Szenes Erzsi új könyve megvalósulás. A törekvés,
mely két köteten át termékeny és mondhatnám csökönyös kísérlet volt, a harmadik
könyvben valóra vált és kiteljesedett.
Az asszonyi önkifejezés párosodása ez egy benső
és tudatos puritánsággal, mely az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelme,
szinte asszonyi klasszicitás. Minden a vers érdekében történik nála, az
említett puritánság szűkre szabott keretei között s az áradni vágyó “kibeszélés”
és a költői tudat összeütközéséből a költői tudat kerül ki győztesen.
És ezerszer újra meg újra lázadok,
hogy te is csak azért vagy,
hogy képzeletem bejárja a szerelem útjait
néhány dalért.
Megint csak ez,
megint csak ennyi,
hogy dalok díszítenek, mint az Istent a
csillagok.
E törekvésből és belső alkatból következik
szigorú formafegyelme, mely épp szigorúságában hordja egyszerű díszeit. A
gondolatok ütemének rendjében, a pontosan keresztülvitt kompozícióban és a
szűkszavúságban, melyben ott ragyognak a le nem írt fölösleges szavak is.
De ugyancsak a belső alkatból következik, hogy a
fent említett megállapítás a kötet legszebb darabjaira vonatkozik. Érdemei a
szürkeség veszélyét is magukban hordják és az egyszerűség gyakran a költőiség
rovására az. Attitűdje hozza magával, hogy néha kihordatlan a vers, néha pedig
a költői szempontból érdektelen képet nem színezi eléggé a vers mögötti indulat.
De inkább részletekről van szó. Sokszor vers
közben segíti ki ösztönös költői leleménye s egy asszonánccal, betűrímmel, egy
váratlanabb jelzővel, vagy a sor finom eltörésével kiemeli versét a
szürkeségből:
Most már tudom, hogy nem jól volt ez így,
hogy hazugság volt az egész,
nagy csapat fiúval járni,
csókolódzni,
magamat ezer rostra bontani szét.
Melletted kellett volna maradnom,
bámulnom a hajad színét,
a szemedet,
a szád
s a kezed
finom vonalát.
Verselésére még jellemzőbb a következő néhány
sor, melyet egyszerű építettségéből, közlő modorából és látszólagos
indulattalanságából a “nyers” jelző és az utolsó két sor periódusai emelnek
költészet magasába:
A fák és a növények száradnak úgy el,
mint az én érzéseim.
Mennyi vágyam volt és mennyi álmom
és most már csak az utálat nő bennem.
Olyan nekem ez a nyers élet,
mintha hálnom kéne véle
s belélegzeni rossz-szagú, savanyú leheletét.
Kérdező költő és felfedező, aki felfokozott
érdeklődéssel jár a világban, mindent versre vált és minden hasonlít. S a
hasonlatok gyakran kezdetlegesek. Egyik versében egy fegyencnőről ír, aki
ölbe ejtett kézzel ül a börtönudvaron. Az én lelkem a fegyencnő, fordítja át a
leírást, s a fordulat primitívsége jellemzően világítja meg versalkotását.
De kérdései, felfedezései és hasonlatokra
bukkanásainak, egyszerű örömei természetességükkel, gyámoltalanságukkal és
teljes hitükkel különösen asszonyiak. Példája ennek Mint a kép üveglapja c.
verse, könyvének egyik legszebb darabja, mely költészetének minden jellemző
jegyét magán viseli:
Mint ahogy a bekeretezett kép üveglapja átveszi
hosszú évek folyamán pontosan a kép minden
vonásit,
úgy őrizlek Téged magamban én
halálig,
míg össze nem török.
S ha igaz az, hogy a síron túl a lélek
az égi csarnokokba jut,
a Te arcodról ösmer majd énreám
az Úr.
Technikájának “ősisége”, képalkotó fantáziájának
primitívsége és kedves egyrétűsége s a verset hozó indulat naiv asszonyisága
saját ízt biztosít költészetének és külön helyet asszonyköltőink között.
Forrás: Nyugat 1936. 6. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése