Endre Károly (1893-1988): Két vers május elsejére

1.

Odúdból bújj elő,

Hadd társulok veled –

Neved?

Bogár.

Serkenj a föld alól

Hímesre zöldellőn –

Neved?

Fű.

Harangvirág s ti többi nyíljatok,

Csermely csevegj, fák lombosodjatok,

Pihenjetek,

Daloljatok,

Most mindig tiszta holnapok

Köszöntenek reánk.

Odúdból bújj elő,

Hadd társulok veled –

Neved?

Koromtól éktelen,

Beszédtelen,

Örömtelen,

Bosszulatlan,

Lankadt,

Bosszús,

Keserű –

Szám,

költség,

tényező,

kerék –

Hogy értenéd a májusi zenét?

Szemedben még a tegnapi szemét,

Füledben még a tegnapi siketség,

Torkodon még a tegnap nyelt ebéd –

S most hirtelen május szakad eléd!

Szagolnál? – Szagolj s a melleden a kén,

Fogódznál? – Fogóddz – s a kezeden a lúg.

Dalolnál? – Dalolj – a motor belebúg.

Tekintetnél? – Tekints – és megvakít a fény.

Testvér, hát jöjj felém –

Fonódjunk össze

Május reggel

Lúgos szívekkel,

Lúgos kezekkel

És keljünk útra seregekkel.

Hogy megtekintsük ezt a május reggelt,

Mely úgy miénk, mint miénk lesz a többi,

Ha nem kell küzdeni

S ismerd meg addig is,

Odúból jő elő,

Neve:

Bogár.

Serken a föld alól,

Hímesen, zöldellőn,

A neve:

Fű.

Harangvirág s még sok, sokmás, mi nyíli8k,

Csermely cseveg, fák vígan lombosodnak,

Dalolnak,

Pihennek,

S a holnapok mindig tiszta örömmel

Köszöntenek reánk.

(1919)

  

2.

Mintha csak most robbant volna szét a rét.

Mi volt eddig életünk? Csak fémbilétás hétről-hét

Reggel megdagadt az izmunk, este kiszikkadt a szánk,

Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta,

Simulásunk olajkanna öntögette szerteszét.

Miként mer a tavasz zöldje várni ránk!

Ölét eddig megtagadta s nyomorunkban meg se szánt.

Hogyha gyársziréna búgott, egyetlenegy lomb se súgott:

„Miért sietsz, hogy el ne késs, hisz véle minket elszalasztasz.”

Mindennapi kenyerünket így adta meg Miatyánk.

Delejesen mért ér ma a napsugár!

Vérveres kemence nékünk különb melegeket tár

Véle párolog a páránk, bár a bérbe nincs kikötve

S elég nagy a gyárkémény, hogy üszkös tüdőnket kiköpje,

Gomolyg a füst – néma vád – a nap felé tart egyenesen

S eltakarja delejes, szép sugarát a szennyes ár.

S máma mégis nékünk robban szét a rét!

Némán nyugszik vascsavar és gőz se szisszen, tűz sem ég.

Reggel megdagad az izmunk, minket hord e boldog bőség

S úgy fogad az erdő is, mint régóta várt ismerősét.

Ki volt az, ki létezésünk néki eddig eltagadta?

(Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta)

Nézzünk széjjel:  e z  a  birtok,  e z  a vár és  e z  a lét!

Mintha csak most robbant volna szét a rét.

(1923)

Forrás: Korunk 1937. május