Leopold Lajos (1879-1948): Éji látogatás

- Gyulai Pál születésének 70. évfordulójára -

Ül a költő egymagában
Elhagyott, sötét szobában.
Fagyos borús, téli éj van…
Szép szerelme künn, a sírban.

„Édes Marim, édes lelkem,
Úgy-e szeretsz most is engem?”
Szól szomorún s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.

„Édes Marim, fáj a szívem!
Hol maradtál? Nem vagy hívem?”
Mond zokogva s jajjal végzi,
Veszteségét százszor érzi.

Rég elhagytál, elmentél bár,
Szeretlek még! Feledtél már?
Vagy szeretsz még úgy, mint régen?
… Fényesség gyúl fenn az égen.

Komor felhők meghasadnak,
Útat nyitnak az angyalnak,
Ki ellebben a vak éjben
Hazafelé az ösvényen.

Arcza halvány, hangja régi,
De a költő megösméri…
Ő tért vissza, hű szerelme;
Óh, mintha csak földi lenne.

És a költőt vigasztalja,
Átöleli fehér karja,
Elringatja, elaltatja,
Megcsókolja, ápolgatja.

Susog neki boldogságról,
Szerelemről, leányáról,…
Majd megindul, széttekintget,
Keresi a régi rendet.

S egyszerre megcsendül halkan
Az a kedves, méla dallam…
… Az álmodót hosszan nézi,
Csókjai százszor megtetézi.

Hajnal hasad, üt az óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrúl…
Ég megnyilik, ég bezárul.

Óh a sir sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet,
Kik elváltak itten régen,
Találkoznak majd az égben!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad 4. szám, 1896. jan. 26.