ami magasztos és fönséges, ami nemzeti; ezen felül pedig ösztönt kaphatott ily irányú foglalkozásra, mely igazán szellemképző, igazán lélekemelő.
SZ. K.
Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 2-6. sz., 1896. jan. 12., 26., febr. 2., 9.