Kemény Gábor: Szabó Dezső és a magyar sorsprobléma

 Szabó Dezső (1879-1945)

Az 1848-ik évi törvényhozás nem oldotta meg végleg a magyarság problémáját. A jobbágyság felszabadult ugyan, de a magyar őserők rejtetten maradtak és a szabadságharcot követő évtizedekben jórészt azok az erők bontakoztak ki, melyeket a „nagy idők” forrongása szökkentett életre. A szabadságharc tragikus, legendás eseményei kifogyhatatlan meseanyagot adnak Jókai kezébe, de éppen, mert a lefolyt események szinte az egyéni élmény erejével hatnak e kor olvasóira s a politikai felszabadulás vágya kizárólagos erővel fogta át a lelkeket, nem eshetett szó szociális problémákról. Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Eötvös nagy, problématermő fellángolása és munkája után ezért oly sivár a szabadságharcot követő néhány évtized. Hogy milyen lesz Magyarország jövője –ez csak országos politikai vonatkozásban érdekelte e kor embereit és megfeledkeztek erről a kérdésről: milyen lesz a magyar nép sorsa? hogyan befolyásolhatja a nép sorsa az idők titkos homályában derengő magyar jövőt? A jobbágyság fel volt szabadítva s ezzel a nép kérdése elintézettnek látszott. A szabadságharc utáni politikai elnyomás előbb tetszhalottá tette a kérdést, aztán elsodorta az emberek emlékezetéből. Egészen mégsem lehetett elsodorni... Különösen a kiegyezés után nem. A városok fejlődtek, az ipar kezdett fellendülni, a gyáripar virágzásnak indult, az úgynevezett honorácior osztály kezdett kialakulni s majdnem kialakulásával együtt kezdett nyomorogni... Mikszáth, Herczeg, Benedek Elek, Gárdonyi, Bródy túl vannak a legendás idők minden mást kizáró tárgykörén. Az idők változása éreztetni kezdi a gondolkodó emberekkel, elsősorban az írókkal, hogy a földkérdés a jobbágyfelszabadítás aktusával még nincs megoldva, hogy ennek megoldása ugyan közvetlen vonatkozásban a nép kérdése, de tágabb értelemben az egész ország életkérdése. A politikai elbénultságban Hamupipőke sorsára jutott a nép. Szerepelni szerepelt ugyan színpadon, regényekben, humoreszkekben s amikor naivitást, egyszerűséget, bölcs belenyugvást vagy együgyűséget kellett a művelt közönség számára ábrázolni, akkor az írók megjelentették a népet, persze a jól rászabott mentékben s a jól megválogatott szavakkal... Ám az igazi életkérdés nem hagyja magát sokáig elfojtani s a múlt század végső éveiben már a politika sem rejtheti hamu alá az izzó parazsat. A föld népe szervezkedni kezd, egy széles látókörű alföldi pap, Szeberényi Lajos könyveket ír az alföldi parasztság tömegmozgalmairól, politikusok bukkannak fel, akik a népet minél szélesebb rétegekben szeretnék a hatalom bástyái közé segíteni. Az irodalomban Móricz Zsigmondnál jelenik meg először a nép új meglátásban: a maga őserejével, erényeivel, hibáival együtt. A magyar sors intézői s a magyar nép zöme nem tudják az új látást eltanulni, nem tudnak vagy nem akarnak apáiktól eltérően látni. Móricznál is tovább kellett jutni... Támadniok kellett olyan íróknak, akiknek lelkében a magyar sors problémája nem pusztán kiaknázatlan téma és égető kérdés, de az életüket betöltő egyetlen tartalom is. Ilyenek voltak Ady Endre és Szabó Dezső. Ady és Szabó a magyar írók azon fajtájához tartoznak, akik a magyarság fanatikus szeretetéből még azt az áldozatot is vállalják, hogy rossz magyaroknak tartsák őket. Móriczot, mint teremtő művészt fogják meg azok a lehetőségek, melyek az alvó magyar parasztóriás izmaiban cselekvésre feszülnek (gondoljunk a Sárarany legendás parasztjára, Túri Danira); Ady és Szabó életének az az egyetlen értelme, hogy –más-más úton –feleletet keressenek a magyar sorsprobléma nagy kérdésére...

A magyar sors intézői még nem „vállalták” a nagy háborút, mikor Szabó Dezső prófétás intuícióval megérezte a magyar sorsprobléma végzetes komolyságát. Szabó Dezső 14 évvel ezelőtt a magyar protestantizmus renaissance-a által szerette volna biztosítani a magyar jövőt. Éles szemmel mutatott rá (és ha elgondoljuk, hogy akkor még középiskolai tanár volt, hozzátehetjük, hogy nagy erkölcsi bátorsággal) olyan alapvető szociális igazságokra, melyeket végzetszerűen még ma sem akarnak a mi tanult embereink megérezni. Nem mondom, hogy egészen zavartalan az okfejtése és hogy egészen világos megoldásokat ajánl. De igazságai súlyosabbak a tévedéseinél és nálunk, ahol a magyarság problémájával foglalkozókat a profán többség közönye vagy gúnyja némította el, hol az Eötvösöknek, Széchenyieknek szobrokat emeltek ugyan, de csak azért, hogy a szobrok talpazata alá jól eltemessék haladásra elhívó eszméiket, nálunk nagyon is kell értékeim a bátran kimondott szociális gondolatokat és az úttörés érdemét nem szabad elvitatni. „Magyarország jövőjére –írja Szabó Dezső 1913-ban –nyereség volna, ha a protestantizmus, ez a hatalmas szolidaritás, a szociáldemokrácia harcos orgánumává válna, ha a nyugat haladó eszméit oly szervezet asszimilálná a magyar élet számára, mely elemeiben túlnyomóan magyar és mély gyökerei vannak múltunk szerves fejlődésében.” Másik, háború utáni kívánsága: „Tiszának kellett volna a középosztályt erősíteni, neki kellett volna a népet megszervezni, neki kellett volna élére állnia a háború folytán nyilvánvalóan fenyegető forradalomnak, a magyarság életfegyverévé kellett volna tenni a szociális erőket s elkészülnie arra, hogy „még egy ideiglenes kommunizmus is a magyar érdekeket szolgálja”... Senki se kételkedik abban, hogy a protestantizmus, ha a szociális eszmék szolgálatába, illetve a nép érdekeinek a szolgálatába áll, nagy nyereséget jelentett volna Magyarország jövőjére. Talán meg is mentette volna a magyar jövőt. De hiszen éppen az volt a végzetes, hogy, amint Szabó Dezső a magyar protestantizmus problémáiról írt legújabb füzetében is kifejti, a protestantizmust hivatalosan képviselő Egyház elfelejtette népművelő tradícióit, eltávolodott a nép érdekeitől, folyton erősbödő kapcsokkal tapadt a dinasztia és az uralkodó osztály érdekeihez, tehát szó sem lehetett arról, hogy belekapcsolódjék a szociális mozgalomba... S ugyanazért még utólagosan is irreálisnak kell tartanunk Szabó Dezső kívánságát, hogy „Tiszának kellett volna a középosztályt erősíteni, a népet szervezni” stb. A szókimondásában kíméletlen Szabó Dezső nagyon is érthető megindultsággal gondol egykori hatalmas ellenfelére, Tiszára és objektíve igyekszik alakját megvizsgálni. Nagy magyarnak tartja, aki a liberalizmust új morállal szerette volna megtölteni. De mégis kénytelen róla megállapítani, (mert a belátott igazságok logikája előtt alázatosan meghajtja fejét Szabó Dezső), hogy „Tisza István minden akadályt le tudott győzni, csak Tisza Istvánt nem.” És azt is megállapítja róla, hogy bár érezte a szociális kérdés növekvő súlyát, de „vérrel született látása a történelmi osztályokról, döbbenetes képtelensége, –melyben a protestáns aszkéta és milliomos főúr találkoznak –hogy megélje a középosztály anyagi helyzetének egész nyomorát, a magyarság legértékesebb részét kergetik a forradalom karjaiba és teszik a magyar szellemet a törtető zsidóság akaratlan eszközévé.” A felsorolt idézetek maguk magyarázzák még, miért nem kapcsolódott a protestáns egyház, melynek Tisza egyik oszlopos tagja volt, a nyugati kultúrába és szociális mozgalomba. A Tisza Kálmán protestantizmusa és egyháza nem akart egyebet, mint a dinasztia, még ha a kálvinista lakosok ellenzéki magatartásából másra is lehetett volna következtetni. Mily tényezők határozták meg Tiszát –apai ház, udvar, nevelés –olyan mindegy. Ha a politikus Tisza úgy gondolkozik, mint Szabó Dezső, akkor idejekorán kibukott volna vezető szerepéből, vagy odáig se jutott volna. Tény, hogy voltak Tisza Kálmánjaink, akik jóhiszeműségükben is gátlói voltak a haladásnak és így el kellett jönniök Móricznak, Adynak, Szabónak. Móriczra, ki az őserő sodrával zuhog rá az emberekre szociális igazságaival, (Fáklya, Sárarany,) korán ráfogják, hogy durva és még református intézetekben is indexre teszik; Adynak hivatalos megtámadtatásai még halála után is szabályos időközökben megismétlődtek, Szabó Dezsőt még tanárkorában végighajszolták az országnak legalább tíz-tizenöt iskoláján s mint irót –az Elsodort faluért –egy ideig bámulták, magasztalták, aztán mint visszaeső bűnöst agyonhallgatták vagy irodalmi perverzitással vádolták... A tettek hamarább értek meg, mint a gondolatok. Kitört a forradalom, mert a tények folytán ki kellett törnie és a lelkek nem voltak rá megérve. Éretlenek voltak a lelkek és Ady jóslatának rosszabbik fele „elveszünk egy szálig” már-már beteljesedőben volt. A forradalom még forradalomnak is torz maradt: a középosztály nem rázta le bilincseit, a föld népe nem jutott földhöz, a magyar intelligencia Budapestre özönlik. Ebben a nagy, mindent elborító sötétségben, ebben a véres kijátszottságban, mintegy a tetszhalottságból életre döbbenve írja meg Szabó Dezső Az elsodort falut, ezt a hatásában páratlanul álló könyvet. Eddig sohasem hallott formában és így soha fel nem lángoló fanatizmussal érezteti meg Szabó Dezső e könyvben a magyarság problémáját. Igaz, hogy a lángoló fanatizmusból nem szoktak objektív meggondolások származni, de igenis kipattanhatnak belőle olyan zseniális meglátások, amelyek irányt mutatnak arra, hogy objektíve tovább építsük a szenvedély lángolásában megvilágított gondolatrendszert. Szabó Dezsőben őserővel szólalt meg az évszázadokon át s idegen érdekek bilincseivel fojtogatott nemzet életösztöne. Van-e természetesebb kérdés ennél: az idegen népfajok Magyarország testéből oldották meg a maguk kérdéseit –hát itthon hogyan állunk a szegény, megtépázott magyar fajjal? A megszégyenített faj minden panasza, megalázása, régi és új fájdalma prófétikus megérzésekké nő Szabó Dezső lelkében s ebből az érzésből következik, hogy a magyar fajokkal szemben győzedelmes fajokat lát –az új határokon kívül és belül. Ez tévedés ugyan, de a legszentebb fájdalomból eredő tévedés és nem érheti érte gáncs az írót. Szabó Dezső Az elsodort faluban nagyon is kiélezetten a magyar faj problémájáról beszél és a magyar fajt a zsidó, a szláv és germán fajjal állítja szembe.

Elérkeztünk a magyar problémával kapcsolatos zsidókérdéshez. A kérdés előtérbe nyomulását gyorsíthatták a vesztett háború nyomában fellépő politikai zavarok, pártpolitikai érdekek, de mégis naivitás volna azt állítani, hogy nincs vagy nem volt zsidókérdés. A probléma meg volt, csak nem tudtak benne tisztán látni. A „Huszadik Század” hasábjain a forradalmat megelőzően lefolyt vita sok okos hozzászólások ellenére sem tudta tisztázni a kérdést. Nem egy zsidó író vagy professzor hozzászólásából kitetszett, hogy a zsidóság egy része nemcsak más vallásának tartja magát, de más fajnak is s az ilyen vallomások nagyon is elfogulttá tették a középosztálynak túlnyomó rétegét, mely nem mélyed el szociológiai tanulmányokban és inkább készen vesz át, örökségül fogad el avult megállapodásokat vagy előítéleteket. A magyar középosztály nem gondolt arra, hogy egy nép, melynek a mesze múltba nyúló tradíciói vannak, 50—60 év alatt nem juthat az asszimiláció betetőzéséhez... És ebből a meg nem értésből egy. másik, már súlyosabb félreértés következett. A szocializmust és radikalizmust a zsidó érdekek hivatalos szerveinek tartotta a magyar középosztály, mivel tényleg sok zsidó helyezkedett el bennök. Ezért idegenkedett tőlük –a szervezetektől is s azok tagjaitól is. Szabó Dezső tudja legjobban, hogy ez nem így van s mégis Az elsodort falu írója abban a tévedésben van, hogy a zsidóság a szocializmusban és radikalizmusban mint faj érvényesül... Ha Szabó Dezső már 1913-ban úgy szerette volna megoldani a jövő Magyarország problémáját, hogy „álljon a protestáns egyház a szociáldemokrácia elvi alapjára”, biztosan nem akarta elzsidósítani a protestáns egyházat. Nagy tévedés azt hinni, hogy a zsidó fizikai vagy szellemi proletár, kit osztályhelyzete és meggyőződése a szocialista és radikális táborba sodor, a legkisebb mértékben is érdek –vagy lelki közösséget érez a zsidó milliárdos bankigazgatóval vagy a zsidó ezer-holdassal... Hogy egyes zsidók több kultúrérzékükkel, elevenségükkel, szívósságukkal (s e tulajdonságok mégis a fajt jellemzik) jobban boldogultak az életben, irodalomban, kereskedésben, katonaságnál stb., abban igaza lehet Szabó Dezsőnek, de nincs igaza, mikor ebből arra következtet, hogy a magyarnak hát nem kell a demokrácia... Az elsodort falun és egész munkásságán végigvonuló alapgondolat: a feudális arisztokrácia, a zsidó pénzvilág, a keresztény klérus akadályozzák meg a magyar demokráciát, a magyar fejlődést, a magyar tehetségek érvényesülését.

Nagyon fáj Szabó Dezsőnek a magyar fejlődés elgáncsolása s ezért ostorozza oly kíméletlenül a germán és szláv fajból eredt „magyarkodókat.” Ez ismét szociológiai tévedés. A nemzetnek teljesen mindegy, hogy tősgyökeres magyarok (Tisza István) vagy a germán fajból származó magyarok (Rákosi Jenő) irányítják e sorsát, ha egyébként egyformán irányítják... S ami a „magyarkodókat” illeti –ilyenek lehetnek a született magyarok közt is s viszont a magyar föld nemcsak magyar zseniket tud idegen magvakból kitermelni (Petőfi), de a magyar géniusz legnagyobb megértőit is (Riedl). Nem az volt nálunk a baj, hogy a magyar faj nem érett meg a demokráciára, (ezt csak fajának szenvedélyes szeretete mondatja Az elsodort falu írójával), hanem az, hogy csak látszatdemokrácia volt, melynek szárnyain még a Szabó Dezső „idegen fajain” belül is csak azok emelkedhettek, kik abból politikai tőkét tudtak és akartak kovácsolni. Kétségtelen, hogy erre való képessége több volt a germán-szláv vagy zsidó származású embereknek, akik régebbi, nem egyenrangú helyzetükből több szociális érzékenységet hoztak magukkal, de ezek a boldogulások mégis csak az élelmesebb egyének sikerei voltak. Ezekben a törtetésekben sohasem faj állt fajjal szemben, még a zsidóság esetében sem, melynek akár egyenként, akár együttesen éreznie kellett, hogy csak egy kiteljesedett magyar demokrácia teremtheti meg a teljes asszimiláció feltételeit... Ez a teljes magyar demokrácia késett a forradalom előtt, nem teljesült a forradalom alatt, ma is reménytelenül vajúdik vele az ország, holott csak ennek kiteljesedése fejtheti ki igazán a szunnyadó magyar erőket és veheti élét a magyarországi zsidó kérdésnek és –hogy Szabó Dezső nyelvén szóljunk –egyéb faji problémáknak. Szabó Dezső tárgyi tévedései semmit sem változtatnak azon a könyvében nagyon hangsúlyozott tényen, hogy a magyarság tényleg nem érvényesülhetett képességei szerint, sőt a tehetségek mellőzésben részesültek, gyötrelemre, meddőségre voltak kárhoztatva. Szüntelenül égő fájdalom, égő seb volt ez a jobbak lelkében s annál szomorúbb volt, hogy az a bizonyos „háromság” a feudális arisztokrácia, a zsidó pénz és a keresztény klérus érdeke még a Tisza István-féle római jellemeket is a magyar fejlődéssel ellenkező irányba sodorta. És mikor Ady jóslásai halálos biztonsággal beigazolódnak, mikor Móricz buja termésű regényei, melyek a magyar parasztot, mint egy mesebeli izomóriást állítják elénk, a hivatalos Magyarország előtt és a nem hivatalos Magyarország nagy tömegei előtt süket fülekre találnak, mint egy fájdalmas égzengés zendül bele az elsötétült magyar világba Az elsodort falu. Csodálatosan, vakítóan rávilágított ez a könyv emberekre, dolgokra, emberek és dolgok belső gyökereire, szociális összefüggésekre. A magyar közelmúlt és jelen hangyabolyát folyton szemmel tartja, a magyar élet komplexumát és részleteit fáradhatatlanul vetíti elénk, üt, vág, magasztal, lelkesedik, ahogy a magyar faj érdekében valónak érzi. A páratlan hatású könyvről alig mernek véleményt mondani. Feldúlt lelkű magyarok zsidóellenesnek érzik s ezért szeretik, de szociális tendenciája van s ezért zavarba jönnek. Zsidó magyarok is mohón olvassák és túlságos érzékenységükben ők is félreértik: antiszemitizmust olvasnak ki belőle. Holott a szociális tendencia még nem magyarellenesség és a magyar faj fanatikus szeretete még nem antiszemitizmus. A magyarság, mely történeti okok folytán nem volt felkészült a demokrácia megértésére s főleg: megteremtésére, nem értette meg hiány nélkül az író átfogó megérzése szerint „Az elsodort falut”; a könyveket jobban bújó magyar-zsidó olvasók megbántva érezték magukat s nem tudtak tárgyilagosan megállni a csodálatos mű előtt. Szabó Dezsőnek tehát nem lehetett más a sorsa, minthogy egyedül maradjon heroikus küzdelmében. Nemcsak a szokatlan tárgynak, a magyar sorsproblémának, szociális gondolkodáshoz nem szokott magyar lélek előtt való hirtelen felbukkanása, de Szabó Dezső kíméletlen szókimondása is oka lett annak, hogy Szabó Dezső egyedül maradt. Szabó Dezső végigsújt mindenkin és mindeneken, akikről vagy amikről úgy érzi, hogy bántják a magyart. Ez magyarázza meg, hogy némely kritikus agyonbírálta, más agyonhallgatta. Akik az érdekeltek körén kívül estek, azokat nem egyszer némaságra döbbentette az a különös tény, hogy Szabó Dezső sokat ír és sokat beszél magáról, a maga kialakult meggyőződéséről, a magyar tehetségek üldözéséről, a maga tehetségéről, elhivatottságáról. Ha munkáinak során és értelmén végigtekintünk, nem kell csodálkozni ezen az elbeszélőknél szokatlan líraiságon sem. Szabó Dezső legtöbb munkájában érezzük nemcsak művészetét, de azt is, hogy tehetsége csak alázatos, engedelmes eszköz magyar elhivatottsága szolgálatában. (Boldog Misi magyar és emberi sorsot ábrázoló rajza, Bors vezér megtérése, Kálvinista legenda stb...) Mint Ady Endre, egy Szabó Dezső is, a magyarság lappangó életerejét szeretné tudatra kelteni... Az idők távolában, a szabad pogányságban, a föld életadó erejében keresik ezt az erőt. Mindketten vérbeli kálvinisták: hisznek a predesztinációban... Mindketten szembeszállnak az őket fenyegető idegen akarattal, a rontás szellemével... Titáni erővel akarják, hogy a jobb énjük győzzön. Adyban, úgy érzem, több a pesszimizmus... „Így kellett lenni” –e szókkal halt meg Tisza István. „Nem lehetett másképp” –e szókkal hagyta el Ady Endre lakószobáját, mielőtt elment a klinikára meghalni. Szabó Dezsőnél, a katasztrofális levezetés után életbe szökkent hatalmas életakarat itt-ott átüti a predesztinációs hit kemény falát, nála néha rákacag az élet a nehézsorsú emberekre és mosolyog a jó Isten, ha feljut hozzá az emberi jóság híre, (A jó Isten malaca c. gyönyörű elbeszélés végén a bíró könnyek közt öleli át a malaclopással vádolt szegény embert, mert megérzi, hogy nem bűnös, csak egy szegény, meggyötört magyar testvér áll előtte). Szabó Dezső nem egy írása (pl. a Kálvinista legenda, mely egy a fővárosba menekült pap zsoltáréneklés közben történt éhen halását beszéli el félelmetes erővel) hirdeti a predesztináció hatalmát, akár így akarta Szabó Dezső, akár nem, mert a születése, nevelése által való meghatározottsága felette is ott lebeg, bele van szőve a gondolkodásába, benne van a vérében. És ezért, éppen ezért látjuk heroikusnak Szabó Dezső írói munkáját, mert titáni erővel akar szembeszállni valami ősveszedelemmel, mely érzése szerint ott lebeg a magyarság feje felett; ezzel az ősveszedelemmel harcol, mint ember, mint író, ezért hajlik kálvinista papok ivadéka gyanánt is a katolicizmushoz, mert meg akar. szabadulni a predesztinációtól, az előre elvégzettség dermesztő tanától; mert a katolicizmus, ahogy ő gondolja és ahogy Farkas Miklós, „Az elsodort falu” egyik hőse gondolja „a magyarok hatalmas, áttörhetetlen egységét jelentené”. Gondoljunk csak arra a sok-sok, előre elvégeztetett csapásra, mely rásújt „Az elsodort falu” magyarjaira. A kálvinista Szabó Dezsőnek azt kellene hinnie, hogy elpusztul az az ország, mely ilyen romlásba süllyedt, de a hitének erős tradícióival is szembe szálló magyar ember és magyar író prófétás hittel emeli fel fejét, bizakodóan néz az égre és nagy hittel hiszi: Élni fogunk, ha halottaknak látszunk is, megjavulunk, habár nagyon megromlottunk és ha bűnbe süllyedtünk, meg fogunk tisztulni ...

Hogyan történik ez a megtisztulás? Menekülni kell az álcivilizációtól, az áldemokráciától, vissza kell térni a földhöz, a drága jó, igazságos földhöz, visszatérni a városból a faluhoz, dolgozni kell és ebből az egészséges munkából új, egészséges gondolatok, új, egészséges kultúra fog támadni: a kiváltságosak történelmi osztálya helyett az eddig kisemmizett magyar népet kell történelmi osztállyá tenni... Ebben a nagy célban kell minden magyarnak találkoznia és az idegen fajokkal is, kik itt élnek „nagy emberi megértés s a közös munka szent ölelkezése fog ebből támadni” –ez teremti meg a teljes, minden gyanakodást kizáró asszimilációt... Még a költő Farkas Miklós is, ki a bűnbe zuhant szép Juditot szeretné feleségül venni, a földhöz akar visszatérni. „Visszaszerzem az apám birtokát és gazdálkodni fogok. Tejet fogunk inni, ős, pihentető, erős tejet s attól erősek és jók leszünk. Lesznek gyermekeink, hozzád fognak hasonlítani és az én szemeimmel fognak gyönyörködni...” Hiába minden. Miklós lángesze, Judit szépsége prédái lesznek az elsodró életnek. Egyedül Böjthe János jelenti a minden régi bűnt megtisztító ősmagyar erőt. Szimbolikus alak Böjthe János. Csupa erő, csupa egészség ez a Böjthe János, erős, termékeny, hálás anyag, mint maga az ősi, szűzi föld... Feleségül venné Juditot, tudva, hogy a leány már Sarkadinak adta magát, látva, hogy már Miklóssal egyesült és sejtve, hogy mint feleség, nem maradna hű hozzá sem –de mégis kész volna feleségül venni, mert érzi, hogy az ő nagy, erős, egészséges szerelmében újra meg újra megtisztulna ez az esendő fehérnép ... Úgy érzi, hogy szép, erős, egészséges termései lennének e házasságnak, mint ahogy a jóságos föld is megsemmisíti a belévetett ocsút és csak a jó szemeket válogatja ki és teszi életbe szökkenő, embereket tápláló terméssé... Az elsodort falu világképe pesszimisztikus, Böjthe János ereje, egészsége, minden bűnt megtisztító romlatlansága egyetlen fénycsóva a komor hangú regényben... Ujjá kell születni egészséges munka által s akkor megújul a magyar szellemi élet is... Akkor nem fognak félni a magyar tehetségektől, a szabadságtól, a nagy, tágas horizonttól, a mindent látó, nagy ölelésű szemektől... akkor látni fogja az „ellenzéki zörgőt lóbáló protestantizmus, hogy itt többé nem szűk papi érdekről, hanem az egész faj feltámadásáról van szó”. Akkor „mi hangsúlyozhatjuk a haladás jogát az ős, vad elfogultságok, a becsületes munka jogát, a minden eszközzel való boldogulás, az emberiség jogát az érdek és a vér vad összefogása ellen”... „Meg kell mutatni, hogy a kereszténység nem ellensége a nép érdekeinek, hanem éppen a legszélesebb forma minden emberi jóság érvényesülésére”.

Visszatérni a földhöz, a faluhoz, a nép igazi érdekeihez –a világirodalomban is páratlan erővel rajzolja meg Szabó Dezső ennek a visszatérésnek szédületes hatalmát az emberi lélekre. Gondoljunk arra a nagy jelenetre, („Csodálatos élet”), melyben Szabó Pista, a szűzi tisztának gondolt Évát hűtlenségen kapván, leveti úri ruháit s felveszi a székely daróc ruhát. És a darócruhában, mint az ősi szilajságú falu, egyszerre hősnek, erősnek, bosszúra hatalmasnak érzi magát a művelt bűnös társasággal szemben. A L´homme qui rit Gwimplainje is ledobja lordsága díszeit, de csak azért, hogy meneküljön a nem neki való új életből és a tengerbe vesse magát; Szabó Pista felveszi a daróc ruhát és új élet teremtésére érzi magát képesnek... Pista Tündérországban ismét fényes ruhába öltözik, idegen megszállottság hatalmába jut s Csak akkor könnyebbül meg, mikor leveti a királyi ruhákat, ott hagyja a királyi menyasszonyt, a hosszú betegség és bolyongás után újra felölti székelyruháját s az új élet diadalmas reménységével mondja –és ki ne érezné, hogy itt az ezer éven át meghurcolt nemzet örömkiáltása hangzik fel: „Most már vissza öltöttem a régi lelkemet” ...

Szabó Dezső hősei visszatérnek a földhöz. Farkas Miklósnak már nem lehet, ö már elsodródott; Böjthe János visszatér; a Segítség földmívelési minisztere, Rostás nem tudja beváltani, amivel paraszttestvéreinek tartozik (... „És ezzel az erővel hagytam magam lekegyelmesezni!”) s halálba kergeti az önvád. Szabó Pistát (Csodálatos élet) a föld, a székely falu hívja vissza, ott gyökerezik a talajba, ott építi magát a parasztságba... De hogyan építse magát a talajba a nép, melynek nincs talaj a lába alatt? Szabó Dezsőnek, mint szociológusnak, nem lehet egyéb vezető gondolata, mint az, hogy földhöz kell juttatni a magyar néptömegeket, azaz hogy, jobban hangsúlyozva: a magyar néptömegeket kell első sorban földhöz juttatni –a jó kövér földért elmagyarosodott Garamvölgyi Ádámokkal szemben. Ezt hirdeti Szabó Dezső 1923-ban Auróra, majd Élet és Irodalom c. folyóiratban („A dinasztikus politika a magyar fajt rögtúróvá tette, idegen hódítók földjének robotosává.” „A magyar paraszt csak „rögöt túr, adót és voksot köpik.”) Nem lehet szó fajvédelemről, ha nem juttatjuk földhöz a magyar néptömegeket. E nélkül nincs kulturális, politikai fejlődés, nincs élethódítás. Folyóirata örömmel számol be a földbirtokreform megindulásáról, de csakhamar csüggedten állapítja meg, hogy „ismeretlen erők közbelépése miatt nem tudják végrehajtani...” Tehát csak egy mód van: magyar demokratikus politikát csinálni. „Magyar demokrácia, ez megismétlődő tanulsága minden vizsgálódásunknak.”

Az elsodort falu megmutatta a magyar nép nagy elesettségét, komor pesszimista hangulatú munka; a Csodálatos élet majdnem a magyar utópiát rajzolja meg: látjátok mily boldogság vár reátok, ha visszatértek a földhöz, a faluhoz...

Visszatérni a földhöz, egészséges munkát végezni, egészséges kultúrát kisarjasztani –mily könnyű ezt a regényírónak megálmodni. Az élet karavánja mégis csak lassan halad, néha úgy érezzük, mintha visszafelé haladna... A regényíró –mert nála a mese nem l´art pour l´art –szociológussá lesz, tanulmányokat ír. „Új magyar ideológia felé” c. tanulmánysorozatában vázolja a haladás feltételeit. „A lehető legszélesebb emberrétegeknek a legszabadabb, legtermékenyebb fejlődést biztosítani —” ez a kitűzött cél. A szociáldemokráciáról ír, mely minden országban hatalmas hajtóereje a történelmi életnek és a keresztény-szocializmus képtelenségéről. „Azok az ártatlan analfabéták, akik azt hiszik, hogy az evangélium szegényekre és gazdagokra vonatkozó mondatai szocializmust jelentenek, hihetnek egy keresztény szocializmus lehetőségében. De a kegyelem alapján nyugvó kereszténység lényeg szerinti, élet szerinti ellentéte minden szocializmusnak. A kereszténység, mint vallás nyugodtan élhet tovább egy szociális vagy szocialista állam keretében. De a szocializmus sohasem valósulhat meg a kereszténység kereteiben.” Szeretné, ha a nyomorult, öntudatlan és öngyilkos középosztály helyesebben ítélné meg a szervezett munkásságot, mint amely egészséges, jövőt jelentő képletet mutat a fejlődés szempontjából és szeretné, ha a szociáldemokrácia nagyobb megértést mutatna a magyarság sajátos szükségei és pszichéje iránt... Szabó Dezső meggyőződése szerint „a magyar középosztály szellemi és szociális regenerálásának a szervezett munkásságtól, a szociáldemokráciától kell kiindulnia, mert a magyar középosztály önmagától vagy az őt kihasználó érdekszövetségekből sohasem újulhat meg”...

A magyar szocializmus gondolata végig kíséri Szabó Dezső munkáját, A magyar protestantizmus problémáiról írt füzetében is történelmi feladatnak érzi, hogy a kálvinisták helyezkedjenek a szociális haladás alapjára. A katolikus internacionálé nemcsak a kálvinistáknak, de minden magyar érzésű katolikusnak is ellensége. „Rá kell-é mutatnom a folyton növekvő szerzetes és apáca lavinákra, melyek rázuhannak a magyar fejlődésre?” Szerinte a protestantizmus villámszerű elterjedése a magyarságban lényegében nem volt egyéb, mint „a magyarság visszaeszmélése ősi egyéniségére a lefojtott magyar psziche fellélegzése új, szabadabb keretek közt.” S politikailag: „védelem volt a germán faji imperializmust beépítő, megemésztő Habsburg politika ellen” tehát „a magyar protestantizmus megnyilatkozása, természetes életformája, fejlődésének egyetlen lehető útja a demokrácia: a magyarság nagy tömegeinek érvényesülése politikai, gazdasági, kulturális téren egyaránt.” 1867-ig be is töltötte a protestantizmus történelmi hivatását: megismerte, megtartotta a magyar lélek ősi terméseit, tovább fejlesztette ezt a termést és asszimilálta a nyugati kultúra terméseit... 1867 óta Habsburg politikát, népellenes politikát csinál a protestantizmus és bár a „haladás”-ról még mindig mondanak frázisokat, de a nyugati haladásról nem tudnak s nem akarnak tudni a kálvinisták vezetői és „dekadenseket” láttak és láttattak az ifjúsággal is a legmagyarabb költőkben. (Ady, Móricz stb.) Egyetlen kivezető út: álljon a protestáns egyház a magyar néptömegek életérdekei mellé, legyen ezután is, mint 1867-ig volt, a magyar kultúra fenntartója és a nyugati műveltség asszimiláló szerve ...

Könyvekben, röpiratokban, élőszóval hirdeti Szabó Dezső megváltóknak érzett gondolatait. A szó szoros értelmében fel akarja az embereket kábultságukból ébreszteni. „Én elveszem tőlük az öröm szavát´ –mondja Jeremiás veszendő népének. Szabó Dezső, ki az irodalmat nem az irodalomért műveli, akinél az írói munka profétikus tett –szokatlanul erős színekkel festi, ostorozza esendő nemzetét. Úgy ostorozza faját, ahogy csak halálos szeretetből lehet egy fajt ostorozni... Lehet, hogy a mentési akciót nem jól gondolja végig, lehet, hogy nem jó szociológus Szabó Dezső. De a bajokat jól érzi meg s a bajok igazán fájnak neki. Munkája rapszodikus, szenvedélyes, kíméletlen, tele mély szeretetből származó kegyetlenséggel, gyilkos következetességgel. Határtalan szenvedélye, fajának szinte delíriumos szeretete szociális meglátásában homályt okoz. Innen: egyoldalúsága... Szent István politikájának „csődjét” (a magyar fajiság szempontjából) lehet-e ma, ezer év után, gyökeres változtatásokkal megjavítani ? Lehet-e ezeréves történetből tabula rasat csinálni? Szabó Dezső Kálvin szigorúságával építi ki a maga eszményeit és korbácsot suhogtat mindenek ellen, akik nem elég erősek vagy belátóak arra, hogy vele egy úton járjanak. De ismétlem: faj szeretete forrása tévedéseinek. A magyar Tisza István politikáját ezért ítéli meg a türelmetlenség lefokozottabb erejével, mint a germán eredetű Rákosi Jenőét..

Sorsa: Ady sorsa. Hivatalos és társadalmi apparátusok még jó ideig ellene hangolják az embereket.

De a jövő az övé. Erdélyből s a régi Magyarország más részeiből Budapestre verődött fiatalok társasága (Bartha Miklós Társaság) vitaestéken foglalkozik Szabó Dezső gondolatrendszerével. Az Erdélyből kijutott művek legjobbjai is (Förgeteg, Felfelé, Vaskenyéren stb.) mutatják, hogy munkáját már nem lehet megkerülni. S akinek iskolája van, azé a jövő.

Korunk 2. évf. 9. sz. 1927. szeptember