Fábry Zoltán: Nőíró Szlovenszkón

Ferentzi Magda 1890-1913

         Szanatórium. Fekvőszék. Az ember keze oldalt tapogatózik. Könyvek nagy csomóban. Beteges idegesség válogat: négy férfi és négy nő könyve. Hogy lehet ez? Miért hoztam ide magammal ennyi, numerus clausust pofozó feminitást? Ösztön? Egy villanásra: okkeresés. Miért tűrjük a betegágy mellett inkább a női ápolót, mint a férfimunkást? Az okot, tisztán, világosan, magyarázhatóan ma sem tudom. Tény: szívesen olvasom nőírók könyveit. Talán, mert innen várok valamit. Valami titokfejtést, egyszerű kinyilatkoztatást, valamit, amit tán nem kaptam meg a nő lelke, élő asszonyiságában, valamit, ami a testvarázs mámora után rejtve maradt, ami a lélekbeszédek emberközelségében mégis hideg maradt. A különbséget figyelem és az egyformaságot várom, az egyforma kinyilatkoztatást: emberséget. Talán az ember egyforma hangját figyelem, a puhább, a jobb, a simogatóbb hívást. Férfiakarat merev görcsét oldó melegét. A föld szavát. A hívőbb emberiséget. Az igazi asszonytettet: emberszülést.

Szűk portánkon is keresem, várom és akarom ezt a hangot. Nőíró Szlovenszkón, akire igazán ráillik ez a küldetéses nehéz cím, embervállaló teher. Nevek bukkannak fel: ígéretek, pózok, akarások, nyavalygások, szereplési viszketegségek. Az ember kapaszkodón, menekülőn szalad a magunkkal hozott régi és a máshol élő öröm- és szenvedéstársak felé. Nőírók, mások és máshol. Az itteni jelentéktelenséget nagyító asszonytestvérek... A könny és akarat biblikus asszonya „a szeretet páriája": a francia Marceline Desbordes-Valmores, a súlyos német ideálpozitivisták: Meysenburg, Lily Braun, svéd meseanyánk: Lagerlöf és német, nagyon okos testvére: Ricarda Huch: a beérkezettek; és a kevésbé ismertek: a mesevíziós lázban égő, dionysoshimnikus, egyedülálló: Else Lasker Schüler... a „jó európai” legtisztább női példánya: a fölényesen okos és mégis közelmeleg Annette Kolb... tiszta kristályos irodalom: Vicky Baum, Regina Ullmann, Ina Seidel és a titkok muzikális mezsgyéjén járó Mechtilde Lichnowsky... a férfi újemberiség aktivitását egy Claire Studer (Goll) erősíti... és oldalt a legértékesebb női festő: Paula Modersohn-Becker, akinek naplója annyira nemes és tiszta emberség, hogy csak egy dokumentumot tudok, ami annyira megrázó: Rosa Luxemburg emberfenséges börtönleveleit. A magunk portáján: a feledhetetlen Kaffka Margit, aki emésztő fájdalommal és léhább férfikollégáinál sokkal nagyobb erkölcsi súllyal és bátorsággal teregette elénk egy halálraítélt magyar világ rothadó furcsaságait, szépségtapaszos bűneit, hogy a nagy dacosan büntető szerelmes életnézésben megtalálja az embert: tükörképét. Egy másik drága halott, a „Fehér árnyékok" meglátója — Ferentzi Magda: csupa érzés, csupa biztos sejtés, élettől messze: élet és semmi szentimentalizmus, csak kemény szépség, biztos érzés. (Az akadémiai jutalom halálpecsétjét mikor szakítja le erről a könyvről a mai értékelés? Mikor lesz a „Fehér árnyékok" — a magyar „Zauberberg ?") Az élők: Erdős Renée és a régi-régi, az írás művészetén át emberséges Tormay Cecile, a mai ficamnak, a reakció Tormay Ceciljének hihetetlen elődje, aki ma fajvédői amazoni dühvel szakítaná le az életplakátot, Várnai Zseni mementós sorait: Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek... és a nyugati kultúrájú Lesznai Anna, kivel a nőírói mérték átlendül Szlovenszkóra is. Az a mérték, mely Erdélyben kitermelt egy Kiss Idát, Gulácsy Irént, itt — Szlovenszkón gőgös szegény árvaságban didereg és vár. Szépnevű Bolemanné Zorkóczy Atalák, Péchyné Bartók Máriák uralják a teret és az időt és tény: szép nevekben nincs hiány. De ezen túl? ... No igen, beszélnek költőkről, elbeszélőkről, sőt: regényírókról ! Költők: egész szép, modern, sőt dekadensen finom és neurózus versek: Isépy Nata, Urr Ida; kis plusszal: Berkesné Palotai Boris, egy kis napsugaras muzsikával: Wimberger Anna — de ez a sok még együttvéve is alig ad valamit. Novella: a nagyot akaró és semmibe futó Árpás Irén, a szimbólumbeteg Schalkház Sára. (A legelső dokumentum: Szmrecsányi Anna mégis csak több volt). Aztán: Madame Sans Géne. Típus, szlovenszkói specialitás.

Az új alakulatban kissé régimódi hangjára kapott magyar asszony. A lelkes, díszruhás nő, ez a szívét folyton tenyerén hordozó igaznak hitt póz, mely néha már nevetséges. A jóság, melegség, dacos magyar akarás színes szentimentalitása. A lelkes asszony, de erről a lelkességről őszintén meg kell mondani, hogy eddig ez az asszonykuruckodás nem talált és nem kapott művészi megnyilvánulást és nem is kaphat, mert az idejét múlt, talajtalan, szétfolyó érzés sohse talál rögzítő kinyilatkoztatási formát. Szépen írni, lelkes mondatokat gyöngybetűket egymás alá rakni, érzelmes szituációkat rögzíteni még nem irodalom. De még művészettel megcsinált dolog sem irodalom: igaz emberi teremtés. Művészetnél, lelkesedésnél több is kell: egyetemes emberi mentalitás, de nem pártás és pruszlikos nemzeti játék, de még nyugati intelligenciát sem szabad mórikálni, mert akkor úgy járunk, mint ama „Mouche" jegyű kassai esztéta úrihölgy, aki a németek egyik legnagyobb drámaíróját: Ernst Barlachot fellebbezhetetlen bírói ítélettel egy sorba helyezte holmi frisfeketékkel ...Szóval? Szóval: nőíró Szlovenszkón, akire igazán ráillik ez a küldetéses nehéz cím — senki ?

Valahol, egészen oldalt mintha Lesznai Annához testvérisülne valaki. Versek. Egyszerű, nőiesen szétomló, tárulkozó, de a döntő pillanatban kemény formában kristályosodó emberi hang, embertett. Biblikus nehéz nyelvű kinyilatkoztatás, mely végeredményében mégis: természetes egyszerű beszéd. Szenes Erzsi — ha megengedik Naták, Atalák és egyéb szókimondó asszonyságok. Persze: Szenes Erzsi is csak teljesedő ígéret, hol félni is lehet: mert kezd nagyon-nagyon egy húron játszani. Az egocentrikus rádiusz csak egy irányban van érzékelhetőn meghúzva. Az emberélet, a szolidaritás egyetemességét nem érinti. Pedig érzi, de nem vállalja, tehát: nem is értékelheti. Egy-egy véletlen eltévedt rádiusz néha mégis csodás szépséggel rakodtan tér vissza. Tényt lobogtat, titokvillanást, ha csak egy pillanatra. És ez már valami és Szenes Erzsire rá lehet fogni: nőíró Szlovenszkón.

         Valahol egy rejtett kis faluban, egy görög-katolikus parókián él egy asszony. Libákat töm, pedig szereti az állatokat és együtt szenved az állatokkal. A kreatúra egyforma állat-emberi szenvedését belehallgatja a falu esti némaságéba. Néha-néha szóra rándul a meglátás. Fojtott sikoly tépi a csöndet. De ez egy pillanat. Asszonyos gyöngédséggel simítja meg nem történtté a kikerülhetetlen sikoly hördülését. Csendbe, zenébe játssza át. A toll nem ronthatja, nem hamisíthatja ezt az álarc nélküli ösztönös életlátást. Fokozza, igazolja, kinyilatkoztatja. Valaki ősösztönnel (emberösztönnel) egyszerűen rádöbben a körötte fekvő dolgokra. N. Jaczkó Olga. Nincsenek nyavalygásai, tulipánkurjantó „szívhangjai", se a modernség dekadens halandzsáival sem könnyít a tollán. Lényeget akar adni: a meglátást tisztán, maradék nélkül kinyilatkoztatni. A lényeges kifejezést keresi: ezért a nehéz küzdelem a nyelvvel, a formával. Ez persze zavarja és elriasztja a női és férfi Courthsmahlerekre beállított olvasót, de aki tudja a szó csodaéletét: az felujjong ezen a varázsvesszős, titokfejtő értelemkeresésen. N. Jaczkó Olgának nem játék, nem szórakozás az irodalom, de nem is hiúság- és primér kérdés. A szopránnőiesség könnyed diadalmas hangját nem ismeri. Az ő hangja: a kísérő, fájó, együttérző alt. Az együttérző, fojtott dinamikájú testvéri hang. A nyíltan sebmutogatón hangoskodó exaltáció helyett: a fájdalom megadó simító gesztusa. Itt nincs seb és fájdalom szóélősködése, kamatszedés, csak tőke — a kamat másoké. Biztos, kemény tőke, hogy a kamat másoké lehessen. — Jaczkó Olga nem a modern nő, de az emberré érett nő. Az embertelenségben embert látó és embert vállaló realitás. Valaki, akire számítani lehet, támaszkodni, beállítani a testvérláncba. — „Csendes mederben": a cím rokonhangot ébreszt: „Csendes válságok". De Kaffka Margit önasszonyságba, szuggerálva nagyított önválságba süppedt szituációin túl. Jaczkó Olgánál: a kívülállók, az esettek, a cselédek, állatbárgyú kisemmizett béresek tehetetlen topogó tragédiái fúlnak el a csendbe. Valami hiányzik. A kreatúra egyforma állatemberi szenvedése lényegében barbár markolást kíván. Valami hiányzik: több bátorság, mélyebben, keményebben megnyomni a tollat és nem behunyni a szemet a lényeges pontnál. nem beburkolódzni a csendbe. Az egyszer fogott dolgot keményen markolni, megtartani, de nem leejteni az ölbe, mint egy kötést. A csend vádoló, ébresztő sikolyát akarjuk. Jaczkó Olgától ezt várom. Várom és féltem. Mert: veszély a láthatáron A tömjénezők munkába foglak: elfojtani, sziruppal édesíteni, meghamisítani az ember Jaczkó Olgát. A „Nagyasszony" (női folyóirat Szlovenszkón) kirakatában már ott áll az arckép. Itt a veszély: a „nagyasszonyizmus”. Az amúgy is frázisos, vizenyős dilettáns irodalomba még több ah és óh-t, ópiumos szirupot önteni. A nagyasszonyizmus a tömegnek, a megváltásra váró, embertelenségben élő embereknek idegen és káros, mert idejét múlt, lehetetlen mentalitást akar rájuk kényszeríteni. Uri varázsasztalok, szalonok, kúriák lelkiismeret-könnyítő „irodalmi” hangja nem ismeri a mának döntő, vállaló és megváltó varázsszavát: a kenyér reális szimfóniáját. Ma a lett a fontos, nem a szó. Aki csak szavakat ad — az semmit sem ad, az játszik. A kenyérrel szemben minden játék — bűn. A kenyér- és életszolidaritás munkát követel, segítséget, valóságot: tettes közösségvállalást. Embert az embertelenségben.

Forrás: Korunk 1. évf. 6. sz. 1926. június