Nem szégyellem én, hogy napszámra is jártam,
Tízéves koromban, ökör előtt álltam.
Reggeltől napestig az volt az én dolgom:
ökör előtt állni, hogy el ne induljon. –
Míg a kánaáni asztagokat rakták,
vérszopó legyektől szenvedett a jószág.
Hajtottam a legyest füléről-orráról,
itt-ott már véresre csípett oldaláról.
Kötelességemet jól teljesítettem:
ha indult az ökör, hát orron ütöttem.
„Hóha Kulcsár, Kasznár, erre meg amarra,
nem vagy te vad szarvas, hanem szarvasmarha!...”
Hunyorgott az ökör két sötét szemével,
ha megfenyegettem az ostor nyelével.
Óh, az a két nagy szem s benne az a bánat! –
Hogy is tud úgy nézni az oktalan állat?
Hogy tud úgy beszélni az emberi szemhez?
Mi köze is lehet az emberi nemhez?
Szőrös füle között, mire is gondolhat? –
Mindig csak azt várja: mikor szabadulhat.
Nyakában a járom, előtte egy gyermek –
Talán azt gondolja: be jó az embernek!
Talán visszagondol kisborjú-korára,
vagy csak a jászolra, s a jó éjszakára.
Talán visszaréved a vad ősidőbe,
vagy gondolat nélkül néz a levegőbe.
Elnéztem: hogy fekszik, hogy áll mozdulatlan,
csak kérődző szája őri únos-unatlan.
Csak a füle mozdul, csak a farka bojtja,
s felette sugárzik a nyári ég boltja.
Oldalát vakarja olykor a szarvával,
pofáját vakarja a hátsó lábával.
Nincs egyéb öröme: eszik, iszik, alszik,
kiherélt szívében a vágy nem viharzik.
Ha vén lesz, eladják, aztán nemsokára,
lezuhan a tagló redős homlokára.
Sújt a nehéz tagló, összerogy az állat,
két sötét szeméből eltűnik a bánat...
Épp olyan kihasznált utolsó porcáig,
mint a szegény ember lettétől voltáig.
Mint a szegény ember a munka jármában:
az sem szabadulhat, ha csak nem álmában.
Jobb is lenne tán a szívét kicserélni,
még gyerekkorában, mindet kiherélni.
(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 40-42. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése