Szentimrei Jenő: Magyar irodalom Erdélyben 1926.

Szentimrei Jenő 1926-ban

Nyolcadik esztendejét töltötte az elmúlt év karácsonyán az a magyar irodalmi élet, mely Erdélyben és a csatolt területeken váratlanul indult virágzásnak az impérium megcserélésével. Azelőtt úgy szoktuk meg, hogy a magyar irodalom egyetlen nagy folyam, mely valahol Budapest táján szakad az egyetemes irodalom tengerébe. Ma nagy, erős mellékfolyókról is beszélni lehet már és nemcsak az új impériumok alá került részeken, de a mai Magyarország nagyvárosaiban is élhetnek írók, akik nem „vidékiek” többé, mert hiszen a Juhász Gyulákat, Móra Ferenceket nem lehet ezentúl vidéki jelzővel megfosztani a magyar irodalomban viselt előkelő rangjuktól.

Az Erdélyben nyolcadik éve napvilágra kerülő irodalmi termés hova-raktározása még mindig gondot okoz a belföldi gazdáknak. Nincs erdélyi irodalom — mondják és írják — legfeljebb erdélyi írókról lehet beszélni. Sűrűn hánytorgatott probléma volt ez a Királyhágón innen éppen 1926-ban, holott a kérdést az eddig számításon kívül hagyott Budapest el is döntötte már, épen 1926-ban.

1925 volt az ismerkedés kora. Antológiák jelentek meg Berlinben és Budapesten erdélyi írók és költők válogatott termésével. Egy-egy regény, egy-egy önálló verskötet is felbukkant már budapesti kiadók márkáján. A főfolyó kezdett ráeszmélni, hogy a politikai földrengések mellékfolyókat fakasztottak a terméketlennek tudott „vidék” szikláiból és ha e mellékfolyók egyszer önálló medret próbálnának vágni a tengerig vagy elapadnának az őket körülvevő területek közönyének aszályában: bizonyos, hogy a fő folyó sem lenne többé hajózható mélyebb járatú gőzösök számára.

Számolni kellett végre az erdélyi irodalommal és erre az 1926-os évben fanyalodott Budapest. Párhuzamosan három lexikon is készült, melyek mindegyike már nemcsak tudomásul veszi, hogy valami mozgolódás zaja áthallik a Királyhágón, de számot is vet az itteni értékekkel és az egyetemes magyar irodalom keretei közé beintegrálja őket. És ha már a magyar irodalom céghivatala, mint bejegyzett céget tartja nyilván szellemi termelésünk összességét erdélyi irodalom cím alatt, lehet-e mifelénk még mindig fontos probléma és fontoskodó viták tárgya a kérdés, hogy van-e ilyen irodalom, vagy csupán íróink vannak?

Így a sekély mellékfolyó már csak a mederfenékből kiálló, kételkedő kövekkel vitázik. A torkolatnál bezzeg, régen túl vannak a vitatkozáson.

Másik ilyen házi „problémánk” is van. A kritika kérdése. Van-e, nincs-e és ha van, milyennek kellene lennie, ha nincs, milyent kellene megteremteni? Ha azonban a nyitott szemű olvasó körülnéz, ezt a kérdést is régen eldöntöttnek látja. Nagyobb baj, hogy olyan kritikánk van, amilyen van, mintha semmilyen se volna. Mert ez már nem önálló, a maga hegyei között eredett mellékfolyó, hanem holtága a mellékfolyónak. Ezen a téren — sajnos — függvénye maradtunk budapesti szempontoknak és módszereknek. Nagyon kevés, félkezünkön előszámlálható azoknak a kritikusoknak a száma Erdélyben, akik az új időkhöz és megváltozott viszonyokhoz mért új szempontokkal, új módszerrel és a műbe való beleélésnek egészen szokatlan intenzitása akarásával szolgálnák irodalmunk ügyét. Legtöbben a Császár Elemérek és Pintér Jenők módszerével dolgoznak, amelybe több a politikum, mint az esztétikai elem és ami még nagyobb baj, az ő szemükkel igyekeznek látni is. Egy kisebb csoport szeme pedig a világra úgy lát, mint a Schöpflin Aladáré. Tovább látásra már beidegezve nincs. Olyan kritikusunk azonban, aki a világirodalom mai haladottsági fokának lemérése után próbálna itt kritikát csinálni, talán egy-kettő van, talán még kettő sincsen. Eredeti szempontú, rendszert és módszert önmagából kifejteni próbáló, nagy kritikus egyéniség eljövetelére még várnunk kell.

A fönt elmondottak nagyjában bevilágítják azt a szűk területet, melyen irodalmi csatározásaink lezajlanak. Irodalmi irányok, világnézeti ellentétek nem problémák mifelénk. A legheterogénebb elemek megférnek akár egy konzervatív, akár egy radikális újság hasábjain, senki sem kérdi tőlük, mi jusson kerültek oda? Az író, amíg csak ír, verset vagy prózát, essayt, vagy regényt, addig nincs vele baj. De ha újságot is ír, akkor már ennek, vagy amannak a politikai törekvésnek válik avantgarde-jává. Akkor aztán radikális lapban ősi nyolcast dalolhat, konzervatívban forradalmi szabad verset, megnyilatkozásai többé nem irodalmi, hanem politikai szempontból esnek megítélés alá.

Itt nincsenek viták a műformáról, nem kerül mérlegre, hogy a gondolat, az érzés, a cselekvés kifejezése kinek milyen úton-módon és milyen mértékben sikerült. Erdély jó föld, Erdély a szabadságok klasszikus hazája — de nem túlságosan igyekszik lehatolni a dolgok legmélyére: a lényegig. Mert nem a politikum a lényeg. Hiszen itt minden szabad, amíg politikai csoportok érdekkörébe nem ütközöl vele. Ám írj egy vezércikket, mely irodalmi oeuvre d értékét és körét semmiben sem érinti és elintézted nyomban megbecsültetésed fokát, tisztába jöhettél irodalmi barátaiddal és ellenségeiddel.

A Korunk szerkesztője irányok és eszmekörök 1926-ban elért eredményeit kívánta tőlem e cikk keretében. De ezzel a feladattal bárki lelkiismeretes irodalmi szemlélődőt a legnagyobb zavarba lehetne ma hozni Erdélyben. Irodalmi csoportosulásokról, politikai, vagy érdekközösségi alapon, erről lehetne beszélni. De eszmék és irányok szerinti differenciálódásról: képtelenség.

1926 gyermeke a megalakulásával legnagyobb port fölvert vécsi Helikon. Kemény János báró dicséretreméltó gesztussal meghívott marosvécsi kastélyába huszonnyolc írót és az eredmény egy formákhoz nem kötött, szabad irodalmi közösség megalakulása lett. Itt sem egy irodalmi irány emberei kristályosodtak éles körülhatároltsággal csoporttá. A kiválasztás a meghívó fiatal báró szuverén megítélése alapján történt, legfeljebb bizonyos korhatár szem előtt tartásával. Főként szépírók alkotják a helikoni csoportot, a 25 és 50 életév között, de nehány arra érdemes, nyilván elnézés folytán, így is kimaradt és ezért biztos támpontunk a kiválogatás megindokolására nincs.

A Marosvécsen összegyűlt írók bizonyos határozatokat hoztak, mint háromnapos tanácskozásaik eredményét. Sajna, mindjárt a legelső határozatban politikum is foglaltatik. Szerencsére Kemény báró utóbb maga leszögezte, hogy a Helikon távol áll minden politikai tendenciától. Szó volt azután itt is a kritika kérdéséről, a színházi állapotokról, folyóirat alapításról és a Szép-míves Céh könyvkiadó akciójának kiszélesítéséről. Azóta a Céh átvétele megtörtént, de a helikoni rezsim még nem produkálhatott új kiadványokat. Tudunk egy készülőben levő almanachról, mely két kötetben akarja bemutatni a Helikon íróit. E két kötetnek mindenképp eseménynek kell lennie, hiszen ama huszonnyolc írónk munkásságát reprezentálja, akik ma Erdély számottevő írótársadalmának kilencvenöt százalékát jelentik. A sok egyéb szép célkitűzésből a vécsi napok óta eltelt fél esztendő alatt nem valósulhatott meg több, bár legfőként a színházügy sürgős beavatkozást igényelt volna.

Szűkebb körrel és inkább reprodukáló célkitűzésekkel alakult meg Kolozsvárott a Stúdió, mely nem szorítkozik pusztán az irodalom művelésére. Valamennyi művészetágban a legutolsó fejlődéseredményeket akarják a közönséggel megismertetni. Erre 1926-ban még csak az előkészületek történtek meg. Ha ez a társaság a maga akcióprogramját kibonthatja, olyan új, erőteljes színfolttal gyarapodik Erdély kulturális portréja, mely valóban hiányzott itt ama keveseknek, akik az élet teljességét szeretnék együtt látni e maroknyi nemzettársadalom szellemi megnyilvánulásaiban.

A hivatalos irodalmat nálunk az Erdélyi Irodalmi Társaság képviseli. Az irodalmi konzervativizmusnak nem olyan merev formája ez sem, aminőnek a hivatalos irodalmi társaságokat megszoktuk a múltban. A tagok összeválogatása az elmúlt nyolc esztendő alatt ugyan olyan eklektikus alapon történt, ahogyan minden hasonló történni szokott Erdélyben. A kiválogatásnál talán csak arra fordítódott némi gond, hogy a társaságban mégis a konzervatívabb eleinek maradjanak túlsúlyban, de a valóban érdemesek előtt — egy-két személynek szóló, makacs esetét kivéve — nem zárták le a sorompókat. Az utolsó tagválasztás azonban többet szürkített, mint fényesített a társaság összetételén.

Az elmúlt évben nagyobb elánnal akart belefeküdni a munkába az E. T. T. vezetősége. Szó esett vidéki felolvasások terveiről, az irodalmi olimpiász feltámasztásáról, román-magyar fordított kiadványok megjelentetéséről, de a tervek bizony csak tervek maradtak. Adomány útján mintegy 150.000 lejnyi vagyonhoz is jutott a társaság és az összeg nagyobb arányú akcióknak kiinduló pontját képezhetné. Talán 1927-ben.

Folyóirataink száma kettőre csökkent ebben az esztendőben és e kettő: a régebbi Erdélyi Irodalmi Szemle s a fiatalabb Korunk, nem tisztán szépirodalmiak már, sőt a szépirodalomnak jut bennük a legkevesebb tér. A Szemle a maga módján intenzív kritikusmunkát végzett, de ennél jóval értékesebbek folyóiratszemléi és a szerkesztő bibliográfiai tevékenysége. György Lajos abban a feladatkörben, amelyet maga elé kirajzolt, kitűnő szerkesztőnek bizonyult. Az erdélyi irodalmi anyag bibliográfus feldolgozásával egyenesen megbecsülhetetlen munkát végez. Ő tudott karaktert adni a szerkesztésében megjelent Pásztortűznek is, mely olyanféle kedvelt lapjává kezd válni a középosztálynak, mint hajdan az Uj Idők volt. A többi hetilapok jobbára felekezeti jellegűek.

A Korunk első esztendejét a köréje szép számmal gyülekezett olvasótábor születése óta figyelemmel kísérhette. Hogy a maga nemében milyen elsőrendű munkát végez, arra mi sem jellemzőbb, mint az a biztos tudomásunk, hogy Budapesten, a vele körülbelül egyidőben megindult Századunk szerkesztői, felhívást kaptak több oldalról a Korunk szerkesztői szempontjainak megszívlelésére és követésére. Ez már eredmény, ha meggondoljuk, hogy az anyagi forrásokban és művelt olvasókban nálunk mégis gazdagabb Budapesten, a múltban szóba sem jöhetett volna egy „vidéki” szellemi tevékenység példaként való felállítása.

Ami az irodalmi termelést illeti, feltűnő a füzetes vállalkozások elszaporodása. Egyebekben 1926 mögötte marad bőségben és változatosságban 1925-nek. Ám azért ennek az évnek megvannak a maga eseményei a könyvkiadás terén is.

1926-ban ugyancsak az epika dominálta a könyvpiacot. A csekély számú verskötetek élén Áprily Lajos halad két könyvvel, (Vers vagy te is. Rasmussen hajóján), de eseményei az évnek: Bartalis rég várt gyűjteménye (Hajh rózsafa) és Olosz Lajos nagy fejlődést mutató könyve (Égő csolnakon). Szép ígéretet csillogtat meg Finta Zoltán első verseskönyve (Bort, búzát, békességet.)

A legnagyobb és legkomolyabb érdeklődést a jelentős verskötetek mellett prózai mű, a Fagy Dániel Cirkusza váltotta ki. Nemcsak a körülötte felcsapó irodalmi polémiák révén, de belső értékeinek nagyvonalúsága miatt is. Hatalmas teljesítmény Szántó György regénye, a Bábel tornya. E két mű kinő a szokott erdélyi témakörből és világhorizontra követeli fel magát, mert az emberiség egyeteméhez szólanak, noha magyar voltuk letagadhatatlan. Szabó Mária Apassionataja és Gyallay Domokos Vaskenyéren címmel előbb budapesti folyóiratban megjelent regénye, szintén fölötte járnak az átlagnak s a nyolcéves erdélyi irodalom derekas teljesítményei közé számítanak. Tabéry Géza Tűzmadár című „kisebbségi regénye” egyelőre inkább a kuriózum érdekességével hat. Ismertetésére különben visszatérünk még. Berde Mária szép históriája, a Romuald és Andriana, Pozsonyban jelent meg s még nem jutott el hozzánk. A Zord Időből ismert részletei és az Akadémia Ormódy-jutalma után előlegezhetünk annyit, hogy ez a mű is kiemelkedő értéke az év termésének.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a kolozsvári Minerva rt. komoly kezdeményezését, mely erdélyi klasszikusoknak forgalomból régen kikerült remekeit adja újból az olvasó kezébe. Jósika Abafijának az író leánya, özv. báró Jósika Samuné, támogatásával megjelentetett tizennyolcadik kiadása első fecskéje volt e sokat ígérő sorozatnak.

Memoárirodalmunk is két nagy értékkel gazdagodott. A tudós Kelemen Lajos kiadta Hermányi Dienes József emlékiratait, Wesselényi Istvánné báróné pedig magyarra fordította és közkézre bocsátotta a nagy Wesselényi naplóját. S ha ezekhez hozzátesszük, hogy György Lajos is elkészült év végére az 1925 év pontos és lelkiismeretes erdélyi bibliografiájával, azt hisszük, hozzávetőleg teljes áttekintést adhattunk az elmúlt esztendő magyar irodalmi eseményeiről Erdélyben.

Volna még egy mezsgye, amelyet nem szabad említetlenül hagynunk. Csak azért foglalkozunk vele cikkünk végén, mert itt már a tiszta művészi törekvés — akarva nem akarva — politikummal keveredik. Ez a román-magyar kultúrközeledés sokszor szőnyegre került ügye.

Az elmúlt esztendő nagy eredménye, hogy a politikumot mintha a művészi szándék mögé szorította volna vissza. Eddig jobbára csak magyar részről történtek „közeledő” kísérletek, amelyek jórészt annak a kultuszminiszteri előírásnak akartak eleget tenni, mely a színházak játékrendjére két fordított román darabot ráparancsolt. Még így oktroj formájában is, a kezdő években két nagyon értékes román színpadi mű akadt a sok hevenyében fordított fércmunka között. Eftimiu Prometheusa volt az egyik és Caragiale Elveszett levele a másik. 1926-ban újabb finom költői értéket kaptunk, Jon Minulescu Szerelmes próbabábuját, Kádár Imre fordításában.

De a közeledés más megnyilatkozásai hitünk szerint figyelemreméltóbbak és maradandóbb értékűek lesznek. Itt főként az Adevărul Literar spontán kezdeményezésére gondolunk, mely erdélyi prózaírókat jó fordításban közvetített el csaknem hetenként a román olvasóközönséghez. Bitay Árpád két előadása Jorga szabadegyetemén az élő erdélyi irodalomról, ugyancsak pionírmunka volt, a legjavából.

Horváth Henrik cserébe a magyar Panait Istratival ajándékozta meg Románia magyar olvasóit, a Kyra Kyralinával. Ennek a nem oktrojált kultúrteljesítménynek — hisszük, — az elfogyott példányszámán is meglátszik, hogy a fordító nem végzett hiábavaló munkát.

Másodsorban a Pásztortűz csereszámai a Klingsorral és a Cele trei Crisurival tettek hasznos szolgálatokat a három erdélyi nép szellemi kapcsolatainak kiépítése körül. Ez a kapcsolat csak mélyülhet, hiszen a dolgok legmélyén, a néplélekben, a népművészetek révén a kultúrcsere századok óta bensőséges, állandó és folyton ható volt. Ezeken az alapokon ennek a háromszínű, de közös talajú és környezetű kultúrának még nagyon szép emeletei épülhetnek az elkövetkező esztendőkben.

*

Mindent összevetve: 1926 esztendeje Erdélyben a szellemi erők újra csoportosításának éve volt. Az első hét év gyakori nekilendülése és gyakori nagy letörései után, mintha ez az év a stabilizálódás kezdetét jelentené. Körülbelül kikristályosodtak már azok a tehetségek, akik termékeny és erős törzsét képezhetik a fiatal fának s akikre bizalommal és várakozással tekint már kritikus és olvasó egyaránt. Sajnos az a generáció, amely új, fiatal akarásokkal a háború után kísérelte meg az előretörést, még mindig nélkülöz olyan fórumot, mely a merészebb kísérleteknek is teret és buzdítást adhatna, de nyolc év alatt talán annyival is meg kell elégednünk, amennyit nehéz küzdelmek után az idő önként kiérlelt. S talán termékenyebb és lendületesebb lesz az új év, amelynek küszöbére több bizakodással merünk rálépni, mint az elmúlt esztendőben.

Forrás: Korunk 2. évf. 2. sz. 1927. február