A XIX. század utolsó harmadának legjelentősebb magyar drámaírója
kivételesen termékeny szerző, életműve (a műfordításokat és más műfajú
alkotásokat is beleszámítva) mértékadó becslés szerint aligha férne bele száz
kötetbe. Vállalta a fáradsággal és felelősséggel járó elfoglaltságokat: titkár
a Kisfaludy Társaságban, drámákról tesz jelentést az Akadémián, tanít a
színiiskolában, irányítja a nemzeti Színház dramaturgiáját.
A hivatalos irodalom és az ellenzéki fiatalok egyaránt becsülik. Színpadi
szerzőként érték ugyan kudarcok is a pályáján, az összképen mégis a sikeres,
népszerű drámaíró vonásai uralkodnak. Helyét a magyar irodalomban Lukács György
jelöli meg pontosan: „Az ő sikerei adtak
bátorságot fiatal íróknak, hogy a mai társadalmat vigyék színpadra, de
bátorságot adtak az igazgatóknak is, hogy velük szerencsét próbáljanak, és igen
sok tekintetben hozzájárultak ahhoz, hogy a közönségnek a magyar daraboktól
való idegenkedését megszüntessék.”
Egyházi pályára készült, nagy teológiai és jogi műveltség birtokában
választotta hivatásul az irodalmat. 1878-1879-ben öt hónapot Párizsban tölt, ez
az élmény kötelezi el végleg a dráma és a színház hívéül. A tézisdráma, a
polgári erényekre nevelő „hasznos színház” virágkora ez a francia fővárosban. A
legkedveltebb szerzők az ifjabb Dumas, Sardou, Augier, dramaturgiájukban a
társadalmi problémák családiakkal fonódnak össze. A konfliktusok figyelmeztető
célzatúak, de nem végzetesek. A kifejlet kedvező, az intrikák és bonyodalmak
után az erkölcsi norma diadalra jut. Csiky társadalombírálata (a magyar
polgárosodás megkésettsége és a dzsentri általi hátráltatása miatt) állítólag
élesebb, következetesebb, mint francia mintáié. A példák között A proletárok, Mukányi, Cifra nyomorúság, A
Stomfay család, A kaviár, A vasember
című darabokat emlegetik legtöbbször.
Elbeszélőként is számon kell tartanunk. Sisyphus munkája és Az
Atlasz család című művei a magyar próza antológiaalapjához tartoznak. Nem
szorul magyarázatra, hogy jórészt a hazai társadalmi életnek a görög mitológia
alapképleteivel való ügyes társítás miatt.
A nagymama (1891) a színpad virtuóz mesterét mutatja be. Nem
annyira Bródy Sándor társadalomkritikájának, hanem inkább Herczeg Ferenc és
Molnár Ferenc rutinos technikájának előlegezőjére vall rá. Bővelkedik hatásos szerepekben,
népszerűségét jogosítja, hogy a lehetséges melodramatikus interpretáción kívül
a rendezés a humor, a jellem- és helyzetkomikum forrásait is fölfakaszthatja.
1891-ben, szerzője halálának évében mutatták be. Az elemzők, bírálók
egyetértenek abban, hogy közönséget csalogató sikerjátéknak készült, és a
szerző legszívesebben visszavonta volna a bemutató előtt. Bemutatását a sikerre
joggal számító színház erőszakolta. A három felvonásos érzelmes vígjáték
valóban megnyerte a közönség tartós tetszését.
Cselekménye egy nőnevelő intézetben és egy tengeri fürdőn játszódik. A
szereplők zöme intézeti nevelőnő és növendék. E zártnak látszó világnak olyan
arisztokratikus és katonai körökkel van kapcsolata, amelyeket rokoni, családi,
szerelmi szálak érdekeltté tesznek az intézet életében: ez a dramaturgia (a
szereplők kapcsolatba hozása) alapja.
