Zilahy Lajos (1891-1974)
Szerencsés
inspirációból lett ez a regény. A mai kornak egy tipikus komplikációját fogja
meg, amelynek megvan a maga realitása - nincs, aki ne találkozott volna vele -
és megvan a romantikája is, amely érdekessé teszi. S az írónak sikerült
jóformán már a kezdetnél a témát úgy egyéníteni, hogy a tipikus eset az
egyetlen eset különösségével hat. Minden részlete speciális és egyéni, de az
egész beletorkollik a korba; az író erre figyelmeztet: emberi dologról
beszélek, amely azonban így, ebben a formában csak a mai világban történhetik meg.
Arról
van szó, hogy a világháború egy egészen különleges, a történelemben példátlan
momentuma, az, hogy a férfiak és pedig fiatal férfiak százezrei, milliói éveken
át hadifogságban éltek, milyen komplikációkat idézett fel nemcsak ezek
életében, hanem a hozzájuk tartozók, itthon maradtak, s különösen a szerelemmel
hozzájuk kapcsolt nők életében. Ezt lehetett volna úgy is megfogni, hogy az
ember egy szélesen átfogó, általános esetet vesz fel s ebből alakítja meg a
dolog egy meglehetősen általános képét. Zilahy Lajos azonban ellenkezőleg egy
teljesen speciális esetet ragadott ki s e köré csoportosította az általános
képnek azokat a vonásait, melyeket témája körébe bevonhatóknak tartott. Ezzel
erős intimitást adott munkájának; keskenyebbre szorította körét, de erősebbé
tette az érdeklődést.
A
háború kitörése egy friss házasságot szakít ketté. Az előzmények a regény első
kötetét teljesen betöltik. Egy nagyon jóravaló, nem nagyon jelentékeny, de
hevesen és érzéki forrósággal szerelmes pesti úri fiú, Takács Péter, beleszeret
egy finom úri lányba, Almády Miettbe, aki kivételesen gazdag és finom lélek,
kivételesen gyönyörű fizikum és nagy érzéki forrósággal reagál a fiú
szerelmére. Ez a fiatal szerelem részleteiben elragadó gyöngédséggel van a
regényben megírva. Péter gyötrődése, önmagában való bizalmatlansága, amely csak
akkor oldódik fel, mikor a lány közelébe kerül, ártatlanul érzéki
összeborulásaik tele vannak a fiatalság poézisével. Már itt megmutatkozik, ami
az egész regény legértékesebb eleme: ez a két szerelmes utolsó vércsöppjéig
tele van szexualitással, de lelkükben, életfelfogásukban tiszták és előkelők
maradnak, az érzékek nagy kényszere nem szennyezi be őket. Zilahy ebben nagyon
tapintatos tud lenni. A részletekben mindig realisztikus s értékesíti a naturalista
felfogás eredményeit is, de alapjában romantikusan van színezve a dolgokról
való ítélete. A kétféle szemléleti módnak ez a kombinációja különös ízt ad
előadásának. Ez különösen a Miett alakjára vonatkozik. Ez a szép fiatal nő
olyan forróvérű, szerelmi mámorában olyan boldogan adja oda magát az érzékek
örömének, mint egy hetéra, de meg ilyenkor is van benne bizonyos lelki
előkelőség, amely csaknem szentesíti, amit csinál. Még csak menyasszony, mikor
a vőlegényével egy lakatlan gellérthegyi villában jár. A nagy szerelem, az
egyedüllét megszédíti a fiút, magához akarja ragadni a leányt, de Miett
ellenáll, legyőzi a fiú erőszakosságát. Aztán a fiú a kertben járkálva lehűti
érzékeit, megalázottan, szégyenkezve, szemrehányásokra elkészülve megy be
menyasszonyához, ez pedig kedvesen, meghitt mosollyal fogadja, mintha semmi sem
történt volna.
Ez nagyon szép és ahogy meg van írva, merész is. Olyan
élettapasztalat van benne, amit régen tudhatnának a férfiak, ha józan ítélettel
gondolkoznának a nőkről: hogy a nők okosabban és természetesebben fogják fel a
szerelmi dolgokat, közelebb a lényegükhöz, nem kerítenek nekik olyan nagy
feneket és nem érzik éppen történelmi eseménynek, ha egy férfi megkívánja őket.
Amit Takács Péter olyan tragikus dolognak képzelt, az Miettnek izgalmas és nem
is kellemetlen kis epizód; arra jó, hogy anyás fölénnyel mosolyogjon a férfira.
Milyen hamar kiismeri a nő a férfit és mennyire nem tudja - a saját együgyűsége
miatt - kiismerni a férfi a nőt! Itt persze a regény szempontjából a nő egyáltalában
különb a férfinél, az író mindjárt az első találkozásnál meg tudja ezt
éreztetni: Takács Péter alapjában véve derék átlagember, Miett pedig lelkileg
és fizikailag kivételes nő. Ez nagyon intim kompozíció-ötlet; ennek a
színvonalkülönbségnek előbb-utóbb ki kellett volna jönni akkor is, ha a
házasság a normális mederben folyik tovább s ebből érthető, megmagyarázható és
emberileg elfogadható lesz, ami a továbbiakban Miettel történik.
A
fiatal házasság mámoros hónapjai javában, napsütéses balatoni nyaralásból
ragadja ki őket a háború. A tragikus készülődés fölött könnyen elsiklik az író,
nem akar részletes korrajzot adni, a magánélet körén belül akar maradni. Péter
belekerül a háború forgatagába, mindjárt az elején hadifogságba került és ezzel
kezdődik a tulajdonképpeni regény, a téma, amiért Péter és Miett története el
van mondva. Talán kissé későn kezdődik, vagy inkább azt lehet mondani, itt két
regény van összeillesztve: az ifjú szerelmesek összekerülésének és
boldogságának a regénye és a hadifogság regénye.
A második kötetben az a téma,
hogy a kényszerű különélés évei mint szorítják ki a fiatal szerelmet és hogy
térítik el egymástól, soha többé össze nem érő külön utakra a szerelmeseket. Az
író ennek megmutatására a párhuzamos kompozíció módját választotta, aminek két
veszedelme van. Az egyik az, hogy a regénynek ez a része így magától esik
ketté, a másik pedig az, hogy majdnem lehetetlen a cselekvés mindkét vonalát
egyensúlyban tartani úgy, hogy körülbelül egyforma terjedelem mellett az egyik
ne legyen jóval érdekesebb a másiknál. S amint a fejezetek felváltva folynak,
az egyik idehaza Miett sorsával, a másik Szibériában Péter sorsával, ez a
veszedelem egyre imminensebb lesz. A hadifogságban élő ember élete úgyis
egyhangúbb, kevesebb a külső ráhatás, majdnem semmi az esemény s az írónak is
inkább hallomásai vannak erről az életformáról, mint észleletei. Itt mutatkozik
legfeltűnőbben az, hogy Zilahy legintenzívebben a szerelmi dolgokba tudja magát
beleérezni. A fogolytáborban folyó élet képébe sok érdekes, jól elképzelt és
kitűnően elmondott vonást visz bele, de az egészet valahogy mégis töredékesnek
s inkább adatszerűnek érzem. A második kötet második felében, mikor szinte siet
az ember túlesni akármelyik Péterről szóló fejezeten, mert tudja, hogy ezután
egy Miettről szóló fejezet következik: ez érdekesebb lesz. Mert ez az alak most
már, lényével és sorsával összehasonlíthatatlanul gazdagabb, érdekesebb és
vonzóbb, mint Péter, aki kínlódik, epekedik, harcol a féltékenység rémképeivel,
egyre jobban elfásul az érzése, gondolata valami fanyar beletörődésbe
merevedik, még egyszer felrázza magát egy balul sikerült szökésre, aztán
hozzáfanyalodik, majd egyre jobban hozzásimul egy kisvárosi orosz kisasszonyhoz
s mikor jön a szabadulás, a többiek már indulnak, ő kiütéses tífusszal a
kórházba kerül. Meghal? Haza a halálhíre jut. Miettre ez a halálhír az első
pillanat rémülete után felszabadulás, mert ő vele közben nagy dolgok történtek.
Előbb reménykedve, aztán mind jobban rezignálva várta az urát, ebben a
rezignációban kihűlt a szerelem, már-már csak mint kötelesség maradt meg, az
apja meghal, nincs senkije, a lelki-testi magány egyre elviselhetetlenebb s
mikor életének kilátástalansága, a fiatalság gyors múlásának érzése már csaknem
nyilvánvaló lesz előtte, akkor kerül útjába az a férfi, aki előkelő, vonzó és
erőteljes egyéniségével méltó hozzá. Nagy, szenvedélyes szerelem, nagyobb és
szenvedélyesebb az elsőnél, alakul ki benne, eléget minden akadályt és ő
maradéktalanul odadobja magát az új férfinak. Megismeri mérgező, fanyar, de
ellenállhatatlanul boldogító ízét annak a szerelemnek, melybe beleelegyedik a
bűn, s most már az életben tapasztalva, kiteljesedve, megérett egyéniséggel jut
az élet megértésének közelébe. Férje halála hírére férjhez megy az új férfihoz
s azzal együtt indul néhány év múlva, az orosz forradalmi állapotok
csendesültével, megkeresni a szibériai Tobolszkban első férje, Péter sírját. S
az élet véletlensége: az orosz város határa közelében, egy kerti ház előtt
megáll az autójuk, megkérdik az ott lakóktól az utat és aztán mennek tovább,
nem is sejtve, hogy a villa gazdája Péter, ki kigyógyult betegségéből, nem
kívánt többé hazamenni, ahol nincs semmi keresnivalója (egy levélből, még betegsége
előtt megtudta, hogy Miett már a másé) s beletörődve sorsába, ott él a város
szélén, a kis muszka ház kertjében. Természetesen ez nincs ilyen nyersen
megmondva a regényben, az író enged egy kis tért a sejtelemnek is. Kissé
kigondoltnak érzik ez a befejezés, de van benne rezignált filozófia, az élet
tényeivel való megbékélés, nagyon szépen, művészi diszkrécióval, azt lehet
mondani, a kis elhallgatások művészetével van megírva és - ez inkább a közönség
szempontjából való - pontosan lezárja a történetet.
Alighanem
egységesebb és egyenletesebb lett volna, ha az író nem tartotta volna
feladatának a férfi sorsáról éppoly részletesen tudósítani az olvasót, mint a
nőéről s egészen a legdúsabb és legtöbb lehetőséget kínáló alakra, Miettre
építi fel a cselekvényt. De ez az alak így is teljesen és mindig érdekesen
tárul ki az olvasó előtt; szép és kiemelkedő nőalakokban csodálatraméltóan
szegény regényírásunkban csaknem kivételes. A szépsége abban áll, amit már
mondtam: hogy végig tud élni két érzékileg fűtött nagy szerelmet és mint a
tűzből, tisztán, nemes vonalainak eltorzulása nélkül tud belőlük kijönni.
Mindennapi, emberi dolgok, de egy kivételes lélekkel történnek s nem az a
fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy kivel történik. Zilahynak ez a
filozófiája.
Egy
koldus alszik a Duna-parton, előtte az üres sapkája. „Kevéske szél jött a
Dunáról. A fák megborzongtak tőle. Olyan volt ez, mint a sóhajtás és utána az
egyik fa beleejtett egy könnyű aranypénzt, egy arany falevelet a koldus üres
sapkájába.” Ez a kis vignetta-kép jellemző Zilahy írásmódjára. A regény tele
van ilyen finom, csinos kis képekkel, gyöngéden megírt apró novellisztikus
részekkel, aminthogy az egész regény novella-elemeken át halad, melyek
többé-kevésbé erősen bele vannak komponálva a széles, nagy keretbe. A
mellékalakok is - Miett apjának kivételével, aki erős vonásokkal, három
dimenzióba állítottan áll előttünk - inkább novellamódra, silhouetteben vannak
megrajzolva, az író hamar elsiet tőlük a főalakokhoz. Zilahy a kis formákból
indult el a regény nagy méretei felé s ez az indulása megérzik rajta ma is. A
regény-kompozició nagy problémáját nem gyűrte le teljesen, sok tekintetben
lehet azt mondani, hogy cselekvénye túl van méretezve, de alakjai közül
legalább is a Mietté teljesen betölti ezeket a nagy méreteket s nagyon
kellemesen emlékezünk vissza pretenziótlan, egyszerű hangjára is, amely művészi
mértékadást árul el és olyan írót, aki megbecsüli önmagát is és a közönséget
is.
Forrás: Nyugat 1927. 4. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése