Guy de Maupassant: A hajóroncs

Tegnap történt, december 31-én.

Éppen Georges Garin öreg barátommal ebédeltem. A szolga lepecsételt, idegen bélyegekkel leragasztott levelet hozott be.

- Megengeded? – kérdezte Georges.

- Bizonyára!

És elkezdte olvasni nyolc lapra terjedő levelét, melyet nagy, angolos betűk szeltek át keresztül-kasul minden irányban. Lassan olvasta, komoly figyelemmel, azzal az érdeklődéssel, melyet az ember csak azoknak a dolgoknak szentel, amik szívünkhöz vannak nőve. Azután a levelet a kályha egyik szegletére téve így szólt:

- Furcsa történet ez, melyet még sohasem mondtam el neked, szentimentális história, mely velem esett meg! Milyen különös is volt ez az újév! Ennek már éppen húsz éve… mert akkor harminc éves volta, most pedig ötven vagyok. A tengeri szerencsétlenségek biztosító társaságának felügyelője voltam akkor, amelynek most mint elnöke élén állok. Úgy osztottam be dolgaimat, hogy az újévet Párizsban töltöm, ha már az a szokás, hogy ezt a napot ünnepnapnak tartsuk, amikor levelet kaptam az igazgatótól azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul menjek Ré szigetre, ahol a tőlünk biztosított „Mária-József” három árbocos hajótörést szenvedett. Reggel nyolc óra volt akkor, tízkor a társaság irodájába érkeztem utasításokat átvenni és még ugyanaznap este az expresszvonatra ültem, melyről másnap, december 31-én La Rochelleben szálltam le. – Két órám volt még hátra, míg a Ré szigetre induló Jean-Guiton fedélzetére mehettem.

Ez alatt az idő alatt körüljártam a várost. La Rochelle csakugyan különös város és jellege nagyon komoly; kacskaringós utcái mint valami útvesztő, egymást keresztezik és végtelen folyosók árkádjai alatt vezetnek el, mint a Rivoli utca, csakhogy ezek a folyosók és árkádok alacsonyak, görnyedtek, titokzatosan homályosak, mintha összeesküvők számára tervezték és építették volna és amelyek régi megkapó küzdelmekre, hősi, kegyetlen vallásos-harcokra emlékeztetnek… Még most is a régi, komoly, hallgatag hugenotta város ez, egyetlen olyan hatalmas emlékműve sincs, mint aminők Rouent annyira elragadóvá teszik, hanem azért komoly, egy kissé rideg jellegével megragadja figyelmünket, elszánt harcosok városa ez, amelyben a vakbuzgóság virágzik, az a város, melyben a kálvinisták vallása lángot fogott és a „quatre sergeuts” összeesküvést forralták.

Miután jó ide-oda bolyongtam ezeken a különös utcákon, felszálltam a feketére festett, öblös kis gőzhajóra, hogy Ré szigetre vigyen. A kikötő bejáratát őrző két régi torony között haragos püffögéssel haladt el, átszelte a révpartot, tovasuhant a Richelieu építette gát mellett, melynek a víz színéig érő rengeteg kövei, mint valami roppant nagy nyaklánc övezik a várost; azután jobbra fordult. Egyike volt ama szomorú, komor napoknak, melyek nehéz teherként fekszik meg a gondolatot, összeszorítják szívünket, elbágyasztják erőinket, megtörik minden erélyüket, lomha ködfelhőtől bepiszkolt szürke fagyos nap, nedves, mint a daraeső, melynek levegőjét szívni fertőzet, mint a piszkos csatornáét.

E mélyen fekvő, komor felhőboltozat alatt terült el a sárga, sekélyes, határtalan partok közt fekvő homokos tenger, egyetlen hullámfodor, minden mozgás nélkül, élettelenül, mozdulatlanul, a zavaros, sűrű, álló víz tengere. A Jean-Guiton szokás szerint lassan siklott tova ezen az át nem látható, sima víztömegen, nehány hullámot, egy kis csobogást, kevés vízkarikát hagyva maga mögött, melyek csakhamar elsimultak. Elkezdtem a kapitánnyal csevegni,tömzsi kis emberke volt, kinek mintha hiányoztak volna lábszárai, egészen gömbölyű, mint hajója, aki jobbra-balra himbálózott, mint az. Részleteit akartam ismerni annak a szerencsétlenségnek, melyről tényállást kellett fölvennem. Egy nagy, három árbocos hajó, a „Mária-József” hajótörést szenvedett egy viharos éjjel a Ré sziget homoktengerén.

- A vihar olyan messzire dobta ezt a hajót – szólt a kapitány -, hogy lehetetlen volt újra vízre segíteni és kénytelenek voltak mindent, amit csak bírtak, a lehető leggyorsabban partra szállítani. Meg kellett hát szemlélnem a hajóroncsot, megállapítanom a hajótörés előtt való állapotát, megbírálnom, vajon megtettek-e minden erőlködést, hogy ismét vízre juttassák. Mint a biztosító társaság ügynöke érkeztem oda, hogy a pörben, ha szükség lesz rá, megcáfolhatatlan tanúbizonyságot tehessek. Jelentésemtől függött, hogy az igazgató miféle intézkedéseket tart szükségeseknek érdekeink megvédésére.

A Jean-Guiton kapitánya töviről-hegyire ismerte az egész ügyet, mert őt hívták, hogy vegyen részt a mentés kísérleteiben.

Elbeszélte nekem a különben nagyon egyszerű szerencsétlenség körülményeit. Egy dühös szélroham, mikor ez az éj sötétjében céltalanul vitorlázott a habos tengeren, a „tejleves-tengeren”, mint ahogy a kapitány mondta, ama végtelen homokzátonyokra sodorta, melyek a vidék partjait végeláthatatlan Szaharává változtatják apály idején.

Beszélgetésünk közben körültekintettem. Az óceán és a borús ég között egy szabad tér maradt nyitva, merre a szem a messzeségbe láthatott. Szemünk szárazföldön akadt meg.

- Ez Ré sziget? – kérdeztem.

- Az, uram.

És egyszerre csak a kapitány jobbra nyújtva ki karját, rámutatott a nyílt tengeren valami alig észrevehető tárgyra és így szólt:

- Nézze csak, ott a hajója!

- A „Marie-Joseph?”

- Igen, az.

Egy kissé meghökkentem. Ez a fekete, alig látható pont, amit sziklának nézhettem, legalább három kilométer távolságra fekhetett a partoktól.

- De kapitány úr – szóltam újból -, ott a víznek legalábbis száz öl mélynek kell lennie.

- A kapitány nevetni kezdett.

- Barátom, száz öl? Még két öl sem, én mondom önnek!

Bordeauxból való volt.

- Most dagály van, az idő 9 óra és negyven perc. Menjen ebéd után zsebre tett kézzel sétálni a tengerparton a Dauphin vendéglőből és én biztosítom önt, hogy két óra ötven perckor vagy legfönnebb három órakor száraz lábbal éri el, barátom, a hajóroncsot; azután egy óra negyvenöt percig vagy két órán át rajta maradhat, de nem tovább, mert aztán fogságba jut. Mert, minél gyorsabban és messzibbre vonul vissza a víz, annál gyorsabban tér vissza. A tengerpartnak ez a része sík, mint a tenyerem. Mondom, térjen vissza onnan négy óra ötven perckor és akkor fél nyolckor a Jean-Guitonra szállhat, mely még aznap este La Rochelle partján teszi ki.

Elköszöntem a kapitánytól és a kis gőzös előrészén ültem le, hogy jól megnézhessem a kicsiny Saint-Martint, mely felé gyorsan közeledtünk. Mindenben hasonlított ama kis szabású kikötőkhöz, melyek a szárazföld hosszában elszórt szigetek fővárosai gyanánt szerepelnek. Egyik lábával a tengerre, másikkal a szárazföldre támaszkodó nagy halászfalu, melynek lakói hallal, szárnyasokkal, zöldséggel, csigákkal, retekkel és kagylókkal élnek. A sziget maga nagyon sík, csak kissé van beépítve, hanem azért mégis nagyon népes, én magam nem mentem a város belsejébe. Ebéd után egy kis hegyfokon keltem át; azután mivel a tenger gyorsan apadt, a homokon keresztül valami szürke szikla felé tartottam, melyet messze a háttérben, messze benn a vízben észrevettem. Gyorsan haladtam e sárga síkság felett, mely ruganyos volt, mint a hús és mintha izzadt volna lábaim alatt. A tenger az imént még itt volt, most pedig messze a távolban tűnt el és nem bírtam megkülönböztetni a vonalat, mely a homokot elválasztja az óceántól. Azt hittem, hogy valami óriási, természetfeletti tündérvarázslat szemtanúja vagyok. Az imént még az Atlanti-tenger terült el előttem, most pedig eltűnt az a homokban s én kietlen pusztaság közepén sétálok. Csak a sós víz szellőjét éreztem felém áradni. A tengeri moszatok szagát, a hullámok illatát éreztem, a tengerpartnak erős, átható, de kellemes szagát. Gyorsan lépkedtem, most már nem fáztam; szememet a hajóroncsra szegeztem, amely mind jobban nagyobbodott, amint feléje közeledtem s hasonló volt egy rengeteg, élettelen bálnához. Úgy tetszett, mintha a talajból emelkedett volna ki és e rengeteg széles, sárga síkságon részei óriási méretekben megnőttek. Végre egy órai járás után odaértem. Ott feküdt oldalán az alkotmány szétrepedezve, összetörve, mint valami elhullott állat, szétzúzott oldalait, óriási szegekkel kivert kátrányos fabordáit mutogatva. A hasadékokon már beszivárgott a homok, lassanként támadva meg, ejtve hatalmába, birtokába vette, hogy el ne eressze többé karjaiból. Minthogyha gyökeret vert volna benne, olyan erősen tartotta. A hajó előrésze mélyen belesüppedt a lágy, álnok talajba, míg a hátulsó rész ennek következtében fölemelkedve, mintha ezt a két, a fekete fára fehér betűkkel festett szót kiáltotta volna kétségbeesett segélykiáltás gyanánt az ég felé.”Marie-Joseph”. A hajótetemnek legalacsonyabban fekvő részén kapaszkodtam föl és a fedélzetre jutva a hajó belsejébe léptem. A napsugár a tátongó réseken, az oldalak repedésein keresztültörve szomorúan világította be e hosszú, komor üregeket, melyek telve voltak összetört farészekkel. Nem volt itt semmi egyéb, csak homok és homok, mely vastagon borította e földalatti deszkapadozatot. Hozzáfogtam, hogy jegyzeteket csináljak magamnak az alkotmány állapotáról. Egy üres, összetört hordóra ültem és a tágas nyíláson beszűrődő fény mellett írtam, amelyen keresztül beláthattam a homok alkotta végtelen területet. Olykor-olykor a hideg és az egyedüliség szokatlan hidegét éreztem végigborzongani hátamon; abbahagytam néha az írást, hogy füleljek a hajóroncsban hallható homályos, titokzatos zajra: a rákokra, melyek görbe ollójukkal kaparták a hajó oldalait, a tenger számtalan apró állataira, melyek ellepték ezt a roncsot, a szú gyönge, szabályos, folytonosan pusztító zajára, mely a fúró csikorgásával minden ócska gerendázatot szétrág és összerombol. És ekkor hirtelen közvetlen közelemben emberi hangokat hallottam. Fölugrottam gyorsan, mint hogyha kísértetet látnék. Egy pillanatig csakugyan azt hittem, hogy a sötét hajófenékről fölemelkedni látom a két vízbefúltat, hogy elbeszéljék nekem halálukat. Egy pillanat és pár hatalmas ugrással a fedélzeten termettem és a hajó előrészén lenn észrevettem egy magas urat három fiatal lánnyal, vagy jobban mondva egy nyurga angolt három miss-szel. Az bizonyos, hogy jobban meg voltak rémülve, mint én, amikor ez elhagyatott három árbocos üregből engem előrohanni láttak.

A legfiatalabbik el akart menekülni, a másik kettő erősen belekapaszkodott apjuk karjaiba, a férfi tátott szájjal meredt rám. Ez volt egyetlen észrevehető jele felindulásának.

Néhány pillanat múlva így szólt:

- Uram, ön a gazdája ennek az alkotmánynak?

- Én.

- Szabad-e megnéznem?

- Szabad.

Valami hosszú angol frázist hadart el, melyből csak ezt az egyetlen többször ismételt szót értettem meg: „gracious”.

Mivel helyet keresett, ahol fölkapaszkodhat, megmutattam neki a legalkalmasabbat és kezemet nyújtottam. Felmászott, azután segítettünk a három lánynak is, akik most már megnyugodtak. Bájosak voltak, kivált a legidősebb, egy tizennyolc éves szőke, üde, mint a virág és olyan finom, olyan kecses! Csakugyan, a szép angol lányok olyanok, mint a tenger friss virágai; mintha ez a homokból kelt volna ki, melynek színét haja meg is őrizte, finom üdvösségükkel a rózsaszínű kagylók gyöngéd színére emlékeztetnek és az óceánok ismeretlen mélységeiben fejlődő, titokzatos, ritka halvány fényű gyöngyökre. Egy kissé jobban beszélt franciául, mint atyja és ő volt a mi tolmácsunk. A legapróbb részletekig el kellett a hajótörést beszélnem, ezért mesét találtam ki, mintha én is jelen lettem volna. Ezután az egész család leszállt a roncs belsejébe. Alig, hogy e komor, homályos helyre jutottak, meglepetésükben, csodálkozásukban hangosan fölkiáltottak és egyszerre csak az apa és a három leány albumot tartott kezében, melyeket bizonyára köpenyük nagy, feneketlen mélységű zsebéből húztak ki és rögtön hozzáfogtak e szomorú, furcsa helyet lerajzolni.

Egy kiálló gerendán ültek egymás mellé és a nyolc térden ülő négy albumot vékony fekete vonások futották be, melyeknek a „Marie-Joseph” félig nyílt belsejét kellett ábrázolniuk. Míg ők dolgoztak és én a hajóroncsot vettem szemügyre, a legidősebb leánnyal csevegtem. Tőle tudtam meg, hogy a telet Biarritzban töltötték és Ré szigetre egyenesen azért jöttek, hogy megnézzék ezt a homokba süllyedt háromárbocost. Ezekben az emberekben semmi sem volt az angolok hagyományos elbizakodottságából; egyszerű, jószívű, egy kissé hóbortos ivadékai voltak az örökké bolyongó angoloknak, akik az egész világot ellepik. Az apa magas, szikár alak, vörös arcát ősz pofaszakáll vette körül, valóságos élő szendvics, egy kerek sonkaszelet, melyet emberi alakra két hajcsomó között vágtak ki. A leányok hosszú lábúak, de azért kicsiny termetűek voltak, szintén soványak, az idősebbik kivételével, mind a három csinos, de kivált a legnagyobbik nagyon bájos. Olyan furcsa módon beszélt, csevegett, nevetett, olyan különösen értett meg és értett félre, kérdőleg emelte rám tengermélységű kék szemét, hagyta abba rajzát, hogy kitalálja, mit mondtam és fogott ismét munkájához, olyan bájosan mondta „igen”, „nem”, hogy szerettem volna egy  örökkévalóságon át hallgatni és nézni.

Hirtelen azt suttogta ajka:

- Valami neszt hallok ezen a hajón.

Fülelni kezdtem, én is világosan kivettem valami könnyű, különös, meg nem szűnő zajt. Mi lehet? Fölkeltem, hogy a nyíláson át kitekintsek és hangosan fölkiáltottam: a tenger utolért és most már körülvesz!

Egy pillanat alatt a fedélzeten termettünk. Már elkéstünk. Víz vett körül és bámulatos gyorsasággal tört a part felé. Nem, nem futott, tovasiklott, csúszott, nyújtózott, mint valami mérhetetlen folt.

Alig néhány centiméternyi magas víz borította a homokot s már nem lehetett látni a tovarohanó vízár határát. az angol menekülni akart; visszatartóztattam; lehetetlen volt menekülnünk a mély gödrök miatt, melyeket kikerülhettünk idejövet, de amelyekbe könnyen beleeshetünk most. Egy másodpercig rettenetes aggodalom fogta el szívünket. Ekkor a kis angol leány mosolyogni kezdett és így szólt:

- Mi vagyunk az igazi hajótöröttek!

Jött, hogy nevessek; de a félelem torkomba fojtotta nevetésemet, a gyáva, borzasztó, alacsony félelem, mely éppen olyan ostoba, mint ez a hullám. Minden veszedelem egyszerre feltűnt lelkem előtt, amik csak érhetnek. Szerettem volna segítségért kiáltani. De kinek? A két kisebbik lányka erősen belekapaszkodtak apjuk karjaiba, aki megdöbbenve nézte a köröttünk hömpölygő végtelen tengert.

- Nincs egyéb hátra – szóltam -, mint e hajón maradni.

- Oh yes! – szólt az angol beleegyezőleg.

És mi ott maradtunk egy negyedóráig, egy félóráig, azt sem tudom igazán, hogy meddig és néztük magunk körül ezt a sárga vizet, mely kavarogva mind lomhább kezdett lenni és az újból visszahódított talajon forrongva bugyogni látszott. Az egyik leány dideregni kezdett, eszünkbe ötlött leszállni, hogy védekezzünk a könnyű, de fagyos szellő ellen, mely testünket csípni kezdte. Bedugtam fejemet a csapóajtón; a hajó hátulsó részére kúszni, mely egy kissé mégiscsak védett. Most már sötétség szállt le reánk és szorosan egymáshoz simulva ültünk ott, körülvéve a tengertől és vaksötétségtől. Vállamon reszketni éreztem a kis angol leány vállát és olykor-olykor hallottam, a hidegtől mint vacognak fogai, de éreztem a szöveten keresztül testének kellemes melegét is és ez a melegség kellemesen esett, mint egy csók. Nem beszéltünk már; ott ültünk mozdulatlanul, némán, mint vihar idején a gödörben az állatok összekuporodva. és mégis, mindezek ellenére is az éj, a rettenetes és mindjobban növekvő veszély ellenére is végtelenül boldognak kezdtem érezni magam, ott, boldognak a hidegben és veszélyben, boldognak a sötétségben és aggodalomban töltött hosszú órák alatt, melyeket e gerendán, olyan közel e kedves, bájos leány mellett kellett átélnem. És azt kérdeztem magamban: mi az oka a boldogság és öröm e különös érzésének? Miért? Honnan tudhatom? Mert ő itt volt? Ki ő? Egy ismeretlen kis angol leány? De hisz nem szerettem, még csak nem is ismertem és mégis éreztem, hogy meg vagyok hatva, hódítva! Szerettem volna megmenteni, feláldozni magam, ezer-dőreséget elkövetni érte. Milyen különös! Hogy lehet az, hogy egy nő jelenléte annyira kiforgat valónkból? Vajon becsüknek hatalma ejt-e meg, vagy szépségük és fiatalságuk csába hatása kábít-e el, mint a bor?

Vagy nem inkább a fakadni kezdő, titokzatos, lebírhatatlan szerelem hatalma-e, mely szüntelenül egyesülésre bírja a lényeket, midőn szembeállítja egymással a férfit a nővel, mely belső izgatottsággal, bizonytalan, titkos, mélységes indulattal tölti el őket, mint ahogy a földet megáztatjuk, midőn virágot akarunk bele ültetni?

Hanem a hallgatás e sötétségben, az éj csendje kezdett rémítő lenni, mert körös-körül csak valami könnyed, bizonytalan neszt vettünk észre homályosan, a lassan növekvő tenger tompa moraját és a hajó oldalait egyhangúan csapkodó víz csobbanását! Egyszerre csak elfojtott zokogást halottam: a legkisebbik leány sírt. Atyja vigasztalni kezdte, amire mindnyájan beszélni kezdtek angolul, amiből én egy szót sem értettem. Csak annyit vettem ki szavaiból, hogy meg akarta nyugtatni, hanem a kis leány azért csak tovább is remegett. Megkérdeztem szomszédomtól.

- Nem fázik-e, miss?

- Igen, fázom, nagyon is.

Oda akartam adni köpönyegemet, visszautasította; mégis levetettem és erőszakkal begöngyöltem vele. Míg gyöngéden ráerőszakoltam, kezem kezéhez ért és az érintés egész testemben gyönyörteljesen megrázkódtatott. Néhány perc múlva élénkebben fútt a szél és a víz erősebben csapkodta a hajó oldalait. Talpra állottam; heves szél csapott arcomba; vihar volt keletkezőben. Az angol is észrevette ezt, abban a pillanatban velem együtt és egyszerűen így szólt:

- Ez nem valami jó ránk nézve, ez…

Bizonyára rosszat jelentett ez nekünk, mert biztos halál, ha a hullámok, még oly gyönge hullámok is, ostromolják és zúzzák szét a hajóroncsot, mely különben is annyira össze volt törve és szétesve, hogy egy erősebb hullámcsapás örvénybe sodorhatta. Most pillanatról-pillanatra nőtt aggodalmunk, amint hevesebb lett a hullámok lökése. A tenger most egy kissé lecsillapodott, a sötétségben fehér vonalakat láttam feltűnni és ismét elenyészni, a tarajos habokat, míg minden vízhullám a „Mária-József”-be ütközve folytonosan rázta és minket is remegésben tartott.

A kis angol leány is remegett mellettem; éreztem borzongását és valami őrült vágy fogott el, hogy karjaim közé szorítsam. Messze tőlünk, körös-körül, jobbra-balra, előttünk és hátunk mögött kicsiny világító tornyok csillogtak, fehér, sárga, vörös világító tornyok, melyek mint rengeteg, óriás szemek leselkedtek ránk és mintegy sóvárogva várták, hogy eltűnjünk a tenger mélységében. Egyikük különösen izgatott. Minden fél percben kialudt, hogy ismét kigyúljon; szem volt ez, melynek szemhéja szüntelenül lecsukódott tűzpillantása közben. Időnként gyufát gyújtott angolom, hogy megnézze óráját, aztán ismét visszatette azt zsebébe. Hirtelen leányainak fején át rettentő komolyan átszólt:

- Uram, boldog új évet kívánok önnek!

Éppen éjfél volt. Kezemet nyújtottam feléje, melyet megszorított; aztán mondott valamit angolul s egyszerre csak leányaival együtt elkezdte énekelni a „God save the Aneen”-t. Az ének messze elhangzott a sötét, hangtalan éjben és elhalt a messzi távolságban.

Kedvem kerekedett, hogy hangosan fölkacagjak, aztán valami hatalmas, különös érzés vett erőt rajtam. Valami baljóslatú és fenséges volt a hajótöröttek, a halálraítéltek e dala, mely mint egy ima szállt az ég felé, valami nagyszerű, ami hasonlatossá tette az ókori fenséges „Ave Caesar, morituri te salutant”-hoz.

Amikor befejezték, arra kértem szomszédomat, hogy egyedül énekeljen valami balladát, népdalt, vagy bármit, ami tetszik, hogy elfeledtesse velünk aggodalmainkat. Szívesen beleegyezett s csakhamar felhangzott tiszta, fiatalos hangja az éjben. Valami szomorú, bánatos dalt dalolhatott, mert hosszan elnyújtotta a hangokat, lassan jöttek azok ajkára és sebzett madárként röpködtek tova a hullámok fölött.

A tenger egyre nőtt és erősen csapkodta a hajóroncsot. Most már csak erre a hangra gondoltam. És eszembe jutottak a szirének is. Ha valami bárka megy vala el mellettünk, vajon mit mondanak a matrózok? Gyötrött lelkem álomba révedezett. Egy szirén? Csakugyan nem volt szirén a tenger e leánya, aki fogva tart e szúette hajón és velem együtt csakhamar elfog tűnni a habok között?... Most hirtelen mind az öten legurultunk a fedélzetről, mert a „Mária-József” jobb oldalára dőlt. Az angol leány rám esett, karjaim közé vettem és azt híve, hogy utolsó pillanatom elérkezett, öntudatlanul, őrülten kezdtem csókolni ajkát, homlokát, haját. A hajó mozdulatlanul állott, s mi öten meg sem moccantunk.

Az apa így szólt:

- Kate! - A leány, ki karjaim között pihent, egy mozdulattal kibontakozott.

 – Yes – szólt aztán.

Ebben a pillanatban csakugyan szerettem volna, ha megnyílik alattunk a hajó és vele együtt elnyel a víz.

Az angol újból megszólalt:

- Egy kis hintázás, semmi több. Három leányom megmenekült!

Mivel az imént látta az idősebbiket, azt hitte már, hogy elveszett! Lassan felemelkedtem és egyszerre csak egészen közel hozzánk fényt vettem észre a tengeren. Elkiáltottam magam, feleltek rá! – Egy bárka keresett, melyet a vendéglős küldött utánunk, aki előre látta vigyázatlanságunkat. Megmenekültünk: én kétségbeestem miatta! Fölszedtek a bárkára és visszaállítottak Saint-Martinba.

Az angol most megelégedetten dörzsölte kezeit:

- Jó vacsora, jó vacsora!

Csakugyan pompásan vacsoráztunk. Nem volt jó kedvem, sajnáltam a „Mária-József”-et. Másnap el kellett válnunk, miután számtalanszor kezet szorítottunk és megígértük kölcsönösen, hogy írni fogunk. Visszatértek Biarritzbe és csak kevésen múlt, hogy nem követtem. Bele voltam bolondulva abba a leányba, majdnem megkértem a kezét és valóban el is vettem volna, ha egy hétig együtt maradunk! Milyen gyönge is az ember néha és milyen érthetetlen!

Két év múlt el anélkül, hogy valamit hallottam volna róluk; végre levelet kaptam New York-ból. Azt közölte velem, hogy férjhez ment. És ettől kezdve minden január elsejére írunk egymásnak. Életéről, gyermekeiről, húgairól ír, de sohasem említi férjét! Miért? Oh, miért nem?... Magam meg mindig csak a „Mária-József”-ről beszélek neki. – Talán ő az egyetlen nő, akit szerettem…nem… akit szerettem volna… Azaz… ki tudja? Az események magukkal ragadnak… és aztán… egyszerre csak mindennek vége… Most már nagyon megöregedhetett… bizonyára meg sem ismerném. Oh, akkor milyen leány volt… ott a hajóroncson, milyen bájos lény… milyen isteni! Azt írja, hogy haja már egészen ősz… Istenem! olyan borzasztó ez… az ő szőke haja!... Nem, az én kicsikém, az a leány már nem él… Milyen szomorú… mégiscsak minden a világon!

Ford.: Szentesi Lajos

Forrás: Nagybányai Hírlap I. évf. 3-4. sz. Nagybánya, 1908. febr.