I.
Azt beszélik halovány vagy,
Halovány lett piros orczád;
Lehullott az én csillagom,
Pokollá vált a menyország.
Azt is mondják hütlen lettél,
Mást szeretsz már réges-régen,
És mondják, hogy nem az a nap
Ragyog most már fönt az égen.
Nem tudom, hogy mi az igaz,
Szeretsz-e vagy elfeledtél?
Csak azt tudom, hogy imádlak
Százszor jobban az istennél.
II.
Oda künt a lombok édes rejtekében,
Zöld pázsitra hajtám le a fejemet,
Néztem a magasban felhő szárnyalását,
Néztem merre szállnak el a fellegek…
Oly édes regéket susogtak a lombok
Szerelemről szólott minden kis virág;
Eszembe jutottál, könny szökött szemembe:
Minek is gondolok mindig én te rád?
Oda fönt az ágon fülemüle zengett,
Panaszolta, hogy a boldogságnak vége!
Én meg mosolyogtam, az jutott eszembe:
Te vagy az én lelkem édes üdvössége!!
III.
Oly sokat beszélnek össze-vissza rólad,
Ha látnak a hosszu távollét után;
Én sohasem szólok, ábrándozom rólad,
Álmatlanul töltött csendes éjszakán.
Mosolyognak rajtam oda fönt az égen,
Azok a bohókás, apró csillagok;
Azt hiszik bizonnyal, hogy valami tudós
Bajusztalan német professzor vagyok.
Az igaz tünödöm, töröm egyre-másra
- Minden siker nélkül – árva fejemet,
És nem jut eszembe, hogy ha mag meglátlak:
Hogyan szólitsalak én
meg tégedet?
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 27. sz. Veszprém, 1882. julius 8. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése