2012. jan. 16.

Karácsony Benő: Napos oldal – 2. Fehér mezőben pohár kávé

Június végén már olyan fekete voltam, mint egy néger fogreklám. Annyi napot szedtem össze télire, amennyit csak lehetett. Sram úr, a Fedőcserép- és Alagcsőművek könyvelője, savanyúan nézte barnulásomat. Fehér volt szegény, mint egy pincebogár.

- Az új őrület, mi? Maguk, fiatal lángelmék, mindennel visszaélnek.

Megmagyaráztam, hogy ez a szobám miatt van. Mert a Bogdánné enyvszagú szobácskájába, ahol albérlőként töltöttem éveimet, a nap sohasem tette be a lábát. Homályos kis egérfogó volt a szállásom, bejutni csak bejutottam valahogy, legtöbbször az ablakon keresztül, de kimászni belőle már sokkal körülményesebb feladat volt. Az ajtaja valami zugocskára nyílt, amelyet Bogdán, részeges házigazdám, mindig eltorlaszolt holmi ládákkal, présekkel és a könyvkötészethez szükséges papírbálákkal. Napsugár legfeljebb így nyáron pedzette egy kicsit az ablakpárkányt, és nagylelkűen megtisztelte olykor valami keshedt négyszögű folttal az ágytakarómat is.

- El kell költözni - intett Sram úr a pennájával.

Ráztam a fejem. Nem lehet. Bogdánnétól én nem tudok elköltözni.

- De miért? Hallottak ilyet! Hátralékban van a házbérrel?

Legyintettem. Nem erről van szó. Bogdánnénak elesett nyolc év előtt a fia a harctéren, és a férje hetenként kétszer, kedden és pénteken, tökrészegre issza magát. Ezért nem tudok elköltöződni. Régen odébbálltam volna, de ott kellett maradnom, hogy Bogdánné az ajtóküszöbről elsírhassa nekem könnyeit tökrészeg férje és elesett fia miatt. Én voltam az a jószívű fickó, aki részvétem elméleti és alig használt zsebkendőjével minden héten letöröltem az anyai és hitvesi könnyeket. Az elődeim sietve meglógtak ez elől az emberbaráti feladat elől. Én megragadtam. Áldott lélek - csámcsogta az udvar legvégén a városi kézbesítő özvegye. - Kár, hogy olyan bolondos a lelkem.

A napfény-kérdést rövid gondolkodás után úgy oldottam meg, hogy egy jókora, hosszúkás tükröt vásároltam, és az ablakom fölé szereltem. Az volt a számításom, hogy a tükör segítségével elkapok egy kis napot, és beterelem ravaszul a szobámba. Egy darabig vígan folyt ez a csempészmunka, de a dulakodó macskák egyik nap lezuhantak a tetőről, és találmányomat pozdorjává törték.

Éppen valami tartósabb megoldáson törtem a fejem, amikor beállított Lólábú, és közölte, hogy Fapofát kirúgták az állásából. Gyerünk - szólottam, abbahagyva a fejtörést. Feketicshez siettünk. Egy zsámolyon ült sötét fapofával, és a pipáját fogta.

- Kirúgtak? - kérdeztem tőle barátságosan.

Rázta a fejét, és fogta a pipáját. Nem rúgták ki. A főnöke fizetésképtelen lett, és megugrott a maradék pénzzel.

- Ne vigasztaljunk egy kicsit? - vetettem fel a kérdést.
- Nem bánom - mondta -, de csak onnan, az udvarról. A szobába nem engedlek be. Bepiszkítjátok a padlót.

Tömzsi is előkerült, és haditanácsot tartottunk.

- Az elbocsátás veszélye - mondtam én - úgy lóg mindnyájunk feje felett, mint a főtéri ingó firmák. Mint a Gyopár drogéria cégtáblája, amely tavaly agyonütött egy dakszlit, és meg¬sebesített egy asztalosinast.

- Csak jön egy szél, és puff! - szólott Tömzsi mogyorót tördelve. - Ez a mai társadalmi gazdálkodás - jegyezte meg finoman Lólábú. Őt tavaly vágták ki a moziból. Csapzott szőke haja alól kis verítékecskék gördültek végig a homlokán és csupasz arcán. - Csupa kapkodás, fejetlenség... És mindez azért van, mert...
- Tudjuk, barátom. De ez a kapkodás, ez a fejetlenség el fog múlni száz év múlva. Akkor majd nem fognak minket könnyedén kiejteni az ablakon.
- Én százhúszra taksálom - intett Tömzsi.
- Legyen - hagytam rá. - De abban valamennyien egyetértünk, ugyebár, hogy így, ahogy ez ma van, egy fabatkát sem ér. Kevés a pofáznivalónk, gazdánknak meg folyton nő a hasbősége, hogy a nadrágjaiból minduntalan ki kell engedni néhány centimétert. Az embert a világra nyomják, aztán amikor befészkelte magát valami sovány zabálnivalóba, akkor rukk! Hátul belerúgnak, és kiröpítik a világűrbe.
- Kissé tudománytalan, de igaz - jegyezte meg Lólábú.

Ismerte az üres bendő tudományos elméleteit, és szerette a pontos és világos gondolatláncolatokat.

Lólábú kissé hadarva, de izgatott pislogással fejtette ki, hogy nem elég elítélni bizonyos eszméket és állapotokat, hanem vállalkozni is kell azok megdöntésére. Neki, sajnos, rossz a lába, és meggyőző ereje is sok kívánnivalót hagy hátra a hadarás miatt, nekünk, egészségeseknek kéne nekirugaszkodnunk.

- Helyes - kiáltotta Tömzsi. - Az emlékirat megszerkesztésével ezennel téged bízunk meg. S miután Umtátára most szűkösebb napok következnek, addig is, amíg összeomlik ez a büdös vacak, ez a társadalom, az Umtátá kolbászszükségletét nénéd rotyogó tepsijé¬ből te fogod fedezni... És most gyerünk Ridélinéhez. Új cégtáblát pingáltatott.

Útközben megkérdeztük tőle, hogy van-e valami újabb híre a grófnőről. Javul - mondta. - Már saját kezűleg írt.

A grófnő levelét még senki sem látta közülünk. A grófnő s minden, ami körülötte lejátszódott, annak a hazugságszükségletnek a fedezésére szolgált, amelyet a valóságszegény emberek életszomja szokott előidézni. A narancsláda, amely a grófnő nevét feldobta, csak eszköz volt. Tudtuk, hogy Tömzsi, amikor olasz hadifogságba esett, semmiféle sebet nem kapott, nem került kórházba, nem látogatta meg vöröskeresztes kötényben semmiféle grófnő, nem üldögéltek semmiféle mohos kőpadon, és nem lett a dologból semmi, de mert Tömzsi olyan művésze volt a hazugságnak, vállaltuk a grófnőt, és időnként aggódva kérdezősködtünk hogyléte felől. - Javul - nyugtatott meg Tömzsi. - Ősszel hangversenyt ad Rómában... A legszebb althang birtokosa...

Egy villa előtt felemelte a kezét. Stop!
- Ez a Dukics villa - jelezte. - Itt lakik Dukics Anna.

A rácsos kapu közelében friss szobrot láttunk. A villa is új volt - Dukicsék két év előtt jöttek a városba. Nézegettük a szobrot; Lólábú úgy találta, hogy habokból kikelő nimfát ábrázol. Nekem az volt a véleményem, hogy inkább ingéből kimászó szakácsnőt, és a lábai is inkább visszeresek, mint őzlábszerűek. És mindentől eltekintve, Dukics úr nemcsak ezzel az elhízott visszeres szakácsnéval, hanem villájának buta architektúrájával is rontja itt a közízlést...

Amikor befejeztem értekezésemet, az erkélyen megjelent egy fej, két hideg, ismerős szem szúrósan nézett a szemembe, aztán ropsz, megvetően legördült a fazsalu.

- Annyi bánat legyen - gondoltam. - Mindenesetre remek kis nő.

A főtérre érve már messziről láttuk a vár felé haladó úton a Ridéliné vadonatúj cégtábláját: fehér mezőben pohár kávé és mellette jókora kifli. A kitli félkörbe vette a kávéspoharat, és a török köztársaság címerére emlékeztetett. A szél most megzörrentette a táblát, és a kávéspohár hanyatt dűlt.

- Kiömlik a kávé, Ridéliné - szólottam be a falatozóba némi aggodalommal. - Nézze csak, új kosztost hoztunk, Feketics Gáspárnak hívják, röviden Fapofának.

Ridéliné előbújt az átlátszó kartonfüggöny mögül. Kötényével letörölte az asztalt, és pillantásának kurta odébbmoccantásával konyhai mérlegre rakta Fapofát. - No, üljön le, Feketics úr, sovány koszton tartották eddig. Jó gyöngykásalevest hozok. A maga kedvéért csináltam, Felméri úr - fordult aztán hozzám, és jó melegen hátba vágott.

- Ez nem üzleti meleg - mondtam Tömzsinek -, ez magánmeleg. Dézsa nagy szíve van ennek a Ridélinének, mindenkit szeret...

Tömzsi fanyarul viszonozta kacsintásomat. Grófnő ide, grófnő oda, az ember szerelmi téren alávaló megalkuvásokra kényszerül. A grófnő irodalom, Ridéliné a tömör valóság. És mi tagadás, a főztje is jó.

Az üzlet nem is falatozóhoz, hanem üvegházhoz hasonlított. A keskeny kirakatban kétoldalt egy-egy pohár aludttej aludt, a két pohár között nagy tányér kocsonya, amelynek jegéből, mint fagyott tavakból a büszke jegenyék, hosszúkás disznószőrök törtek a magasba. A polc mögött, falépcsőzeten kis nádlétrákra támaszkodva rozmaringok, petúniák, majoránnák, kaktuszok tengődtek, amikben a magányos öregség szokott néma segélykiáltással megkapaszkodni. A virágoknak most jól ment a dolguk. Ridéliné rendszerint csak akkor vetette rá magát az ápolgatásukra, ha iszákosság, kártya, csalás vagy egyéb bűnök miatt kénytelen volt elverni maga mellől a férfit, akit rendszerint vőlegényének nevezett. Egész koszorúra valót használt már el belőlük, mint a vereshagymából. A gyöngykásaleves utolérhetetlen volt. Fapofa, aki nagyjában szalonnán és kenyéren élt, mert - úgymond - gondolni kell az öregkorra is, a levest elragadónak találta. Sovány, csontos képén a járatlan utas sohasem tudott eligazodni. Pedig semmi titka nem volt: elhullatták, mint szekér a csutkát, és senki sem hajolt érte, hogy felvegye. Tele volt aggodalommal, ez volt minden baja. Az aggódó ember fülel, szimatol, elszalasztja az életet. Úgy ragadt hozzám a háború végén, mint gazdátlan lovak tették a harcok után: egyszer csak azon vette észre magát az ember, hogy idegen ló üget mellette. Rajta volt még a nyereg is, amelyből kilőtték gazdáját, a rendet és a felsőbb akaratot. Oda húzódott, ahol helyette is gondolkozott valaki. Aki célt, értelmet és takarmányt jelölt ki részére. Melegen kanalazta a Ridéliné levesét, amelyet nem kellett megfizetnie. Ridéliné szakszerűen meg is tapogatta szemével, ahogy csirke- vagy férfiválasztáskor szokták az asszonyok.

- Folytassuk - indítványozta Tömzsi, villájával dobolva az üres tányéron. Ridéliné elvonult, és Lólábú, aki csak néma szemlélője volt táplálkozásunknak, engedelmet kért, hogy amíg Ridéliné a folytatást hozza, felolvashassa egyik költeményét, amelynek ezt a címet adta: „A sánta költő és az angol lány.” Szavazzunk - ajánlottam én. A szavazás lezajlott, és szótöbbséggel úgy döntöttünk, hogy Lólábú ne olvassa fel a verset.

- Nevetséges - tiltakozott Tömzsi -, nem vagy te labdarúgókapus, hogy érdekelnének a gondolataid.

Lólábú végigénekelte a város összes megközelíthető nőalakjait. Leghosszabban időzött a Patyipak cukrász lányánál, aki egyszer megkötötte a nyakkendőjét. Azóta gyönyörű tortarecepteket ír hozzá, a töltelékeket költészetté habarta át, a diósrétegekből érzelmeket kevert ki, ha az ember megette volna, a hasa megtelt volna rímekkel és a prozódia egyéb szabályaival. Én és a cseresznyevirág címen egy japán lányról firkált azelőtt négysoros verseket, akivel egy hajón találkozott, amikor Vlagyivosztokból hazahozták. Most meg a kis angol nyelvtanárnőbe akasztotta bele költészetének kampóját.

- Tulajdonképpen disznók vagyunk, hogy nem hallgatjuk meg - mondta Tömzsi férfiasan. - Mi a véleményed, Felmejri uch?
- Valóban - hagytam rá a konyha felé szaglászva.
- Akkor hát felolvashatom? - pirult el Lólábú a zsebéhez kapva.
- Akkor hát? Ki mondta, hogy felolvashatod? - kérdezte Tömzsi. - Én csak azt mondtam, hogy alapjában véve disznók vagyunk, hogy nem hallgatunk meg. De ebből nem következik az, hogy felolvashatod... Kérjük a diósmetéltet - énekelte aztán kifelé, a konyha irányába.

Ridéliné szerette a meglepetéseket. Most is az történt, hogy diósmetélt helyett káposztáskockát hozott, ami Tömzsit arra ösztönözte, hogy előkapja szivarszipkáját, és elvezényelje a Kislány, kislány-t. Később a Lakmé-ból is előadott valamit, és megjegyezte, hogy Carusótól hallotta Milánóban, egy jótékony hangversenyen.

Éppen egy hazugságot akart elkezdeni, amikor betáncolt az angol nyelvtanárnő. A cipőmadzagja lógott, különben friss volt, vitamindús és mosolygó, mint egy kosár paradicsom. A hasonlatot nyomban közöltem is vele, mire fekete cérnakesztyűjét betette a kézitáskájába, és hálásan üdvözölt.

- Isten magával, Felmejri uch.
- God save the king* (*Isten, óvd meg a királyt. (A szerk.) viszonoztam a köszöntését, kezemet lobogtatva, minthogy a himnuszon és kézlobogtatáson kívül semmi egyebet angolul nem tudtam.
- Kejchek edzs dzsem, Misszisz Ridejli - rendelkezett az angol lány sebesen, és megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam. - Haodzsan ejrez magát, Felmejri uch? És maga, Tömzsi uch? Miért aolyan el van gaondalkaozva?
- Képzelje csak - közölte vele Tömzsi gondterhelten -, az üvegszem kilója megint két ponttal drágult...
Egy kutya állt meg az ajtóban. Miss Mabel örömmel fogadta.
- Az övé dzsermek vaolt nálam kutja - világosított fel örömének okáról, és megsimogatta a kolduló állatot. A banda pompásan röhögött a szokatlan meghatározáson. A lány megbotránkozva nézett ránk.
- Nevessen csak, Felmejri uch... Ha maga dzsön Birminghambe majd, ejn nem ki faogaok magát nevetni...

Birmingham a szülővárosa volt. Szeretett a gépgyárairól és öreg szövőszékekről beszélni. Én a falummal viszonoztam földrajzi kedveskedéseit. Sajnos, a falumnak csak egyetlen kimagasló nevezetessége volt: egy hosszú paraszt, aki nem az ablakon, hanem a padláslikakon nézett be a házba. Miss Mabelt ez nagyon mulattatta. Káposztáskocka után felhúztam a gramofont, és táncra kértem. Fapofa a legyeket hessegette. Lólábú vágyakozva nézte táncunkat, s így csak én meg Tömzsi osztozkodtunk a lányon. Tömzsi keménykalapban keringett, és tánc közben a fülét mozgatta. A füleitől eltekintve magatartása előkelő volt, ami Miss Mabelt nevetésre csiklandozta. Ha ketten táncoltunk, és tenyerem otthonosan rápihent gyerekes lapockacsontjára, hirtelen elcsitult az arca, és félárbocra hullottak pillái. Ahogy világos szemeivel fölpislogott rám, mindegy volt az, hogy ő Birminghamben született, én meg itt benn a hegyek között, egy kicsi malomban. Nem voltak közöttünk távolságok, nem volt közöttünk a La Manche-csatorna, sem földrajz, sem történelem, sem angol nyelv, semmi sem volt. A távoli angol lány most nem volt egyéb, mint egy kis szexuális ibolya, aki vágyakozva nyújtogatta a nyakát, hogy beporozzam.

- Szereti ezt az ugrándozást? - kérdeztem tőle, amikor megállottunk kissé, hogy megkösse örök problémáját, a cipőmadzagját.

- Nadzsaon szeretek - mondta igen komolyan.

És ahogy visszafurakodott a karjaim közé, és lapockacsontja megint a tenyerem alatt melegedett, láttam rajta, hogy szívesen bekvártélyozná magát a karjaim közé hosszabb időre is. A nők, ahogy később kitapasztaltam, csak kölcsönadják magukat a férfinak. És mi, megszorult szerencsejátékosok, fizetjük az uzsorakamatot. A kis angol pintyőke nem uzsoráskodott. Eszébe sem jutott. Ó ajándékozni szeretett volna. De én akkortájt könnyelmű és pazar fickó voltam, válogattam a nagy termésben, mert mi tagadás, a nők elég szép számmal szegélyezték utamat. Nem mondom, hogy valamennyi orchidea lett volna. Akadt köztük sovány kis madárhúr, fürtös gyöngyike meg mályva s ami gyalogutak mentén bontogatja halk rügyeit. Eggyel kevesebb, nem sokat számított. Meg aztán ott volt Lólábú is. Éhes kutyából nem csurog az elérhetetlen velőscsont láttára úgy a nyál, ahogy belőle csurgott, amint ugrándozásunkat nézegette. Elnyomorodott lábát eldugta valahová az abrosz mögé.

- Ez sem fog a tánctól tüdőgyulladást kapni - mondtam Miss Mabelnek, mert fenemód megesett rajta a szívem, ahogy nézett minket, távoli velőscsontot.
- Szegény - sajnálkozott a lány is becsületesen.
- Táncolnia kéne vele, Pintyőke.

Táncolni? Bizonyára nem gondolom komolyan. Hiszen nem is lehet vele táncolni. No, magyaráztam, nem valami szabályszerű tangóra gondoltam. Csak egy kis ritmusra. Egy adag ide-oda hintázásra. Ringó női karokra, női leheletre. Miért ne kapja meg? Nagy koszfészek ez az élet, ha már a nyakunkba vettük, hadd legyen egy kis örömünk is. Miss Mabel előbb mosolyogva, aztán ijedten nézett rám. Valami csúffá tevésre gondolt.

- Pintyőke, ne bolondozzon. Az emberek maguktól is elég csúnyák, nem szoktam őket még külön is csúffá tenni. Nézze ezt a szegény, álmodozó fiút. Képzelje csak el: reggeltől éjfélig csak poézis és semmi valóság! Az ördögbe is. Legyen nagylelkű, Miss Mabel.
- Ő maost azt álmaodaoz, hadzs vélem dánszaol?
- Azt - ütöttem a vasat.
- Akkor jaol van, maondzsaon nejki, haodzs nem bának.

Intettem Lólábúnak. A többivel pedig közöltem, hogy amelyik röhögni mer, annak odanyomok egyet az álla alá. A banda elfordult, és Lólábú a sarokban elérzékenyülve táncolt Miss Mabellel. A táncestélynek Vrabecz úr vetett véget, egy fekete zsirárdi kalapos ember, aki szarvasagancsos botjával megkoppantotta az elválasztó deszkafalat.

- Jó napoot - mondta énekelve. - Jó napoot, Ridéliné nagysád.
Kaucsuk kézelőit és nádszipkáját maga elé rakta az asztalra, és orosz halat kért, sok hagymával és mielőbb. A pulton álló üveghordócskához lépett, és kisujjának hosszú körmével ki is jelölte az elfogyasztásra szánt halakat.
- Amikor éhes vagyok - fordult bókolva Miss Mabelhez, aki fekete cérnakesztyűjét kezdte stoppolni -, tessék elhinni, a hasam úgy turbékol, mint egy galamb.

A Tömzsi fején elkezdett táncolni a keménykalap, az angol lány csodálkozva nézett Vrabeczre, aki egyszerre egy egész halat eresztett le felső emésztőnyílásába. Amíg a hal farka ide-oda táncolt a szája szögletében, a bodega árukészletét nézegette. Úgy láttam, nősülni akar, mert minden polc után refrénszerűleg kurta, de tömör pillantást lövellt Ridélinére, aki mint egy hatalmas mellcsarnok, betöltötte az egész hátteret.

- Kérek egy kis tüzet - hajolt aztán hozzám, s mint egy váratlan gáztámadás, kaucsuknak, hagymának és valami dohos irattárnak a szagfelhőjét lehelte rám. Foglalkozására nézve adónyúzó volt. Régebben az én falumban jegyzősködött, s nemegyszer álltak hadilábon az apámmal.
- Valahol azt olvastam, hogy vannak Afrikában néger törzsek - szóltam hozzá igen barátságosan -, valahol Közép-Afrikában...
- Vannak - bólintott nagylelkűen.
- Ezek a néger törzsek azt tartják a majmokról - folytattam -, hogy a majmok eredetileg emberek voltak, csak az erdőbe menekültek az adószedők elől. Mi igaz a dologból, Vrabecz úr?

Tömzsinek vészesen kezdett táncolni fején a keménykalap. Az adónyúzó megrökönyödve kezdte mozgatni a bajuszát. Úgy dolgoztak a sörtéi, mint egy felizgult svábbogár csápja. A gyomra is turbékolni kezdett. Miss Mabel nem bírta, és kirohant az utcára. Mi is követtük, és ott egymáshoz dűltünk a nevetéstől. Holott semmi különös röhögnivaló nem volt az eseten. De még pezsgő, rugalmas csikók voltunk, szerettük a nagy nyihorászásokat, a fapofájú Feketics kivételével, akinek semmi tehetsége nem volt a röhögéshez. Csak nézte félszegen, behúzott fejjel, és arca, mint egy vak tükör, valami zöldes és fanyar mosolyt tükrözött vissza a mi bőséges és feneketlen vidámságunkból.

- Ráérünk majd ötvenéves korunkban ecetté savanyodni - mondtam neki -, hacsak addig nem ejt a fejünkre valami jól irányzott téglát az ördög.

A fapofák szerint az élet szörnyű nagy dolog, tisztelni kell. Lábujjhegyen kell járni benne, mint a templomban. Vannak igék, amiket lesütött fejjel illik fogadni, és szent kötelességek, amiket csak iszonyú fapofával lehet teljesíteni. A fapofa úgy hozzátartozik a nagy ceremóniához, mint kutyához a bolha. Sok ilyen kötelességtudó fapofa vert a fenekemre, mert elfelejtettem lekushadni rozzant igéik előtt, és mert szabályellenesen elvakkantottam magam unalmas ceremóniáik alatt. Sokszor neveztek ki léha pimasznak, mert kibontottam igéik és fogalmaik üres hasát, mint kíváncsi kölykök a pléh¬katonájukat. A felbontott hasak kongottak a tartalmatlanságtól, a fapofák elfelejtettek nekik enni adni.

Vrabecz is megjelent most az ajtóban, és dühösen mozgatta bajuszát. A zajra kijött a szomszéd fodrászat tulajdonosa is, mutatóujján szakállas szappanhabbal. Úgy tett, mintha az eget nézné.

- Eső lesz holnap - jelezte Tömzsi. - Érzem a tyúkszememen.
- A tyúkszemet igen jutányosan eltávolítjuk - szólott a borbély, és a szappanhabot célzás nélkül, egyetlen hűvös mozdulattal belelőtte az üzlet sarkában álló mosdótálba.
- Talált - intettem elismerőleg.
- Császárvadász voltam - fejezte be a párbeszédet a borbély fölényesen, és visszafordult az üzletbe, hogy vendégét arcának túlsó felén is megborotválja.
Pintyőke megkérdezte tőlem, hogy mi az a tjurbékaol, amit az a mérges ember maondt az előbb. Hogy megértessem vele, turbékolni kezdtem, és úgy tipegtem körülötte, mint felfújt golyvásgalamb a Szent Vince-zárda tornyán. Még a hozzávaló nyaktornát is elvégeztem. Az angol lány nagyot kacagott. Aztán hirtelen azt mondta:

- A Dukics lány az naodzsaon saok beszél magáraol mindig. Nadzsaon haragusz. Azt megmaondt magáraol, haodzs maga edzs...

Nem tudtam meg, hogy a Dukics lány mit megmaondt raolam, mert hirtelen nagyot csikordult a Ridéliné cégtáblája, a következő pillanatban a szél lekapta fejemről a kalapot, és az ebzárlati hirdetményhez vágta. Utánaléptem, hogy felemeljem. A kalap bevárt, mint a humoros filmeken, aztán hirtelen felszedte a sátorfáját, és kereket oldott. No, nézd a bestiáját! Utánamentem, erre futni kezdett. Hogy ne szült volna a kalapgyár - káromkodtam jó vastagon, és egy fadarabot hajítottam utána. Erre még jobban nekirugaszkodott. Megállj, te tetűsátor - kiáltottam utána -, nem bántalak. Ügyet sem vetett rám, vígan karikázott tovább. A Pintyőkének könnyei csurogtak a mókától. Ördög vigye, dühösen utánavetettem magam a szökevénynek. A pimasz erre befordult a csatorna felé, ott belemászott a pocsolyába, és gyorsan tovakarikázott benne. Fulladj meg - búcsúztam tőle illedelmesen, és a sorsára bíztam. Visszatértem a Ridéliné falatozója elé, de a banda már elvonult, Miss Mabel sem volt már ott, csak a fodrász dugta ki a fejét.

- Meglógott az ipse?
- Meg. Ki is tagadtam...

Csak egy kérdés volt: mit fogok megemelni, ha az igazgatómmal meg Doktor Utriusquéval találkozom? Mert a kalapot azért találták ki, hogy a szegény embernek legyen mit megemelnie a gazdagok előtt.

(Forrás: Karácsony Benő: Napos oldal – Szépirodalmi Kk. 1958.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése