2012. jan. 16.

Karácsony Benő: Napos oldal – 2. Fehér mezőben pohár kávé

Június végén már olyan fekete voltam, mint egy néger fogreklám. Annyi napot szedtem össze télire, amennyit csak lehetett. Sram úr, a Fedőcserép- és Alagcsőművek könyvelője, savanyúan nézte barnulásomat. Fehér volt szegény, mint egy pincebogár.

- Az új őrület, mi? Maguk, fiatal lángelmék, mindennel visszaélnek.

Megmagyaráztam, hogy ez a szobám miatt van. Mert a Bogdánné enyvszagú szobácskájába, ahol albérlőként töltöttem éveimet, a nap sohasem tette be a lábát. Homályos kis egérfogó volt a szállásom, bejutni csak bejutottam valahogy, legtöbbször az ablakon keresztül, de kimászni belőle már sokkal körülményesebb feladat volt. Az ajtaja valami zugocskára nyílt, amelyet Bogdán, részeges házigazdám, mindig eltorlaszolt holmi ládákkal, présekkel és a könyvkötészethez szükséges papírbálákkal. Napsugár legfeljebb így nyáron pedzette egy kicsit az ablakpárkányt, és nagylelkűen megtisztelte olykor valami keshedt négyszögű folttal az ágytakarómat is.

- El kell költözni - intett Sram úr a pennájával.

Ráztam a fejem. Nem lehet. Bogdánnétól én nem tudok elköltözni.

- De miért? Hallottak ilyet! Hátralékban van a házbérrel?

Legyintettem. Nem erről van szó. Bogdánnénak elesett nyolc év előtt a fia a harctéren, és a férje hetenként kétszer, kedden és pénteken, tökrészegre issza magát. Ezért nem tudok elköltöződni. Régen odébbálltam volna, de ott kellett maradnom, hogy Bogdánné az ajtóküszöbről elsírhassa nekem könnyeit tökrészeg férje és elesett fia miatt. Én voltam az a jószívű fickó, aki részvétem elméleti és alig használt zsebkendőjével minden héten letöröltem az anyai és hitvesi könnyeket. Az elődeim sietve meglógtak ez elől az emberbaráti feladat elől. Én megragadtam. Áldott lélek - csámcsogta az udvar legvégén a városi kézbesítő özvegye. - Kár, hogy olyan bolondos a lelkem.

A napfény-kérdést rövid gondolkodás után úgy oldottam meg, hogy egy jókora, hosszúkás tükröt vásároltam, és az ablakom fölé szereltem. Az volt a számításom, hogy a tükör segítségével elkapok egy kis napot, és beterelem ravaszul a szobámba. Egy darabig vígan folyt ez a csempészmunka, de a dulakodó macskák egyik nap lezuhantak a tetőről, és találmányomat pozdorjává törték.

Éppen valami tartósabb megoldáson törtem a fejem, amikor beállított Lólábú, és közölte, hogy Fapofát kirúgták az állásából. Gyerünk - szólottam, abbahagyva a fejtörést. Feketicshez siettünk. Egy zsámolyon ült sötét fapofával, és a pipáját fogta.

- Kirúgtak? - kérdeztem tőle barátságosan.

Rázta a fejét, és fogta a pipáját. Nem rúgták ki. A főnöke fizetésképtelen lett, és megugrott a maradék pénzzel.

- Ne vigasztaljunk egy kicsit? - vetettem fel a kérdést.
- Nem bánom - mondta -, de csak onnan, az udvarról. A szobába nem engedlek be. Bepiszkítjátok a padlót.

Tömzsi is előkerült, és haditanácsot tartottunk.

- Az elbocsátás veszélye - mondtam én - úgy lóg mindnyájunk feje felett, mint a főtéri ingó firmák. Mint a Gyopár drogéria cégtáblája, amely tavaly agyonütött egy dakszlit, és meg¬sebesített egy asztalosinast.

- Csak jön egy szél, és puff! - szólott Tömzsi mogyorót tördelve. - Ez a mai társadalmi gazdálkodás - jegyezte meg finoman Lólábú. Őt tavaly vágták ki a moziból. Csapzott szőke haja alól kis verítékecskék gördültek végig a homlokán és csupasz arcán. - Csupa kapkodás, fejetlenség... És mindez azért van, mert...
- Tudjuk, barátom. De ez a kapkodás, ez a fejetlenség el fog múlni száz év múlva. Akkor majd nem fognak minket könnyedén kiejteni az ablakon.
- Én százhúszra taksálom - intett Tömzsi.
- Legyen - hagytam rá. - De abban valamennyien egyetértünk, ugyebár, hogy így, ahogy ez ma van, egy fabatkát sem ér. Kevés a pofáznivalónk, gazdánknak meg folyton nő a hasbősége, hogy a nadrágjaiból minduntalan ki kell engedni néhány centimétert. Az embert a világra nyomják, aztán amikor befészkelte magát valami sovány zabálnivalóba, akkor rukk! Hátul belerúgnak, és kiröpítik a világűrbe.
- Kissé tudománytalan, de igaz - jegyezte meg Lólábú.

Ismerte az üres bendő tudományos elméleteit, és szerette a pontos és világos gondolatláncolatokat.

Lólábú kissé hadarva, de izgatott pislogással fejtette ki, hogy nem elég elítélni bizonyos eszméket és állapotokat, hanem vállalkozni is kell azok megdöntésére. Neki, sajnos, rossz a lába, és meggyőző ereje is sok kívánnivalót hagy hátra a hadarás miatt, nekünk, egészségeseknek kéne nekirugaszkodnunk.

- Helyes - kiáltotta Tömzsi. - Az emlékirat megszerkesztésével ezennel téged bízunk meg. S miután Umtátára most szűkösebb napok következnek, addig is, amíg összeomlik ez a büdös vacak, ez a társadalom, az Umtátá kolbászszükségletét nénéd rotyogó tepsijé¬ből te fogod fedezni... És most gyerünk Ridélinéhez. Új cégtáblát pingáltatott.

Útközben megkérdeztük tőle, hogy van-e valami újabb híre a grófnőről. Javul - mondta. - Már saját kezűleg írt.

A grófnő levelét még senki sem látta közülünk. A grófnő s minden, ami körülötte lejátszódott, annak a hazugságszükségletnek a fedezésére szolgált, amelyet a valóságszegény emberek életszomja szokott előidézni. A narancsláda, amely a grófnő nevét feldobta, csak eszköz volt. Tudtuk, hogy Tömzsi, amikor olasz hadifogságba esett, semmiféle sebet nem kapott, nem került kórházba, nem látogatta meg vöröskeresztes kötényben semmiféle grófnő, nem üldögéltek semmiféle mohos kőpadon, és nem lett a dologból semmi, de mert Tömzsi olyan művésze volt a hazugságnak, vállaltuk a grófnőt, és időnként aggódva kérdezősködtünk hogyléte felől. - Javul - nyugtatott meg Tömzsi. - Ősszel hangversenyt ad Rómában... A legszebb althang birtokosa...

Egy villa előtt felemelte a kezét. Stop!
- Ez a Dukics villa - jelezte. - Itt lakik Dukics Anna.

A rácsos kapu közelében friss szobrot láttunk. A villa is új volt - Dukicsék két év előtt jöttek a városba. Nézegettük a szobrot; Lólábú úgy találta, hogy habokból kikelő nimfát ábrázol. Nekem az volt a véleményem, hogy inkább ingéből kimászó szakácsnőt, és a lábai is inkább visszeresek, mint őzlábszerűek. És mindentől eltekintve, Dukics úr nemcsak ezzel az elhízott visszeres szakácsnéval, hanem villájának buta architektúrájával is rontja itt a közízlést...

Amikor befejeztem értekezésemet, az erkélyen megjelent egy fej, két hideg, ismerős szem szúrósan nézett a szemembe, aztán ropsz, megvetően legördült a fazsalu.

- Annyi bánat legyen - gondoltam. - Mindenesetre remek kis nő.

A főtérre érve már messziről láttuk a vár felé haladó úton a Ridéliné vadonatúj cégtábláját: fehér mezőben pohár kávé és mellette jókora kifli. A kitli félkörbe vette a kávéspoharat, és a török köztársaság címerére emlékeztetett. A szél most megzörrentette a táblát, és a kávéspohár hanyatt dűlt.

- Kiömlik a kávé, Ridéliné - szólottam be a falatozóba némi aggodalommal. - Nézze csak, új kosztost hoztunk, Feketics Gáspárnak hívják, röviden Fapofának.

Ridéliné előbújt az átlátszó kartonfüggöny mögül. Kötényével letörölte az asztalt, és pillantásának kurta odébbmoccantásával konyhai mérlegre rakta Fapofát. - No, üljön le, Feketics úr, sovány koszton tartották eddig. Jó gyöngykásalevest hozok. A maga kedvéért csináltam, Felméri úr - fordult aztán hozzám, és jó melegen hátba vágott.

- Ez nem üzleti meleg - mondtam Tömzsinek -, ez magánmeleg. Dézsa nagy szíve van ennek a Ridélinének, mindenkit szeret...

Tömzsi fanyarul viszonozta kacsintásomat. Grófnő ide, grófnő oda, az ember szerelmi téren alávaló megalkuvásokra kényszerül. A grófnő irodalom, Ridéliné a tömör valóság. És mi tagadás, a főztje is jó.

Az üzlet nem is falatozóhoz, hanem üvegházhoz hasonlított. A keskeny kirakatban kétoldalt egy-egy pohár aludttej aludt, a két pohár között nagy tányér kocsonya, amelynek jegéből, mint fagyott tavakból a büszke jegenyék, hosszúkás disznószőrök törtek a magasba. A polc mögött, falépcsőzeten kis nádlétrákra támaszkodva rozmaringok, petúniák, majoránnák, kaktuszok tengődtek, amikben a magányos öregség szokott néma segélykiáltással megkapaszkodni. A virágoknak most jól ment a dolguk. Ridéliné rendszerint csak akkor vetette rá magát az ápolgatásukra, ha iszákosság, kártya, csalás vagy egyéb bűnök miatt kénytelen volt elverni maga mellől a férfit, akit rendszerint vőlegényének nevezett. Egész koszorúra valót használt már el belőlük, mint a vereshagymából. A gyöngykásaleves utolérhetetlen volt. Fapofa, aki nagyjában szalonnán és kenyéren élt, mert - úgymond - gondolni kell az öregkorra is, a levest elragadónak találta. Sovány, csontos képén a járatlan utas sohasem tudott eligazodni. Pedig semmi titka nem volt: elhullatták, mint szekér a csutkát, és senki sem hajolt érte, hogy felvegye. Tele volt aggodalommal, ez volt minden baja. Az aggódó ember fülel, szimatol, elszalasztja az életet. Úgy ragadt hozzám a háború végén, mint gazdátlan lovak tették a harcok után: egyszer csak azon vette észre magát az ember, hogy idegen ló üget mellette. Rajta volt még a nyereg is, amelyből kilőtték gazdáját, a rendet és a felsőbb akaratot. Oda húzódott, ahol helyette is gondolkozott valaki. Aki célt, értelmet és takarmányt jelölt ki részére. Melegen kanalazta a Ridéliné levesét, amelyet nem kellett megfizetnie. Ridéliné szakszerűen meg is tapogatta szemével, ahogy csirke- vagy férfiválasztáskor szokták az asszonyok.

- Folytassuk - indítványozta Tömzsi, villájával dobolva az üres tányéron. Ridéliné elvonult, és Lólábú, aki csak néma szemlélője volt táplálkozásunknak, engedelmet kért, hogy amíg Ridéliné a folytatást hozza, felolvashassa egyik költeményét, amelynek ezt a címet adta: „A sánta költő és az angol lány.” Szavazzunk - ajánlottam én. A szavazás lezajlott, és szótöbbséggel úgy döntöttünk, hogy Lólábú ne olvassa fel a verset.

- Nevetséges - tiltakozott Tömzsi -, nem vagy te labdarúgókapus, hogy érdekelnének a gondolataid.

Lólábú végigénekelte a város összes megközelíthető nőalakjait. Leghosszabban időzött a Patyipak cukrász lányánál, aki egyszer megkötötte a nyakkendőjét. Azóta gyönyörű tortarecepteket ír hozzá, a töltelékeket költészetté habarta át, a diósrétegekből érzelmeket kevert ki, ha az ember megette volna, a hasa megtelt volna rímekkel és a prozódia egyéb szabályaival. Én és a cseresznyevirág címen egy japán lányról firkált azelőtt négysoros verseket, akivel egy hajón találkozott, amikor Vlagyivosztokból hazahozták. Most meg a kis angol nyelvtanárnőbe akasztotta bele költészetének kampóját.

- Tulajdonképpen disznók vagyunk, hogy nem hallgatjuk meg - mondta Tömzsi férfiasan. - Mi a véleményed, Felmejri uch?
- Valóban - hagytam rá a konyha felé szaglászva.
- Akkor hát felolvashatom? - pirult el Lólábú a zsebéhez kapva.
- Akkor hát? Ki mondta, hogy felolvashatod? - kérdezte Tömzsi. - Én csak azt mondtam, hogy alapjában véve disznók vagyunk, hogy nem hallgatunk meg. De ebből nem következik az, hogy felolvashatod... Kérjük a diósmetéltet - énekelte aztán kifelé, a konyha irányába.

Ridéliné szerette a meglepetéseket. Most is az történt, hogy diósmetélt helyett káposztáskockát hozott, ami Tömzsit arra ösztönözte, hogy előkapja szivarszipkáját, és elvezényelje a Kislány, kislány-t. Később a Lakmé-ból is előadott valamit, és megjegyezte, hogy Carusótól hallotta Milánóban, egy jótékony hangversenyen.

Éppen egy hazugságot akart elkezdeni, amikor betáncolt az angol nyelvtanárnő. A cipőmadzagja lógott, különben friss volt, vitamindús és mosolygó, mint egy kosár paradicsom. A hasonlatot nyomban közöltem is vele, mire fekete cérnakesztyűjét betette a kézitáskájába, és hálásan üdvözölt.

- Isten magával, Felmejri uch.
- God save the king* (*Isten, óvd meg a királyt. (A szerk.) viszonoztam a köszöntését, kezemet lobogtatva, minthogy a himnuszon és kézlobogtatáson kívül semmi egyebet angolul nem tudtam.
- Kejchek edzs dzsem, Misszisz Ridejli - rendelkezett az angol lány sebesen, és megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam. - Haodzsan ejrez magát, Felmejri uch? És maga, Tömzsi uch? Miért aolyan el van gaondalkaozva?
- Képzelje csak - közölte vele Tömzsi gondterhelten -, az üvegszem kilója megint két ponttal drágult...
Egy kutya állt meg az ajtóban. Miss Mabel örömmel fogadta.
- Az övé dzsermek vaolt nálam kutja - világosított fel örömének okáról, és megsimogatta a kolduló állatot. A banda pompásan röhögött a szokatlan meghatározáson. A lány megbotránkozva nézett ránk.
- Nevessen csak, Felmejri uch... Ha maga dzsön Birminghambe majd, ejn nem ki faogaok magát nevetni...

Birmingham a szülővárosa volt. Szeretett a gépgyárairól és öreg szövőszékekről beszélni. Én a falummal viszonoztam földrajzi kedveskedéseit. Sajnos, a falumnak csak egyetlen kimagasló nevezetessége volt: egy hosszú paraszt, aki nem az ablakon, hanem a padláslikakon nézett be a házba. Miss Mabelt ez nagyon mulattatta. Káposztáskocka után felhúztam a gramofont, és táncra kértem. Fapofa a legyeket hessegette. Lólábú vágyakozva nézte táncunkat, s így csak én meg Tömzsi osztozkodtunk a lányon. Tömzsi keménykalapban keringett, és tánc közben a fülét mozgatta. A füleitől eltekintve magatartása előkelő volt, ami Miss Mabelt nevetésre csiklandozta. Ha ketten táncoltunk, és tenyerem otthonosan rápihent gyerekes lapockacsontjára, hirtelen elcsitult az arca, és félárbocra hullottak pillái. Ahogy világos szemeivel fölpislogott rám, mindegy volt az, hogy ő Birminghamben született, én meg itt benn a hegyek között, egy kicsi malomban. Nem voltak közöttünk távolságok, nem volt közöttünk a La Manche-csatorna, sem földrajz, sem történelem, sem angol nyelv, semmi sem volt. A távoli angol lány most nem volt egyéb, mint egy kis szexuális ibolya, aki vágyakozva nyújtogatta a nyakát, hogy beporozzam.

- Szereti ezt az ugrándozást? - kérdeztem tőle, amikor megállottunk kissé, hogy megkösse örök problémáját, a cipőmadzagját.

- Nadzsaon szeretek - mondta igen komolyan.

És ahogy visszafurakodott a karjaim közé, és lapockacsontja megint a tenyerem alatt melegedett, láttam rajta, hogy szívesen bekvártélyozná magát a karjaim közé hosszabb időre is. A nők, ahogy később kitapasztaltam, csak kölcsönadják magukat a férfinak. És mi, megszorult szerencsejátékosok, fizetjük az uzsorakamatot. A kis angol pintyőke nem uzsoráskodott. Eszébe sem jutott. Ó ajándékozni szeretett volna. De én akkortájt könnyelmű és pazar fickó voltam, válogattam a nagy termésben, mert mi tagadás, a nők elég szép számmal szegélyezték utamat. Nem mondom, hogy valamennyi orchidea lett volna. Akadt köztük sovány kis madárhúr, fürtös gyöngyike meg mályva s ami gyalogutak mentén bontogatja halk rügyeit. Eggyel kevesebb, nem sokat számított. Meg aztán ott volt Lólábú is. Éhes kutyából nem csurog az elérhetetlen velőscsont láttára úgy a nyál, ahogy belőle csurgott, amint ugrándozásunkat nézegette. Elnyomorodott lábát eldugta valahová az abrosz mögé.

- Ez sem fog a tánctól tüdőgyulladást kapni - mondtam Miss Mabelnek, mert fenemód megesett rajta a szívem, ahogy nézett minket, távoli velőscsontot.
- Szegény - sajnálkozott a lány is becsületesen.
- Táncolnia kéne vele, Pintyőke.

Táncolni? Bizonyára nem gondolom komolyan. Hiszen nem is lehet vele táncolni. No, magyaráztam, nem valami szabályszerű tangóra gondoltam. Csak egy kis ritmusra. Egy adag ide-oda hintázásra. Ringó női karokra, női leheletre. Miért ne kapja meg? Nagy koszfészek ez az élet, ha már a nyakunkba vettük, hadd legyen egy kis örömünk is. Miss Mabel előbb mosolyogva, aztán ijedten nézett rám. Valami csúffá tevésre gondolt.

- Pintyőke, ne bolondozzon. Az emberek maguktól is elég csúnyák, nem szoktam őket még külön is csúffá tenni. Nézze ezt a szegény, álmodozó fiút. Képzelje csak el: reggeltől éjfélig csak poézis és semmi valóság! Az ördögbe is. Legyen nagylelkű, Miss Mabel.
- Ő maost azt álmaodaoz, hadzs vélem dánszaol?
- Azt - ütöttem a vasat.
- Akkor jaol van, maondzsaon nejki, haodzs nem bának.

Intettem Lólábúnak. A többivel pedig közöltem, hogy amelyik röhögni mer, annak odanyomok egyet az álla alá. A banda elfordult, és Lólábú a sarokban elérzékenyülve táncolt Miss Mabellel. A táncestélynek Vrabecz úr vetett véget, egy fekete zsirárdi kalapos ember, aki szarvasagancsos botjával megkoppantotta az elválasztó deszkafalat.

- Jó napoot - mondta énekelve. - Jó napoot, Ridéliné nagysád.
Kaucsuk kézelőit és nádszipkáját maga elé rakta az asztalra, és orosz halat kért, sok hagymával és mielőbb. A pulton álló üveghordócskához lépett, és kisujjának hosszú körmével ki is jelölte az elfogyasztásra szánt halakat.
- Amikor éhes vagyok - fordult bókolva Miss Mabelhez, aki fekete cérnakesztyűjét kezdte stoppolni -, tessék elhinni, a hasam úgy turbékol, mint egy galamb.

A Tömzsi fején elkezdett táncolni a keménykalap, az angol lány csodálkozva nézett Vrabeczre, aki egyszerre egy egész halat eresztett le felső emésztőnyílásába. Amíg a hal farka ide-oda táncolt a szája szögletében, a bodega árukészletét nézegette. Úgy láttam, nősülni akar, mert minden polc után refrénszerűleg kurta, de tömör pillantást lövellt Ridélinére, aki mint egy hatalmas mellcsarnok, betöltötte az egész hátteret.

- Kérek egy kis tüzet - hajolt aztán hozzám, s mint egy váratlan gáztámadás, kaucsuknak, hagymának és valami dohos irattárnak a szagfelhőjét lehelte rám. Foglalkozására nézve adónyúzó volt. Régebben az én falumban jegyzősködött, s nemegyszer álltak hadilábon az apámmal.
- Valahol azt olvastam, hogy vannak Afrikában néger törzsek - szóltam hozzá igen barátságosan -, valahol Közép-Afrikában...
- Vannak - bólintott nagylelkűen.
- Ezek a néger törzsek azt tartják a majmokról - folytattam -, hogy a majmok eredetileg emberek voltak, csak az erdőbe menekültek az adószedők elől. Mi igaz a dologból, Vrabecz úr?

Tömzsinek vészesen kezdett táncolni fején a keménykalap. Az adónyúzó megrökönyödve kezdte mozgatni a bajuszát. Úgy dolgoztak a sörtéi, mint egy felizgult svábbogár csápja. A gyomra is turbékolni kezdett. Miss Mabel nem bírta, és kirohant az utcára. Mi is követtük, és ott egymáshoz dűltünk a nevetéstől. Holott semmi különös röhögnivaló nem volt az eseten. De még pezsgő, rugalmas csikók voltunk, szerettük a nagy nyihorászásokat, a fapofájú Feketics kivételével, akinek semmi tehetsége nem volt a röhögéshez. Csak nézte félszegen, behúzott fejjel, és arca, mint egy vak tükör, valami zöldes és fanyar mosolyt tükrözött vissza a mi bőséges és feneketlen vidámságunkból.

- Ráérünk majd ötvenéves korunkban ecetté savanyodni - mondtam neki -, hacsak addig nem ejt a fejünkre valami jól irányzott téglát az ördög.

A fapofák szerint az élet szörnyű nagy dolog, tisztelni kell. Lábujjhegyen kell járni benne, mint a templomban. Vannak igék, amiket lesütött fejjel illik fogadni, és szent kötelességek, amiket csak iszonyú fapofával lehet teljesíteni. A fapofa úgy hozzátartozik a nagy ceremóniához, mint kutyához a bolha. Sok ilyen kötelességtudó fapofa vert a fenekemre, mert elfelejtettem lekushadni rozzant igéik előtt, és mert szabályellenesen elvakkantottam magam unalmas ceremóniáik alatt. Sokszor neveztek ki léha pimasznak, mert kibontottam igéik és fogalmaik üres hasát, mint kíváncsi kölykök a pléh¬katonájukat. A felbontott hasak kongottak a tartalmatlanságtól, a fapofák elfelejtettek nekik enni adni.

Vrabecz is megjelent most az ajtóban, és dühösen mozgatta bajuszát. A zajra kijött a szomszéd fodrászat tulajdonosa is, mutatóujján szakállas szappanhabbal. Úgy tett, mintha az eget nézné.

- Eső lesz holnap - jelezte Tömzsi. - Érzem a tyúkszememen.
- A tyúkszemet igen jutányosan eltávolítjuk - szólott a borbély, és a szappanhabot célzás nélkül, egyetlen hűvös mozdulattal belelőtte az üzlet sarkában álló mosdótálba.
- Talált - intettem elismerőleg.
- Császárvadász voltam - fejezte be a párbeszédet a borbély fölényesen, és visszafordult az üzletbe, hogy vendégét arcának túlsó felén is megborotválja.
Pintyőke megkérdezte tőlem, hogy mi az a tjurbékaol, amit az a mérges ember maondt az előbb. Hogy megértessem vele, turbékolni kezdtem, és úgy tipegtem körülötte, mint felfújt golyvásgalamb a Szent Vince-zárda tornyán. Még a hozzávaló nyaktornát is elvégeztem. Az angol lány nagyot kacagott. Aztán hirtelen azt mondta:

- A Dukics lány az naodzsaon saok beszél magáraol mindig. Nadzsaon haragusz. Azt megmaondt magáraol, haodzs maga edzs...

Nem tudtam meg, hogy a Dukics lány mit megmaondt raolam, mert hirtelen nagyot csikordult a Ridéliné cégtáblája, a következő pillanatban a szél lekapta fejemről a kalapot, és az ebzárlati hirdetményhez vágta. Utánaléptem, hogy felemeljem. A kalap bevárt, mint a humoros filmeken, aztán hirtelen felszedte a sátorfáját, és kereket oldott. No, nézd a bestiáját! Utánamentem, erre futni kezdett. Hogy ne szült volna a kalapgyár - káromkodtam jó vastagon, és egy fadarabot hajítottam utána. Erre még jobban nekirugaszkodott. Megállj, te tetűsátor - kiáltottam utána -, nem bántalak. Ügyet sem vetett rám, vígan karikázott tovább. A Pintyőkének könnyei csurogtak a mókától. Ördög vigye, dühösen utánavetettem magam a szökevénynek. A pimasz erre befordult a csatorna felé, ott belemászott a pocsolyába, és gyorsan tovakarikázott benne. Fulladj meg - búcsúztam tőle illedelmesen, és a sorsára bíztam. Visszatértem a Ridéliné falatozója elé, de a banda már elvonult, Miss Mabel sem volt már ott, csak a fodrász dugta ki a fejét.

- Meglógott az ipse?
- Meg. Ki is tagadtam...

Csak egy kérdés volt: mit fogok megemelni, ha az igazgatómmal meg Doktor Utriusquéval találkozom? Mert a kalapot azért találták ki, hogy a szegény embernek legyen mit megemelnie a gazdagok előtt.

(Forrás: Karácsony Benő: Napos oldal – Szépirodalmi Kk. 1958.)

Erdélyi József: Ökör előtt



Nem szégyellem én, hogy napszámra is jártam,
Tízéves koromban, ökör előtt álltam.

Reggeltől napestig az volt az én dolgom:
ökör előtt állni, hogy el ne induljon. –

Míg a kánaáni asztagokat rakták,
vérszopó legyektől szenvedett a jószág.

Hajtottam a legyest füléről-orráról,
itt-ott már véresre csípett oldaláról.

Kötelességemet jól teljesítettem:
ha indult az ökör, hát orron ütöttem.

„Hóha Kulcsár, Kasznár, erre meg amarra,
nem vagy te vad szarvas, hanem szarvasmarha!...”

Hunyorgott az ökör két sötét szemével,
ha megfenyegettem az ostor nyelével.

Óh, az a két nagy szem s benne az a bánat! –
Hogy is tud úgy nézni az oktalan állat?

Hogy tud úgy beszélni az emberi szemhez?
Mi köze is lehet az emberi nemhez?

Szőrös füle között, mire is gondolhat? –
Mindig csak azt várja: mikor szabadulhat.

Nyakában a járom, előtte egy gyermek –
Talán azt gondolja: be jó az embernek!

Talán visszagondol kisborjú-korára,
vagy csak a jászolra, s a jó éjszakára.

Talán visszaréved a vad ősidőbe,
vagy gondolat nélkül néz a levegőbe.

Elnéztem: hogy fekszik, hogy áll mozdulatlan,
csak kérődző szája őri únos-unatlan.

Csak a füle mozdul, csak a farka bojtja,
s felette sugárzik a nyári ég boltja.

Oldalát vakarja olykor a szarvával,
pofáját vakarja a hátsó lábával.

Nincs egyéb öröme: eszik, iszik, alszik,
kiherélt szívében a vágy nem viharzik.

Ha vén lesz, eladják, aztán nemsokára,
lezuhan a tagló redős homlokára.

Sújt a nehéz tagló, összerogy az állat,
két sötét szeméből eltűnik a bánat...

Épp olyan kihasznált utolsó porcáig,
mint a szegény ember lettétől voltáig.

Mint a szegény ember a munka jármában:
az sem szabadulhat, ha csak nem álmában.

Jobb is lenne tán a szívét kicserélni,
még gyerekkorában, mindet kiherélni.

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 40-42. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Erdélyi József: Sár



Könnyű neked, rózsám,
szőnyeges szobában. –
Jár a szegény béreslegény
térdigérő sárban.

Térdigérő hóban,
porban és záporban,
barázdában alszik a nyúl,
ő meg a jászolban.

Étellel-itallal
szívét vigasztalja,
egy szomorú, szép nótával
égig magasztalja. –

Könnyű neked, rózsám,
szőnyeges szobában. –
Jár a szegény béreslegény
térdigérő sárban...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 38. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)


Erdélyi József: Ott künn...



Zsong a kávéház élete,
lüktet estétől, reggelig. –
Átmúlatják az éjszakát,
a napot meg átheverik.

Fényes a város, de sötétek
távol a falvak, a tanyák,
nem világít takarodón túl,
hiába, csak a holdvilág.

Éjfél körül, hajnal előtt,
ha fény sugárzik valahol:
ott valaki, vagy valami,
világrajön, vagy haldokol...

De jön a reggel, kialusznak
a város hiú fényei,
osonnak a tanyák, a falvak
sötétségszülte rémei.

Itt nappal is az emberek,
szabadon is foglyok, rabok.
Ott künn, a szegény rabra is,
a szabadság napja ragyog...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 37. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)


Erdélyi József: Menekülő nyár




Nini! Hogy menekül a nyár, -
hogy kúszik, hogy kapaszkodik,
az ebszöllő, mint valami
halálfélő, zöldbőrű gyík,
minek nem látni, csak nyomát:
a sok-sok ujjas levelet,
mit vérbe mártanak a hűs,
kegyetlen őszi reggelek...

Nini! Hogy menekül a nyár,
nap-nap után a vérnyomok
hogy szaporodnak: vérzenek
tőlük a sziklák, a romok,
s hogy válik, hull le, tűnik el
nyoma is: a piros levél,
s marad csak a fürtté fagyott
fekete könny, fekete vér.

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 36. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)


Erdélyi József: Nyár


(A kép forrása: zsoldosmarton.freeblog.hu)


Elmúlt az év szebbik fele,
elnémult a fülemile,
kiköltötte fiókáit,
s félbe hagyta szép nótáit.

Csak úgy vagyok én is vele,
mint az a kis fülemile,
mely némán száll ágról-ágra,
s elbujdosik nemsokára.

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 35. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Erdélyi József: Levelibéka


(A kép forrása: zsoldosmarton.freeblog.hu)


Szól a béka, - még eső lesz.
Könnyű neki: esernyőt vesz.
Zöld levél az esernyője,
biztos az ő jövendője.

Szól a béka, a leveli,
az esőt csak jövendöli,
jósol nekünk egy kis esőt,
mely megújít kertet-mezőt.

Úgy elrejtik a levelek,
nem találják az emberek:
hol kiabál, hol is bujkál,
az a pajkos kertészbojtár.

Zöld a levél, zöld a béka,
az időjós, a próféta,
néha mégis kézre kerül,
ha szöknie nem sikerül.

De akkor sem bántja senki,
inkább védi, inkább menti,
a szépséget, a jóságot,
az ártatlan igazságot.

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 34. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)


Erdélyi József: Felleg



Felleg ül a Pilis ormán,
s néz a völgybe nagy mogorván.
Néz a Pilis messze tájra,
mint kiskirály, hét határra.

Hegyek apja, völgyek ura,
rá se néz a kis falura,
hol én élek számkivetve,
elevenen eltemetve...

Lába előtt a kis falu
úgy didereg, kushad, lapul,
mint koldus eb, kit rúgás ért,
esdekel egy pillantásért.

Szerény állat, nem akar mást:
gazdájától, egy pillantást, -
a nyárból még egy napot kér,
s jöjjön az ősz! jöjjön a tél!...

De a Pilis egyre borong,
ormán a köd csak gomolyog,
belevész az erdő zöldje,
a kék ég a sűrű ködbe.

Odafenn a Pilis orma,
idelenn a falu tornya,
falu felső, alsó vége,
a gomolygó szürkeségbe, -

s valaki a falu végén,
ki én volnék, talán még én,
akinek már minden semmi,
s mindegy lenni vagy nem lenni.


(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 32-33. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)


Erdélyi József: Első gólya



Zsúpos-cserepes háztetők felett,
az első gólya ismét megjelent.

Alant repül: köszönti a falut,
amerre száll, útja diadalút.

Mindenki felnéz, ujjong, mutogat.
Nézz fel te is, ne szégyelld magadat!

Tenger az ég, kék színén tova száll,
vitorlázik a szép gólyamadár.

A tó felé száll... Amíg teheti,
a gyermekhad loholva követi.

A faluvégén áll s az égre néz,
míg a madár a messzeségbe vész. –

De itt van végre, most már itt marad,
itt tölti, nálunk, az egész nyarat!...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 31. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Erdélyi József: Futópaszuly



Fut a paszuly a karóra,
büszkén néz le a bokorra,
szégyelli a rokonságot,
tagadja a komaságot.

Tanyám átal megy a csőszné,
megszólítja a béresné.
- Zsuzsa! Zsuzsa! – Így, nevén csak,
hisz tavaly még együtt laktak.

Zsuzsa, Julcsa, egyidősek,
egy tűzhelyen, egyet főztek,
kélt béresné, de újévre,
csősz lett ám a Zsuzsa férje.

- Zsuzsa! Zsuzsa?! – a béresné
szól félénken, de a csőszné
csak egy görbét pillant rája,
s tovább siet, meg sem állva.

Szégyen, harag pirosítja,
új kendőjét igazítja,
lépked pávabüszkeséggel,
szól magában pulykagőggel.

- Még megszólít a nevemen,
a koldusné, a szemtelen.
Velem ugyan ne komázzon,
rangos asszonyt ne zsuzsázzon!...

Fut a paszuly a karóra,
büszkén néz le a bokorra,
szégyelli a rokonságot,
tagadja a komaságot.

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 28-29. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Mécs László: Az élet és az emberek



Valaki mondta: (próféta, költő vagy bolond)
sokáig volt a legszebb díszünk a kard, a bomba és dorong,
ki tavaszodni óhajt, tűzzön ki ibolyát!
Tetszett az ötlet, lila csokrát mindenki kalapjához tűzte.
Az emberek egymást keresték, mert jószagúak voltak.
Nem telt el két nap sem s a csokrok hervadtak voltak, holtak.
Az emberek útálták egymást. Kergették egymást, vízbe, tűzbe.

Valaki mondta: (próféta, költő vagy bolond)
bűvészkedik már a Titok fent: bűvös korong a napkorong,
ha tavaszodni vágytok, kotlót ültessetek
de nem kígyótojásra, mint nem is olyan régen,
de fecske-, csalogány- és csupa csíz-tojásra,
kinyitja a Tavasz-kaput a sok madárnyelv csattogása.
-- Kikeltek a tojások: s csak vércse vijjogott az égen.

Valaki mondta: (próféta, költő vagy bolond)
a földben sok jóságos erő varázsszót vár, szorong,
a földbe békességet és csendet vessetek!
S úgy tettek. És a Földön egyszerre olyan csend lett,
hogy hallhatóvá válott a csillagok járása,
a szívek dobogása, a jóság foganása.
-- S midőn aratták a vetést: arattak vihar-rendet.

Azért az élet ment tovább. Sok szomorú s pár víg dalunk lett.
Valaki kurjantott nagyot: hej sohasem halunk meg!
Nincs semmi baj! Színes homokba dugta strucc-fejét,
és így bánt el a kellemetlen viharral, félelemmel
ijesztő vihar-nagybőgőkön vékony villám-vonók vonóztak,
ô eltussolta rettegését kvaterkával, nővel, meg tószttal.
Ez volt a nyárspolgár. Ez volt a boldog ember.

Azért az élet ment tovább, bár messze volt az egy-akol.
Valaki mondta: átok és pokol!
Kevés a börtön és bitónak az összes erdő is kevés!
kevés az emberirtó düh, kevés kötélnek minden kender!
Lyukat ásott a Föld szivéig, az arany, gyémánt gyökeréig
és teletömte puskaporral, ha robban, robbanjon az égig.
Ez volt az ál-hős ember. A pokolgépes ember.

Valaki mondta: a vihar, a fájdalom viharja, rontó őserő,
változzon át és legyen áldás! Bánat- és éhség-elverő!
S felépítette a szélmalmot, amely egész az égig ért,
Az egyik oldalán arany pergett, míg muzsikálva őrölt,
a másik oldalán kenyér-liszt pergett, míg muzsikálva őrölt
a harmadikon hótiszta csend hullott, míg muzsikálva őrölt.
-- Ez volt a Hős. (Próféta, költő, szent vagy őrült.)

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Mécs László: Tél 1930



A tél nem tréfál. Tart. Kemény. Konok.
A hó: szúrós apró acél-homok.
Egy kéz seper a vén világ felett,
nem látni senkit, sem seprűt, kezet,
egy bukott angyal, ördög, vagy boszorkány
seper, seper, seper, nyomában orkán,
forgószél próbál csárdás táncokat,
csürdöngölőt s a völgyet, sáncokat,
besepri hóval. Áll az egyenlőség:
havas kökényfa, alma: egy-minőség,
a búzaföld egyenlő a mocsárral,
nem tudni hol van országút, folyó,
Nap-é, Hold-é fent a sápadt golyó?
Ál-dombok nőttek és eltűnt a tó.

Van vér-szín, éj-szín és hó-színű hó:
van vér-szín, éj-szín, hó-szín szenvedés,
a mi havunk fekete színű hó.
A szélben vágtat ezer eszme-ló
s rajtuk tavaszok felé menetelnek
a láthatatlan eszme-lovasok
torony iránt, folyóknak vagy hegyeknek:
mindegy csak mennek és amerre mennek,
utat nyitnak nekik a havasok,
nyomukban egyszer út lesz és vasút
s a szivárvány ver diadalkapút.

Köd-testüket az éj elrejti még,
de a havon marad kis hulladék:
veréb, varjú, pacsirta, cinege
verekszik rajta, ritka csemege.
De egyszer... a Tavasz harangja kondul,
az égen áprilisi lázban megbolondul
az égi szép arany kaptár: a Nap,
a fény-méhek mind, mind kirajzanak,
tűz-lábukhoz tapad, mint a virágpor,
a hó és mind elhordják a világból.

És akkor:
megtudjuk, hogy mi volt az alma álma
s szégyelli majd, hogy hóval beszitálva
egyenlő volt a korcs kökénybokorral
s felcicomázza lombját száz csokorral.

És akkor:
megtudjuk majd, mit álmodott a húmusz,
szégyelli, hogy egyenlő volt a múmus-,
lidérc- és békanyál-termő mocsárral
s felékesül pipaccsal, búzaszárral.

És akkor :
megtudjuk, hogy a szürkeségbe bujva
mit álmodott pacsirtánk: hejehujja
csurog torkából és a télnek hősét,
a varjút megtagadja, mert tavasz lesz újra
s tavasszal meghal az ál-egyenlőség.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Mécs László: Üveglegenda



Sem sivatagban, sem őserdőben nem lakott,
emberi örömök alá máglyákat nem rakott,
ruhája rendes volt s nem csupa folt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Haját megfésülte, fehérneműt váltott,
kalapjához tűzött jószagú virágot,
nem hervasztá orcáját, mint az őszi hold
- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz,
járt menyegzőbe, temetésre, tengeri-hántókhoz,
ragyogott szeme, ha harmonika szólt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Nem volt rejtély, titok: mindenki megnézte,
mindenki szerette, mindenki becézte,
meleg, virágos ág volt, nem suta-holt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Nézte, szagolta, ízlelte, tapogatta
a százszínű, százízű, százhangú világot s hallgatta,
tudta, mit árul ezer emberi szív, ezer emberi bolt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Lakott Berlinben, Budapesten, gazdagban, páriában,
lakott Erdélyben, erdőben, Pálban, Gyulában, Máriában,
ezerhúrú hárfája ezreknek szólt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Ölelni akarta ezer édes inda,
de üvegbura védte, üveglegenda,
átlátszó magánya mindig ráhajolt
- és azért mindég, mindég, mindég remete volt.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)


Kisfaludy Atala: Felgyógyulásomkor



Lázas álmaimban
Angyal szállá hozzám,
Egiektől édes
Üzenetet hozván:

„Szenvedsz szegény gyermek.
Fáj neked az élet,
Az emberek itt lenn
Nem értenek téged!

„Nem értik meg szived
Meleg dobogását,
Nem hallgatják ajkad
Édes dalolását!

„Óh, jőj fel mi hozzánk,
Hol a csillag ragyog,
A holdsugár rezeg,
És a nap mosolyog.

„Óh, jőj fel, légy angyal
A szép meny országban,
Hol örök üdvösség,
Örök boldogság van."

Édes volt a szózat,
De én rád gondoltam,
S az égi követnek
Ekkép válaszoltam:

„Meghiszem jó angyal,
Hogy szép a menyország ;
Meghiszem, hogy ott van
Az örökboldogság ;

„Meghiszem, de még se
Mehetek én veled,
Mennyedért nem hagyom
El a kedvesemet!

„Óh, csak nézz szemébe,
S akkor mondd meg nékem
Van-e olyan csillag
Oda fenn az égen ?

„És nem szelidebb-e
Szerelmes nézése,
Mint ott nálatok a
Holdsugár rezgése ?

„És nem édesebb-e
Az ő mosolygása,
Mint a napvilágnak
Legszebb ragyogása ?

„És mondd meg, jó angyal,
Ad-e menyországod,
Mint az ő szerelme,
Olyan boldogságot?"

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: A szenvedőkhöz



Oh ti, kiket nagy bú,
Nagy fájdalom ére,
Boruljatok a hű
Természet keblére !

Óh, csak értenétek
Ti a természetet!
Mennyi vigasztalót
Beszél, mennyi szépet!

Óh, csak értenétek
A virág beszédét,
Felélesztené az
Szivetek reményét.

A virág azt mondja :
„Én is elhervadtam,
De a kikelettől
Új életet kaptam."

Oh, csak értenétek,
Mit a patak cseveg,
Felhevülne kínban
Megkövült szivetek.

A patak azt mondja:
"Jég boritá keblem;
De a napsugártól
Újra felhevültem! "

Óh, csak értenétek
Az ég tiszta fényét,
Felderitné újra
Lelkeitek éjét.

Az ég azt ragyogja:
„Sokszor éj boritott,
De a hajnal reám
Újra fényét árasztott."

Óh, csak értenétek,
Hogy csillagbetükkel
Isten a kék égre
E szokat irá fel:

„Ki újra tavaszt küld
Minden hervadásra,
És új hajnalt virraszt
Minden éjhomályra;

„Ki felolvaszthatá
A kis patak jegét:
Ő reá bizd szived
Bánatát, keservét.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Nellihez (April 5-én)


Ha elnézem a tavasznak
Ártatlan virágait,
Visszahozzák emlékembe
Gyermekkorunk napjait,
Midőn az életnek még csak
Mosolygását ismerénk;
Midőn, hogy az egész világ
Egy rózsáskert — azt hivénk;
Midőn legédesb reményünk
Volt bimbózó rózsafánk,
Midőn könyet csak haldokló
Kis galambért hullatánk;
Midőn még az ég derültebb,
Édesb a madár dala,
A virág még illatosabb,
A nap tündöklőbb vala.

Akkor és most! E két perecz közt
Hány csalódás s tévedés !
E két percz közt mennyi álom,
Mennyi kinos ébredés!
Két rövid percz, s közte mégis
Mennyi bú és fájdalom,
Mennyi elhervadt reménység,
Mennyi kedves sirhalom!
A sok csillag mind lehullott,
Most olyan sötét az ég !
Elhervadt szép tavaszunkból
Csak egy virág nyilik még:
Te vagy az, te hervadhatlan
Örök szép égi virág,
— Szivem megszentelt érzelme —
Te vagy az, óh barátság!

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)


Kisfaludy Atala: Dalaim forrása



Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan merítem,
Honnan jő a gondolat ?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.

Dalt lelek én a tavaszban,
A virágban, madárdalban;
Dal leng hozzám a légből;
Dal lebeg a rózsaágon;
Dal száll le a napsugáron
Hozzám a fényes égből.

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban,
Dalt susog a falevél;
Daltól ragyog a fénybogár,
Daltól rezeg a holdsugár,
És dalt hoz az esti szél.

Minden dalomat ott lelem
Istennek egy szent könyvében.
E szent könyv a természet.
Istentől jő minden szépség,
Minden fény, minden üdvösség,
Tőle jő a költészet.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Li Long-fu: Szomorú, tavaszi éj



Az ezüst fácán nyújtottan, búsan
Kiáltott messze felettünk.
Fuvolámon játszottam valamit...
Nem volt vidám dal... Elakadt az is.

Súlyos szomorúság terült a világra;
Bár nem tudtuk nevén nevezni. -
Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,
Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.

Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.
- Lecsüggesztetted két karod,
Szemembe néztél és szóltál fáradtan:
„Maradj csendben! Majd elvonul!...”

(Ford.: Kaffka Margit)
(Forrás: Kaffka Margit: Az élet útján)


Theodor Storm: Érzem, hogy illan az élet



Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,
Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.
Mily hamar itt van az utolsó ének!
Mily hamar itt van utolszor a csók!

Még váró és félő remegésem
Erővel csügg ifjú ajakadon!
- Te adod az utolsó csókot nékem,
És utolsó rózsámat neked adom.

A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,
Ifjúságod borával töltöd poharamat;
Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; -
Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!

Utolsó csillagom áll most az égen.
- Nézd, lábaid elé borulva kérlek;
Ne vond el szívedet még, üdvösségem!
Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!

Hagyd, hogy még egyszer keblemen át
Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!
Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,
És beléhull csillagom.

(Ford.: Kaffka Margit)
(Forrás: Kaffka Margit: Az élet útján)

Shei Min: Szerelemdal



Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudod, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irígylem
A boldog isteneket.

(Ford.: Kaffka Margit)
(Forrás: Kaffka Margit: Az élet útján)

Kaffka Margit: Áriák (1911.)



I. Religioso

Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!
- Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. -
A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,
Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.

S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,
Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,
A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,
Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.

- És Magdolna ott a falon - Halálfej és ostor e képen. - -
Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. -
- De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden
Feltépve és kitárva, - s ha erre gondoltam, úgy féltem.

S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.
Halk harmónium-etüdök - az Áve - oly habozó, tévedt
Zsolozsma - oly kérni-félő -, mint aki reményt nem kérhet,
Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg, bús zavar tán! - -

- - tudtam, a tüdőbeteg nővér - ő játszik. Szép betegem!
Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;
Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,
S hallottam, hogy mondták: „Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”

Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya - és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! - Ó, dermedt, halottszínű nap!

II. Sostenuto

Évek béna seregje
Száll nyomtalanul -, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
- Kérdeztem: „Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?”
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
- Itt vállamon homokhegy; - az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, - hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.

Emlékszem, - valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. - -
- - Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
- Most kapu nyílott - végre!
Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. -
- - A torkom elszorul égve. - -
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
- Jön gyötrődve, közeledve, -
Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.
- És nyögve, recsegve, zihálva
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja - házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.
Elkinzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
- Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog - -
Megfulladok!

III. Gracioso

A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. -
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
- Valaha édes, csapongó,
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. -
- De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok - nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, - kisértetin hajladoznak, -
- Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghalott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ - mérve,
Ki tudja?... Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, -
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában,
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. - S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért - s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
- - Ti-ralla! - kezdte megint - -
S én görcsös ujjakkal - riadva szöktem át a szoba homályán.
- Még felcsuklott - a melódia. - - - Azóta áll -
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
- Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni - és kerülöm félve.
Álmomba’ hallom mégis -
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is...
A régi óra áll.

(Forrás: Kaffka Margit: Az élet útján)

Kaffka Margit: Híradás



Fenn húnyik a csillag,
Fenn ébred a hajnal,
Tollászkodik sebten
Sokszáz pici angyal.

Omlása-bomlása
Rózsafellegeknek...
Rózsafellegekbül
Pihe-ágyat vetnek.

Bontják, teregetik
Széltibe, hosszába,
Itt is, ott is leszakadoz
Halovány foszlánya.

És hullong és szálldos
A hajnali légbe,
Úgy csapódik szép leányok
Álmodó szemébe.

És ihol, valahol
Egy virágos ablak
Orgonavirági
Összebólogatnak.

S egy súgja a másnak:
- Csak halkan, csak lágyan,
Fehér lányszobába
Fehérhabos ágyban
Pihegő leánynak

Ma vagyon az első
Szép hajnali álma,
Igézetes, édes
Szerelemről való
Boldog álmodása.

(Forrás: Kaffka Margit: Az élet útján)


Karácsony Benő: Napos oldal I. rész - 1. Nyitány. Agyonütünk egy leghorn kakast



Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor kissé még üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép- és Alagcsőművek kapuján. A gyalogjáró mellett megpillantottam a gyárigazgató nyitott gépkocsiját.

- Jól van, Garabet - bólintottam oda az aszfalton sepergető öreg irodaszolgának -, látom, a kocsi előállott. Köszönöm...

Lassú mozdulattal felhúztam kezemre nem létező szarvasbőr kesztyűmet, és elindultam az autó felé. Az öreg seprőgép megrökönyödve rikácsolt utánam.

- Felméri úr... az istenért... Csak nem akar...
- Miért ne akarhatnék, öreg gályarab - mondottam a rémülten pislogó emberkének, könnyedén hónom alá csapva nem létező ezüstfejű sétabotomat -, miért ne ülhetnék bele az igazgató autójába?

Az öregnek nem volt érzéke a helyes vagyonelosztás kérdései iránt. Szinte tótágast állt a rémülettől, amikor hanyag mozdulattal felszálltam a kocsira. Begyulladt öreg rabszolga volt ez a Garabet, azok közül a profilban ábrázolt egyiptomi alakok közül való, akik úgy vonulnak át az Ókori Történelem I. kötetén, felemelt kézzel, mint a tűzoltó-zenekar réztányérosa május elsején a főtéren.

Miután egy kurta pillantás meggyőzött arról, hogy az öreget végképpen kilelte a hideg, a kocsi túlsó ajtaján nyugodtan leléptem, és zavartalanul folytattam útirányomat a városi park felé.

- Csak ki ne törje a nyakát egyszer - morogta utánam a seprőgép részvéttel.
- Jó tartós nyakam van, Garabet. Harminckilences gallért hordok.
A május melegen cirógatta a főtér köveit. A Jakabfi ház emeletén egy bóbiskoló Zongora Grieget játszotta.

Olyan volt a város, mint egy elavult pofaszakáll.

A tágas téren még egy kutyát sem lehetett látni.

Azaz egyet mégis. Ott ült a piac közepén és vakaródzott. A Doktor Utriusque háza előtt rozsdavörös macska sétált végig. A kanálisban meglátott valamit, óvatosan, kesztyűs kézzel kihalászta és megszagolta. Aztán lerázta magáról, és benézett a Doktor Utriusque kapuján.

Én is benéztem. Sötét malac volt ez a Doktor Utriusque, annyi bizonyos. Három év előtt képviselő akart lenni, azelőtt meg kirakta egy hókupacra Bogdánnénak, a háziasszonyomnak a bútorait, amitől szegény Bogdánnénak meglazultak kissé a szívbillentyűi. Ferde alak volt, vörhenyes és ünnepélyes, epekövek zörögtek benne, és az újságban ceruzával mindig kijavította a sajtóhibákat. Gereblyével gyűjtötte a pénzt, mint más a gazt. Beléptem az üres udvarra. Egy fekete, akasztott kalitkában pintyőke ugrándozott. Kinyitottam a kalitka ajtaját.

- Gyerünk, kisöreg - intettem a madárnak -, várnak már odahaza.
A madár sietve megfogadta a tanácsomat, és elröppent, én meg kiléptem az utcára, és folytattam utamat. Valahol egy kakukk a hűvös szobában hat órát kakukkolt. Fenn a gesztenyefán most ébredeztek a cserebogarak. Az egyik nagyot nyújtózkodott, és kidugta lábát a gesztenyelevél alól, egy másik kitörölte szemét, és gépiesen megkefélte bajuszát.

Megszaporáztam a lépteimet, mert a banda már várt rám a Vasúti Kuglizóban. Valaki a nevemen szólított. Megfordultam.

- Maga az, Miss Mabel?
- Ejn vadzsaok - intett az angol lány, füzetekkel és nyelvtanokkal megtömött irattáskáját szorongatva. - Ejn ejszchevettem, Felmejri uch, haodzs maga elengedt azt a patyolat madarat az ügyvejdnél.
- Nem patyolat madár, hanem pintyőke - igazítottam helyre, mert ilyen kiigazítási viszonyban voltam vele.
- Mindig azt gaondaoltam, haodzs patyaolat - jelezte, és melegen mosolygott. - Maondzsaon még egyszer azt a szavat...
- Pin-tyő-ke - tagoltam, és odamutattam a számat, hadd lássa, hogyan repülnek ki nyelvem alól a pintyőke betűi.
Miss Mabel elragadtatva ismételte.
- És azt a szejp madár, amelyiket öszkar kiengedt az ügyvejdtaol a galyibábaol, aztat milyen madárnak maondják?
- Csíz - világosítottam fel.

A csíztől is el volt ragadtatva, és engedélyt kért, hogy feljegyezhesse a noteszébe.

- Köszenek - mondta, és melegen megszorította a kezemet. - Viszontlátásra, Felmejri uch...

Eszembe jutott valami, és utánasiettem.

- Egy szóra, Miss Mabel... Nem úgy mondják, hogy galyiba, hanem kalitka. Ismételje csak: ka-lit-ka...
Úgy találta, hogy nagyon rokonszenves fickó vagyok, és biztosított róla, hogy senkinek sem fog szólani arról, hogy kiengedtem a pintyőkét a galyibából.

Ahogy lepillantottam szorgos kis mellei mentén a blúza mélyébe, mintha egy mozgó szalon¬cukor szívet láttam volna a homályban.

- Helyes - bólintottam tárgyilagosan. - És ne vegye rossz néven, megint lóg a harisnyája.

Rendes kis nyelvtanárnő volt, meleg és pihés, mint egy fiatal madár, csak ne kötötte volna meg mindig olyan lazán és minden hiúság nélkül a harisnyáját.

A Vasút utca girhes, nyúlós utca volt, úgy haladt az állomás felé, mint egy lázgörbe. A házak a hónaljukig nedvesek voltak, és a fejük búbjáig gondozatlanok. Az utcai szobák mindegyikében ugyanaz a magas hátú dívány, rajta porcelán kéményseprő létrával; átalakított petróleumlámpa rózsaszínű vagy zöld ráncos papírral; az asztalon doboz, amelyre döglesztőül kagylókat enyvezett a gyárosi ízlés. Ismertem a művelődésnek ezeket a szegényemberi hegycsúcsait. Az én szüleim is feljutottak a kultúrának ezekre a magaslataira, nekik is volt kagylós dobozuk és magas hátú díványuk. Egyebük aztán nem is igen volt, hacsak magamat nem számítom bele sovány kis leltárukba.

A hosszú utca kitágult a vége felé. A Maros tavasz táján néha kiloccsant a medréből, és ilyen¬kor kis pocsolyákat köpött ide a békák számára, akik világos nappal rábrekegtek a járókelőkre. Éppen le akartam térni a kuglizó felé, amikor egy színes rongydarab sietve integetett felém. Ugrik Borbála volt, a Három Tetűhöz címzett fogadó köztündére. A pocsolyák között ugrándozva - innen az Ugrik Borbála - csábosan közeledett, hogy tüzet kérjen.

- Hatvan kiló bacilus - szólottam magamhoz -, egy rossz bőrzsákba csomagolva.

Meggyújtotta a cigarettáját, és hódítóan a szemembe mosolygott. Hóna alatt dobozt tartott, amelyből cserebogarak dugták ki a lábukat meg jól ápolt bajuszukat.

- Hollá - mondottam -, éppen az előbb gondoltam a cserebogarakra. Mit akar ezzel a skatulya cserebogárral?

A városházára viszi, közölte rongyos kis szúnyoglábait kacérul illegetve. Valami hirdetést olvasott, hogy a városházán jutalmat adnak az összefogdosott cserebogarakért.

- Akkor rohanjon - figyelmeztettem-, mert éppen most zárják le a jelentkezéseket. - Felkapta piros szoknyáját, és futásnak eredt. Egy finomabb kocsiból fiatal hölgy pillantott felém, aztán megvetően félrefordította a fejét. Úgy ült ott fehér keblével, csinos nyakával, mint egy porcelánhölgy előkelő cukortartókon. Nagyon felháborította, hogy Ugrik Borbálával látott.

Nem ismerlek, kis porcelánkebel - gondoltam, és megemeltem a kalapomat -, de mert úgyis azt tartják rólam, hogy rakoncátlan fickó vagyok, hát minden kockázat nélkül megemelem kalapomat erkölcseid előtt.

Úgy nézett át rajtam, mint a nap valami piszkos ablaküvegen. Vállat vontam, és befordultam a tekepálya kapuján.

A kuglizóban már vártak rám a cimboráim. Tömzsi, a főcimborám, hosszú szipkás szivarral az agyarai között, Feketics, a gyékény színű fakukac, meg a lólábú Bodza, az elbocsátott mozihegedűs, aki mindig elpirult az örömtől, ha meglátott. Tömzsi, Feketics, Bodza meg én voltunk a híres kvártett tagjai. Nem voltunk vonósnégyes, inkább fúvószenekar. A közvélemény, amely bevont bennünket vastag nyálával, pofátlan naplopóknak tartott mind a négyünket. Nem mondom, a napot néha csakugyan loptuk, de egyebet aztán igazán nem. A nagy tolvajoktól nem fértünk hozzá, hogy egyebet is lopjunk.

Ahogy beléptem, Tömzsi karmesteri szivarjával megadta a jelt, mire a kvártett rázendített a szokott nyitányra.

Kislány, kislány,
Kislány, kislány,
Cipőmáz, berkenye,
Hopszásszá, hehehe.

Nem állítom, hogy nyitányunknak sok értelme vagy gazdagon bugyogó melódiája lett volna. A dolog inkább ellenkezőleg állott: az érzelmek bűbájos butaságát és a lét sok fontoskodó hiába¬valóságát igyekezett visszaadni. A filharmonikusok karmestere célzásnak vette zenei tevékenységünket, és emelkedett társaságunkat egyszerűen csirkefogó bandának nevezte. Meg kell jegyeznem, hogy ez az állítás kissé merész volt, mert csirkét, amint már előbb is jeleztem, ebben az időben még nem loptunk, és egypár jelentéktelen tehertételt leszámítva, még tiszta volt a bűnlajstromunk.

A kvártettet Tömzsi vezényelte, akit valamikor, múltjának távoli ködében még Csókainak hívtak, de ezt a nevet már régen kihízta és levedlette, mint bőrét a hernyó. Röhögő, köpcös alak volt, remekül tudta a fejbőrét mozgatni, és ilyenkor kopott keménykalapja fürgén kihozta az ütemet. Mozgó fejbőrén kívül volt még egy vonzó tulajdonsága, az, hogy monumentálisakat hazudott. Ha a hazugságait kőbe lehetett volna faragni, az Egyesült Államok szabadságszobra kis tanagra szobrocska lett volna mellette. Apró, nyeszlett hazugságokat nem tartott boltjában. Csak nagy, bonyolult hazugságokat hozott forgalomba. Nagyvállalkozó volt ebben a szakmában, és a dolgát kitűnően értette.

Bodza, az elbocsátott mozihegedűs képviselte a zenekarban a lágyabb hangokat, a panaszos pengéseket, költőien szólva, a húrok szívbe markoló visítását. A szívbemarkolásban különben több évi gyakorlattal rendelkezett: kétezer-négyszázszor játszotta el a moziban a Dráma a tenger fenekén című zeneművet. A polgári életben, amely kiküszöbölte magából, Lólábúnak hívták, sántított, verseket írt, boldogtalan volt, és abból élt, hogy a nagynénje jószívű pecsenyesütő volt a mészárossoron. Nénje a maradék hurkákat és malacpecsenye-maradványokat Bodzának adta, aki ezért cserébe felolvasta neki minden este az újságok fontosabb gyilkosságait.

És hogy Feketicsnek, a Fapofának is szorítsunk egy kis helyet, elég róla annyit tudni, hogy a zenekarban ő képviselte a gordonkát. Ez a képviselet akként történt, hogy pofazacskóját felfújta - amitől két szál malacszőke hajzat döfődött előre a szája sarkából -, aztán azt mondta, hogy: umtátá, umtátá. Közben legyeket fogdosott. Akkor tudott jól umtátázni, ha közben legyeket foghatott. A nyakában kis Mária-érem csüngött. Erről azt állította, hogy Szentpéterváron kapta egy öregasszonytól. Csupasz képe, göbös karóalakja valami özvegyszerűséget kölcsönzött külsejének. Ez volt az egyetlen kölcsön, amellyel tudomásom szerint eldicsekedhetett. Amikor a nyitány hopszasszáját kellett énekelnie, olyan üvegesen és halszerűen nevetett, hogy nekem mindig az a fél adag harcsa jutott eszembe, amelyet két év előtt a Ridéliné falatozójában ettem, és utána még sokáig a hasamban éreztem. Mindig az volt az érzésem, hogy a fél adag harcsafej helyett Fapofa van a hasamban.

A nyitány lezajlása után tolmácsoltam a kvártettnek az Ugrik Borbála nyájas üdvözletét, és azután kezdetét vette a tekézés. Minden szerdán és szombaton tekéztünk. A bábokat úgy aprítottam, mint más a répát. Egy hét előtt fel is kerültem a legfelső gerendára nagy krétabetűkkel. „Felméri Kázmér 1923. május 16-án kilencet ütött.”

- Ma jó papírformában vagyok - jeleztem nagy szakértelemmel mérlegelve a golyót, mint kofa a görögdinnyét. - Ide nézzetek, rongyosok.

Fenn, az égi kuglizóban nem gurítják el a mennydörgést olyan remekül, mint ahogy én lódítottam el a golyómat. Tömzsi irigyen füttyentett egyet, Feketics meg olyan ecetes pofát vágott, hogy képétől összement a tej a lábosban. A Lólábú felhasználta a feszült pillanatot, és kiitta a sörömet.

A várva várt mennydörgés elmaradt. A golyó mezítláb futott egy darabig, aztán anélkül, hogy leereszkedett volna a pálya földjére, gyalázatosan és ismeretlen célzattal elkotródott a nézőtérről.

Vártam, hogy nagy röhögés robban ki szégyenletes tettem nyomán, de nem lett belőle röhej. Tömzsi fejbőrével táncoltatni kezdte kopár keménykalapját. Bodza jobb lába alá dugta botját, és alaktalan nagy ortopéd cipőjét vidáman csüngette, egy fellengőset pengetett láthatatlan hárfáján. - Ó, szív, te fájdalomtömlő - mondotta szívettépően. Feketics szürkén nézett maga elé, és soron kívül azt mondta: umtátá, umtátá. Aztán megvetően elindult legyet fogni.

- Csipások - szólottam én, bölcsen mérsékelve magam -, Napóleonnak sem sikerült minden dobása.
- Tudjuk - vélte Feketics, a Fapofa, kegyetlen nyugalommal agyoncsapva egy legyet.

Ezt meg kellett torolni. Intettem a gyereknek, aki a bábokat állította, hogy ügyesen hozza üzembe a szerkezetet, amíg megisszuk a sörünket, és néhány gorombaságot mondunk egymásnak.

- Mi hír Olaszországból? - kérdeztem Tömzsitől.
- A grófnőt autóbaleset érte... Az anyja táviratozott...

Benyúlt a zsebébe, és keresgélni kezdte a sürgönyt. De nem találta.

- Persze, ti piszkok - szólott vállat vonva -, ti most azt hiszitek, hogy lódítok. Hogy Marpozani grófnőt nem is érte autóbaleset...

A Marpozani nevet egy narancsládáról olvasta le tavaly a fűszerkereskedő udvarán. Akkor kezdte alapozgatni, építgetni ezt a hazugságát. Aztán fokozatosan rácsempészett egy-egy téglát. A hazugság már majdnem egészen fel volt építve, csak még a tető hiányzott róla. Nagyon féltettem Marpozani grófnőt ettől az autóbalesettől. Tudtam, hogy ez a malac Tömzsi most hidegen meg akarja ölni, hogy a regényes mű teljes és befejezett legyen.

Feketics utálkozva mormogott valamit. Nem szerette a rendetlenséget és a hazugságot. Nem volt képzelőereje: a természet pékműhelyében elfelejtettek belé élesztőt rakni, lapos és keletlen maradt. Felkapta a golyót, suttogott neki valamit, és elhajította. A zenekar megfigyelte, hogy a golyóval, mielőtt elhajította volna, rendszerint valami négyszemközti haditanácsot tartott. Neveket adott magában a fabáboknak, és amikor útnak indította bombáit, előbb megmagyarázta nekik, hogy melyik bábot kell fogpiszkálóvá morzsolniuk. A bábokat halálos ellenségeiről nevezte el.
- Rajta - súgta a golyónak -, morzsolás... Tabula ráza...

A golyó elröpült, és Feketics, rendes szokása szerint, befogta a szemét, hogy csak az agyon¬csapott bábok zajából olvassa ki az elhullt dögök számát. Minthogy azonban semmi csattanást nem hallott, kinyitotta a szemét. És a bábok hiánytalanul és sértetlenül ott csüngtek mind a levegőben. A szerkezet ugyanis - kilenc vékony, de tartós drótszál -, amelynek kezelésére még előző nap kioktattam a gyereket, egy madzag és egy apró csiga révén a magasba húzta a bábokat.

A jelenetet zajos népünnepély követte. A felborult székeket aztán talpra állítottuk, és folytattuk a tekézést. Lólábú következett, aki sántítva, csípőből hintázva nekilódult a deszkának, aztán felkapta nyomorék lábát, és nyelvét kilógatva leste, hogy a golyó milyen irányt választ magának.

A golyó kiugrott a részére kijelölt ösvényről, nekiment egy fiatal eperfának, aztán vissza¬pattant, és agyonütött egy közelben legelő kakast.

- Talált - mondta Tömzsi, és mindjárt felmászott a keresztgerendára, és megörökítette az eseményt. „Lólábú 1923. május 23-án egy kakast ütött (agyon).” Aztán hozzátette még: „Egy dobásból.”

- Én nem járulok hozzá - tiltakozott Feketics már előre is az ellen, hogy együtt fizessük meg a kakas árát. Erre szerencsére nem került sor, mert hamarosan belihegett a vendéglős is, aki alaposan megtekintette a kakas hulláját, és közölte, hogy a megboldogult a Dukics tyúkászatából való. Innen a szomszédból.

- Az jó - jeleztem -, akkor legalább nem kell a kokasért temetési költséget fizetnünk. - És átdobtam az állatot a kerítésen, mert azon túl volt a Dukics-féle tyúkászat.
- Pucoljunk innen - javasolta Tömzsi könnyedén. De Feketics, a rend embere, megvetően ingatta fejét, mint porcelán szamarak a bazár kirakatában.
- És ha rájönnek, hogy a kakast Lólábú csapta agyon?

- A kakast mi csaptuk agyon - jelentettem ki nyugodtan.
- Azért mégiscsak menjünk - indítványozta Lólábú hebegve, mert kártérítés esetén csak két nadrággomb volt a zsebében.
- De a fapipámat az asztalon hagytam - jeleztem, amikor már kívül zajongtunk a kapun. Visszatértem, Lólábú is velem tartott, mert ő meg egy kötet verset felejtett ott. A kerítésen éppen egy csizmás alak ereszkedett le az udvarra. Az egyik kezében hosszú rudat tartott, a másikban a döglött kakas nyakát szorongatta. A tyúkászati felügyelő lesz - mondottam Bodzának -, nézd, milyen iksz¬lábai vannak. - Röfögve emelte fel az orrát.
- Maga verte agyon a leghornunkat? - És a döglött kakast meglóbálta a Lólábú sápadt orra előtt.
- A golyó verte agyon - figyelmeztettem a szuszogó, csizmás alakot tárgyilagosan.
- Fizu, vagy leszedem a kalapját - böffentette a tyúkászati fel¬ügyelő a döglött állatot ide-oda ingatva a Lólábú előtt. - No?... Kalap vagy kokaspénz?
- Semmi kokaspénz - intettem röviden. - Maradt volna otthon a kakasa, és ne lábatlankodott volna a tekepálya körül. És hagyja azt a kalapot - köhintettem figyelmeztetőleg, amikor láttam, hogy a léccel le akarja piszkálni a Bodza fejéről a kalapot. És miután az anyámmal kapcsolatban röfögött valamit, a mancsomat alaposan ráejtettem a képére. - Hagyja az anyámat, tízéves koromban meghalt - közöltem vele, és tenyeremmel becsuktam a száját, mint egy bugyellárist. Az orrával is történhetett valami, mert egészen összevérezte az ujjaimat, sőt később kénytelen voltam a hasára is ráülni, mert mázsás csizmáival folyton érzékeny lábszár¬csontomat vette célba. Aknára futott az ipse.

- Most már tudom, hova tegyem magát - jeleztem a hasán ülve. - Maga volt az a disznó, aki a pótzászlóaljtól lyukas cipőben küldött ki engem az olasz hegyekbe... Hogy ki vagyok? Felméri Kázmér... És részemről a szerencse, őrmester úr...

Oldalba lökött, erre megint megnyomtam egy kicsit. Olyan hangot adott, mint az öreg sertés, amikor levágják. A kerítés mögött ekkor megjelent egy fiatal hölgy, nagy kerti kalapban, vörösre gyulladva a haragtól.

- Nem szégyenli magát? - tudakolta tőlem, és majd felfalt nagyszerű szemeivel.
- Ha óhajtja - mondottam neki, és fölemelkedtem a hajdani őrmester hasáról, hogy jobban szemügyre vehessem.

Erre röviden közölte velem, hogy arcátlan vagyok, és megfordult. Erről a megfordulásról valahogy ráismertem. Ez volt az a pompás és erkölcsös porcelánhölgy, aki két órával előbb itt hintózott el a kuglizó előtt.

- A Dukics lány - suttogta Bodza zavartan. - Most érkezett haza külföldről...

A gazdatiszt szuszogva tápászkodott fel, mi azonban ügyet sem vetettünk rá, és közepes sietséggel elhagytuk a vendéglőt. Lólábú ijedten hadarta el a másik kettőnek rövid intermezzónkat. A gallérom, úgy látszik, elhasadt, mert Tömzsi azt ajánlotta, hogy kerüljünk a temető felé - ott lakott, az anyja temetőgondnok volt -, majd kölcsönad valami gallért.

- Hányas gallért viselsz? - kérdezte.
- Harminckilenc, árnyékban - mondtam vidáman, hogy a csizmással olyan jól végződött a dolog.

Feketics, mint rendesen, most is tájékozatlanul bámult elsütött tréfám oszladozó lőporfüstje után.

- Hogy érted azt, hogy árnyékban? - kérdezte ártatlanul.

Tömzsi vihogva kezdte mozgatni a füleit. Lólábúból is kifreccsent a nevetés, mint kipukkadt kolbászból a pép. Én kisujjam ápolatlan körmével gondterhelten vakartam egyet a fejem búbján. Egy szót sem szólottunk.

- Mocskos alakok - vélte Fapofa, és sértődötten faképnél hagyott bennünket.
- Dukics? - kérdeztem Lólábút. - Nem a bankigazgató lánya?
- De - intett Lólábú, mert ő mindenkit ismert.

Tömzsi is elköszönt. Javulást kívántunk a grófnőnek, és Lólábúval elindultunk a főtér felé. Alkonyodott, a cserebogarak visszatértek a gesztenyefákra, és behúzták lábukat meg bajuszukat.

A leghorn kakasról meg kell még említenem, hogy nem döglött meg véglegesen. Hamarosan feltámadt, és hangosan kukorékolni kezdett. Akkor láttam, hogy a véletlen nemcsak a gyönge regényírók tettestársa. Nagyon is tervszerűen dolgozik körülöttünk. Az életünk tervszerű véletlenek sorozata.

(Forrás: Karácsony Benő: Napos oldal – Szépirodalmi Kk. 1958.)