Az
emlékezet az a paradicsomos kert, ahonnan minket senki nem űzhet ki.
A
gyermekkori karácsonyokra való visszaemlékezés ennek a paradicsomkertnek
valóságos tündér szigete.
Oh,
szép karácsonyok! Életünk hajnalának gyönyörű szivárványos idei!
A
fiatalságnak szép napjai, ez a gyönyörű kor: hirtelen illan, mint felhők sebes
árnya tavasszal.
De
megmarad az emlékezet s főleg a karácsony emlékezete… s meggyorsítja szíve
dobogását még az öregeknek is.
**
Az
én jó apám ezermester volt. Elsősorban híres tanítómester. Aztán fúrt,
faragott, festett, varrt, szőlőt ültetett, zongorát hangolt, reparált,
cégtáblákat pingált, tanügyi cikket írt. – Különben nem nevelhette volna fel öt
gyermekét. És gyönyörű betlehemeket épített. Amilyen betlehemet én azóta sem
láttam. Egyet sem.
Valamelyik
esztendőben különös kedvvel épített egy hatalmas betlehemet nekünk elemi
iskolásoknak. Három toronnyal. Nagy, hatalmas belterületekkel. És ragyogó
világítással. Olyan szeretettel dolgozott rajta, mint a művész, aki valami nagy
és hatalmas pályázaton akar diadalt aratni.
Pedig
ő nem pályamunkát készített. Az ő lelkét, kedvét, ambícióját egészen más okok,
más eszmék tüzelték…
A
városi közgyűlésen a szülővárosom szabadkőműves páholyának fővakolója felállott
és indítványozta:
-
Tiltassék el a gyermekeknek a betlehemmel, meg a csillaggal való járás. Botrány
az, hogy még ebben a felvilágosodott korban is ilyen középkori szokások
maradjanak fenn. Az éjféli misét is – mondotta tovább a jeles városatya – betiltanám.
Az csak skandalumokra ad okot.
Olyan
vihar zúgott végig régen a tanácsteremben, mint erre a szóbeszédre. Még a
kálvinisták is méltatlannak, tapintatlannak találták…
Apámnak
nagyon fájt ez a merész fellépés. Ő is városatya volt. Nem szólt, nem csapott
lármát. Hanem hozzáfogott a betlehem készítéséhez. És minket, kis tanulókat
naponkint gyönyörű pásztorjátékokra tanítgatott.
Elérkezett
a szenteste. Mi felöltöztünk. Ki angyalnak, ki pásztornak, ki juhásznak,
öregnek és így tovább.
És
megindultunk a szép, a gyönyörűen kivilágított betlehemmel.
-
Fiúk, aztán a nagy házba is bementek! (A vakolómester házát értette.) Hatalmas,
nagy ház volt az. Abban az időben kastélyszámba ment.
Mi
persze nem is sejtettük a történteket. Természetesnek találtuk az utasítást,
hogy oda is bemenjünk.
Öreg
este volt már, mikor a kastélyhoz érkeztünk. A betlehemet annak rendje és módja
szerint be is vittük. És elhelyeztük az előszobában.
Én
voltam az angyal. Nekem volt hivatásom a híradás. Belépek tehát kardosan,
csákósan, szárnyasan, zúzmarásan a vakító világítású nagy terembe. Sok úr, sok
asszonyság ült az asztalnál. Bátor, csengő hangon kezdtem azért mondókámat:
-
Szabad-e a betlehemmel bejönni?
A
kastély ura tüstént felugrott, mintha kígyó csípte volna meg.
-
Takarodjatok innen, az én házamból. Vigyétek a kis Jézuskát innen. Nincs
szükségem reá.
A
vendégek közül sokan, emlékszem, különösen egy öregasszony csitította, kérlelte
a házigazdát.
-
Hadd jöjjenek be szegénykék.
-
Mars! Indulj kifelé. Nekem nincs szükségem a Jézuskátokra.
Lángvörös
lettem. És kifordultam a fényes teremből. Szomorúan mondottam aztán társaimnak:
-
Kikergették a kis Jézuskát a kastélyból. Vigyétek a betlehemet és induljunk
innen. Itt nem kap szállást a Jézuska…
**
Négy
évtized telt el azóta. Én elszakadtam a szülői háztól. Csak vendégnek járok
haza. Öreg, talpig gyászban élő özvegy anyám vendégéül. A város is
megváltozott! A polgárságok is: mintha kicserélték volna. Ha ismerősökre akarok
találni, ki kell mennem a temetőbe. Ott végigjárom a sírokat. És találkozom a
régi jó polgárok soraival. Az én jó apámmal is. Nyugosztalja az Isten haló
porában.
Bizony,
nagy idő! Az én hajam közé is fehér szálakat fűznek az esztendők. A kor
szelleme is megfordult néhányszor. Eszmék eszméket temettek el. Mint a
kérészek, hogy reggeltől estig élnek: az történt egyes irányelvekkel, tanokkal
is. Csak a karácsony eszméje maradt. Ragyogóan, sértetlenül, mint a nap. Vagy
az esthajnal csillaga. A kis Jézuska is él. Nem halt meg. És hozzájárulnak a
gyermekek. De ő is megérkezik.
Évről-évre
pontosan.
…
A múlt esztendőben is hazamentem a karácsonyra. Szabad levegőt óhajtottam. Hát
széjjelnéztem a városban.
Lassan,
csendesen száll az est. A szenteste. Csikorgó hideg van. Kristályos, tiszta
idő. Azokból a szép fehér estékből való, mikor a fehér szemfedőn
csintalankodnak, kacérkodnak az ezüstös csillagocskák.
Az
utca távolában betlehemesek jönnek. A másik oldalon egy-egy forgó csillag fénye
ragyog. Hallom a kántálók énekét: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok!”
A
régi kastélyhoz érek. Ahhoz a nagy házhoz, ahonnan engem a kis Jézuskával, meg
a betlehemmel kiűztek. Mennyi emlék tolul lelkembe!A kapuban egy ősz ember áll.
Megszólít:
-
Mikor érkezett?
-
Éppen ma, uram.
Az
az ősz ember a kastély ura volt. Akinek nem volt szüksége a mi Jézuskánkra. Se’
a betlehemünkre.
-
Megfázik, jó uram – szólottam.
-
A betlehemeseket várom. Valahogy el ne kerüljék házamat. A kis unokáim úgy várják!
Olyan régen, epedve várják! – szólott és a betlehemesek a kastély elé érkeztek.
-
No, gyertek be fiaim. Várunk benneteket. Jó uram, jöjjön be ön is egy kissé.
Vegyen részt az én tiszta örömömben.
-
Szívesen – szólottam, és bementünk mindnyájan. A betlehemesek is.
Ugyanaz
a fényes, nagy terem tárul elémbe. De most apró gyermekek ugrándoznak az asztal
körül.
-
Jaj, székeket! Itt a kis Jézuska! – serénykedik egy kedves, búzavirág szemű
leányka.
És
felhangzik az angyali ének. Beviszik a betlehemet. És megkezdődik a szép
pásztorjáték. Ráismertem. Ugyanaz. A jó édesapám pásztorjátéka. Hát szállt az
ének szájról-szájra, szállt az ige évről-évre. Negyven éve.
És
látok jeleneteket, aminőt ritka halandó lát e bús földön. Ott térdel a
betlehemen, a kis Jézuska előtt az ősz ember, unokáival együtt. Gyermekké lesz
újra a gyermekkel, hogy visszaköltözhessék a kis Jézus az ő kastélyába, az ő
szívébe.
Vissza
is költözött!
**
Éjféli
misére mentem. A hatalmas templom színültig megtelik emberekkel. Megszólalnak a
fönséges orgona hangja. És felhangzik a karácsony utolérhetetlen melódiája.
Ott
látom az ősz embert, a kastély urát egy szegletben. Térdepel. Imádkozik. S
mikor Úrfelmutatásra az éji csöndben megszólal az öreg harang, földig hajlik az
ősz embernek alakja is.
Forrás: Téli esték XII. évf. 11. sz. Szatmár, 1910. január
9.
