Az irodalomtörténet
Magyarországon is mély meghajlással tiszteleg a francia klasszikus tragédia két
nagyja, Corneille és Racine előtt. Tragédiáikat azonban ritkán játsszák a
magyar színházak. Már magyarra fordítani sem könnyű őket, mert a tragédiák
szereplői olyan választékos udvari nyelven szólalnak meg, amelynek nincs magyar
megfelelője. (Igaz, az alexandrinusok átültetése nem jelent gondot.) A kötelességteljesítés
parancsát dicsőítő, romantikus corneille-i tragédiákat egyébként sem könnyű úgy
eljátszani, hogy minden nemes szándék ellenére ne keltsenek komikus hatást.
Corneille a
normandiai Rouenban született. Életének ötvenhat évét töltötte ebben a városban
békés nyugalomban, amíg Párizsba nem költözött, ahol még tizenkét évet élt.
Régi, jómódú hivatalnokcsaládból származott, maga is a városi bíróságon
tevékenykedett jogászként, miközben írói pályája egyre magasabbra ívelt. Első
sikeres darabját, a Mélite című
komédiát húszéves korában írta, s azonnal felfigyelt rá a királyi udvar.
Az 1636-ban
bemutatott Cid-nek (az első magyar bemutató a 19. század elején volt
Kolozsvárott, a budapesti Nemzeti Színházban csak 1853-ban, ma Nemes Nagy Ágnes
fordításában játsszák) akkora sikere volt, hogy felkeltve a drámaíró társak
irigységét, maga ellen hangolta őket. A király első embere, Richelieu bíboros,
az ideológia és az irodalom legfőbb őre, aki maga is írogatott drámákat,
ugyancsak Corneille ellen fordult. Az irigyek plágiummal, erkölcstelenséggel,
az arisztotelészi klasszikus szabályok be nem tartásával vádolták a Cid írját.
A támatásoknak természetesen volt némi tárgyi alapjuk. Corneille egy spanyol
drámaíró, Cuillen de Castro darabját dolgozta át, igaz, igen szabadon. Az sem
tagadható, hogy a Cid-ben színre vitt történet csak nagy jóindulattal felel meg
a „hármas egység” hírhedt szabályának (egyetlen cselekménynek egyetlen nap
alatt egyetlen színhelyenkell lejtászódnia), s a színmjű a benne rejlő tragikus
konfliktus ellenére nyitva hagyja a későbbi boldog végkifejlet lehetőségét.
Richelieu azt is zokon vette, hogy a Cid-ben az individualista
arisztokrataerkölcs parancsa nemcsak az egyén érzelmeivel, hanem az államraison
nemzetközpontú akaratával is összeütközésbe kerül, méghozzá úgy, hogy a nézők
rokonszenve a maguk belső erkölcsi parancsait követő fiataloké.
Corneille csak három
év múlva tudott tollat ragadni, annyira megriasztották a támadások. Ekkor írta
a Horáciusok-at és a Cinná-t 1640-ben, a Polyeucte-öt 1643-ban. Szinte a
legutóbbi időkig ezt az említett négy drámát tartották Corneille egyedül időáll
műveinek. Újabban kezdik felfedezni a későbbi korszak tragédiáit is, elsősorban
a Surená-t (1674).
