Gorkij Maxim legújabb regénye, az Artamonovok, jelentős állomás és
fordulat ennek az érdekes írónak pályáján. Az ötvenéves proletáríró Gorkij, elérkezett
a szocialista írásmód egy olyan állomásához, amelyet mindezideig, szocialista
volta ellenére is elkerült, illetve amelytől eddig távol állott. Gorkij, a
szocialista politikus nem igen mutatkozott meg Gorkijban az íróban. A szocializmus
akarat, akarat a társadalmi és gazdasági berendezkedés megváltoztatására. A
szocialista mentalitás elmaradhatatlan kelléke az aktivitás. Az igazi szocialista
világszemlélet csak aktív embert tud elképzelni, vonatkozik ez úgy a hozzá
közel, vagy mellette állóra, mint a vele szembenállóra is. Ezt az aktív
jellemvonást az egy „Anya” című tendenc-regényét kivéve, sehol sem találjuk meg
Gorkij írásaiban. A gorkiji figurák, mint általában az orosz íróké, lágy és
mélyről szakadt líraiságát mindenkor a passzivitás karakterizálta. Ezek a
figurák a tények leszögezésén, a megállapításokon, a szemlélődésen soha sem
jutottak tovább. Mert bármennyire is meglátták a bajok eredetét, okát, nem
tudtak túllépni önmaguk körén, a szavuk, a sóhajtásuk szinte elérhetetlen
magasságokig szárnyalt fel, ők maguk azonban beledermedtek a fásultságba,
elmerültek a ködös orosz közönybe, felolvadtak az orosz sztyeppék halkan
zümmögő, ringató muzsikájába. Halott apátiába fulladtak, elaludtak.
De
a lángok azért nem aludtak ki, tovább lobogtak a hamu alatt. Az 1917. évi orosz
forradalom felrázta a tespedőket, felébresztette a szunnyadó erőket,
kiszabadította a fásultság börtönében sínylődő akarásokat, új életlehetőségeket
tárt fel az orosz nép előtt. Ez az eruptív megrázkódtatás nem maradt
hatástalanul az orosz népre s így Gorkijra sem. Egy nemrégiben megjelent
nyilatkozatában Gorkij Lenin jelentőségét Oroszországra nézve nem a politikai
és gazdasági metódusaiban, forradalmiságában látta meg (ettől elfordult
Gorkij), hanem abban, hogy Lenin volt az első, aki elhintette a pesszimista
alaptermészetű orosz népben az optimizmust. Ennek az optimizmusnak a
jelentősége csak akkor domborodik ki a maga teljességében, ha végignézünk az
orosz írókon, s örökösen lemondó, a csúnya realitás elől a misztikumhoz
menekülő mentalitásukra gondolunk, amely nagyban hozzájárult az orosz nép
elaltatásához. 1917 óta ez az állapot megszűnt. Lehetnek kifogások és
ellenvélemények a mai orosz rezsimmel szemben, de egyet nem lehet letagadni, az
orosz népet nagymértékben sikerült felráznia álmából. Az optimista világnézet
sok aktivitást öntött az orosz népbe, hogy ez azután a mai rezsim fenntartására
vagy megbuktatására irányítja-e Oroszországot, az most teljesen mellékes.
Az
„Artamonovok” a legeklatánsabb bizonyítéka ennek a lábra kapó új világnézetnek.
Ebben a regényében Gorkij már aktív, építő embereket rajzol s ha nem is
rokonszenvesek neki, ha el is ítéli őket, valahogy mégis melléjük áll. És
kénytelen melléjük állni, mert nem az ember, hanem az okok által kitermelt
okozat mozgatja őket. Az eseményeket nem a ködös, bizonytalan, csak sejtett
véletlen, hanem a szigorú logika, a könyörtelen szükségesség, a kapitalista
társadalmi és termelési rend önmagában hordott sajátosságai mozgatják.
Ez
a két jellemvonás az uralkodó Gorkij regényében, anélkül persze, hogy azokat
vezércikkszerűen kihangsúlyozná. S ezen két jellemvonás avatja igazán szocialista
írásművészetté az „Artamonovokat”, amelyet az orosz Buddenbrooks-nak is
nevezhetünk..
A
regény az 1862-iki jobbágyfelszabadítás után kezdődik s egy család történetét
beszéli el az 1917-es szocialista forradalomig. Artamonov Hja, az ős, a
felszabadult jobbágy gyárat alapít egy kis városban. Erős, céltudatos, ember,
aki pofonok árán is végrehajtja az akaratát, nincs benne szentimentalizmus,
semmi közössége nincs a régi világgal. Pogány életörömében szeretőjévé teszi a
polgármester özvegyét, miután előbb egyszerűen ráparancsolt a haldokló
polgármesterre, hogy adja a fiához a lányát. Harsogva él, felrázza, felkavarja
a kisváros áporodott nyugalmát, amíg egy a munkásokkal komázó ünnepély után,
amikor virtuskodásból egy kazánt akarnak felcipelni a folyótól a gyárig, meg
nem roppan. Halála után a három fiúra marad a gyár, akikben azonban már nem
lelhető fel az apjuk harmonikus lelkisége. Kétkedő, igazi orosz emberek,
különösen a legkisebb, a púpos Nyikita, akit gyámoltalan passzív líraisága s
reménytelen szerelme a kolostorba visz. A középső, Alexej áll még a legközelebb
az apjához, annál kevésbé a legidősebb, Pjotr. Idegen neki ez a világ, unja az
életét, butahús feleségét, orgiákba temetkezik s mégsem tudja elnyomni a
földmíves élet utáni vágyát. „A gazdag lelkivilágú Oroszországot lelketlen
Amerikává akarjátok tenni” — mondja neki az unokaöccse. S Pjotr, aki ha
céltudat nélkül is, de elkívánkozik ebből az életből, nem tehet semmit. A gyár,
amely mint a regény egyik legérdekesebb figurája Tychon mondja ... „önerejéből
nő, mint a penész a pincében”, elsodorja magával, új. helyzeteket teremt, eltávolítja
őt a munkásoktól, rideg kapitalistává formálja, nem él olyan lelki közösségben
velük, mint az apja. Az egyik fia, akitől a megváltást reméli, elhagyja, a
szocialistákhoz csatlakozik, a másik pedig közönyös neki, mert a maga és a
felesége puhasága ütközik ki rajta. A munkásokat öli a szövőgép, a kapitalizmus
pedig viszi előre az Artamonovokat a pusztulásig. A félig hülye Pjotr, akinek
minden vágya egy darab kenyér, már zavaros elmével próbálja megérteni a
forradalom eseményeit.
Ez.
a mélyreható különbség a német s ha szabad így nevezni az orosz Buddenbrooks
között. Thomas Mann, individuális polgári világnézetéből kifolyólag az egyének,
illetve az utódok degenerálódásában véli megtalálni a Buddenbrooks-ok
pusztulásának az okát. Az Artamonovok is degenerálódnak, de Gorkij, aki szocialista
szemmel nézi az eseményeket, a kapitalizmusban látja meg az okot, amely degenerálja
és megsemmisíti őket s ezen a szemléleten keresztül jut el vissza a paraszthoz,
mint az egyetlen nép- és nemzetfenntartó elemhez.
A
kis történetek, novellák mesteri Gorkijának ez a hosszabb lélegzetű regénye
technikájában azonban nem határolódik el olyan teljesen a régebbi írásaitól,
mint a szellemében. Az az írásmód, amely novelláit s az „Éjjeli menedékhelyet”
olyan hallhatatlanná tette, az apróbb momentumok egymásután-helyezése uralja
ezt a munkáját is. Ez azonban itt nem vált be. Ez okozza a regény töréseit s
azt, hogy mindaz, amit mondani akar, nem domborodik ki olyan pregnánsan, amint
az szükséges volna, Gorkijnál szokatlan erotikával, nagy kihagyásokkal, inkább
pasztellszínekben ábrázol a konkrét történés helyett. Szereti a képeket, az
alakokat sok helyen külső formájukkal, gesztusaikkal jellemzi. Jelentéktelen
részeket elnagyol, a fontosakat pedig sokszor csak vázlatosan, vagy egyáltalában
nem állítja elénk. Ez zökkenőt okoz s így a regény menete nem elég folyamatos,
nem eléggé epikus.
De
a kompozíció lazaságáért bőven kárpótol a regény szellemével,
életbölcsességével, amely soha sincsen a cselekményre ráhúzva, hanem mindig a
történésből adódik. Bőven kárpótol színes leírásaival, s főleg halk, zokogó,
vagy derűs lírájával, amely bűvös varázzsal telíti meg az egyes részeket (Pjotr
esküvőjének a leírását sohasem lehet elfelejteni). S amelyek megdöbbentő
szakadékokat tárnak fel, a lélek mélyéből, a mellből szakadnak ki a napvilágra,
élettel telnek meg és sokáig visszacsengenek az ember fülébe.
A
regényt, amelynek az az érdekessége is megvan, hogy az oroszt is megelőzve,
először magyarul jelent meg, Gellért Rugó fordította olyan mesterien, olyan
színesen zengő magyarsággal, amely szinte páratlan az utóbbi évek fordításai
között.
(Budapest)
Forrás: Korunk 2. évf. 1. sz. 1927. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése