Az
angol-amerikaiaknak talán legnagyobb költője volt. Lángész mindenesetre, akit
ami Petőfi Sándorunkkal lehet némileg összehasonlítani. az 1811-ik évben
született, korán árva lett, az iskolákban pedig kitüntette magát. De csakhamar
természetének sötétebb oldalai
fölülkerekedvén, Poe veszekedései és korhelykedése miatt kicsapatott, míg végre
második atyja és jótevője: Allan is levette róla a kezét. De azért nagy író,
jeles költő lett belőle, - a vége azonban igen szomorú lett.
1849.
október 7-én egy kocsi állt meg a New-yorki Washington-kórház előtt; Poe
Edgardot hozta. A Ligthstreet-rakparton, egy ház előtt a padon találták
elterülve. Teljesen öntudatlan állapotban volt; de hogy ez öntudatlanságot a
bor, pálinka vagy mákony élvezete idézte-e elő, - azt első pillanatra nem
lehetett meghatározni. Egy arra menő látva, hogy többen csoportosulnak valami
mereven elterülő alak körül, lépteit szintén felé irányzá, és az alakban
felismerte a szeretett költőt. Még reggel volt, midőn e helyen reá bukkantak.
Egy rendőr azonnal kocsit rendelt, és abban az élettelent a kórházba szállítá.
Reggeli tíz óra volt, midőn bejelentették. A kórház igazgatója azonnal külön
szobába vitette, ahol levetkőztették és a vizsgálatmegkezdődött; - a költő
eddigi szokásairól, életéről és anyagi viszonyairól a kórház igazgatójának
fogalma sem volt.
A
költő ruhája erős pálinkaszagot árasztott szét. Láz nem mutatkozott. Arcbőre
fakó színű volt, míg melléből hörgésszerű nesz hallatszott; - úgy látszott,
hogy alszik. Az álomkór vett erőt rajta.
Langyos
vízborogatást alkalmaztak lábára, gyomrára, míg fejét jéggel borogatták. Az
ablakredőnyöket lebocsátották, ágyához ápolót állítottak, kinek szigorúan meg
lett parancsolva, hogy a beteg legkisebb mozdulatát is legott bejelentse.
Körülbelül
félóra múlva hívták a kórház igazgatóját, ki épp azon pillanatban lépett be,
midőn a költő lerántotta magáról takaróját, s szemét felnyitá.
„Hol
vagyok?” – kérdé.
Az
igazgató széket tolt az ágyához, a beteg kezét megfogta, gyönyörű dús fekete
hajfürtjeit hátrasimitá és kérdé: hogy érzi magát?
„Nagyon
rosszul!” – felelé a beteg.
„Szenved?”
„Nem.”
„Talán
gyomrában érez fájdalmat?”
„Igen.”
„Szomjazik?”
„Nem.”
„Feje
fáj tehát?”
„Fejem
– az fáj.”
„Mióta
beteg ön?”
„Nem
tudom.”
„És
hol lakik?
„A
Platt-street egyik hoteljében, szemben az indóházzal.”
„Van
önnek valami málhája, vagy holmija, mit elhozatni óhajtana?”
„Van
utam, papírjaimat és kézirataimat szeretném.”
„Ha
kívánja, azonnal megkerestetem.”
Megköszönte,
s arra kérte az igazgatót, mondaná meg neki, hogy hol van, s aközben doktornak
címezte.
„Jó
barátok közt, uram.”
„Legjobb
barátom az volna” – felelé -, „ki ez agyat pisztolyával szétrobbantaná.”
„Küzdje
le bánatát, Poe úr; mi mindent elkövetünk, ami csak tőlünk telik, hogy
kényelmet szerezzünk önnek és enyhítsük fájdalmát.”
„Oh,
ily nyomorult vagyok! Ha elgondolom uram, hova jutottam, hogy tönkre vagyok
téve; ha elgondolom, mit tűrtem és mit vesztettem; ha el a szenvedést, a
nyomort, melybe enyéimet taszítottam. szeretném, hogy valamely örvény nyeljen
el; kitaszítva Isten és emberek által, mint a társadalom söpredéke! Nagy ég!
Mily borzasztó állapot! Nincs tehát megváltás a halhatatlan lélek számára!”
„Kérem,
Poe úr, fékezze fájdalmát, és vegye be az adagot, mely lecsillapítja önt, és
újra visszaadja lelkierejét.”
A
beteg kinyújtá karját, hogy a poharat átvegye; az ápoló ezalatt fejét tartotta.
Miután ivott, behunyta szemét, mintha aludni akarna. Az igazgató mellette
maradt, hogy lélegzését megfigyelje, s kórisméjét a tapasztalt szerint
megállapítsa.
A
betegnél tökéletesen hiányzott az az ideges reszketés, amely részeges
embereknél észlelhető; ujjai mozdulatlanok voltak,és a igazgató minden
kérdésére értelmesen felelt a beteg Arca sápadt volt, szemén a vértolulásnak
semmi jele, ütere erős és gyors. Körülbelül egy óráig feküdt ily állapotban,
mire ismét felnyitá szemeit. Az igazgató megkérdé, hogy nem óhajtana-e egy kis
borszeszt; mert tudta, hogy az iszákosok étvágya e kérdésre rendesen föl
szokott ébredni.
Erre
mindkét szemét kimereszté, és oly tekintetben szegezte az igazgatóra, hogy az
kénytelen volt szemét elfordítani.
„Ha
e pohárban is ugyanaz a folyadék van, uram, akkor nem iszom, nem érintem
ajkaimmal. Ön nem tudja, hogy mily kínokat szerzett az nekem!”
„Kötelességem
egy kis mákonyt adni önnek, hogy álomra és nyugalomra kényszerítsem.”
„Ez
a kettő a pokol és a romlás ikerszülötte!” – felelé.
„Határozottan
szükséges, Poe úr, hogy nyugodtan maradjon, s kerüljön mindent, ami
fölizgathatná; igen válságos állapotban van, és a legcsekélyebb fölindulás közelebb
viszi önt a halálhoz.”
„Orvos
úr,beteg vagyok tehát? Nincs remény?”
„A
helyzet ön ellen fordult.”
„Mennyi
idő alatt láthatom viszont szeretett Virginiámat! Egyetlen Leonorámat! – Óh
látni, látni akarom őt!
„Azonnal
elhozatom, akit látni óhajt.”
Az
igazgató mit sem tudott a költő családjáról, azért kérdé tőle, hogy van-e
családja.
