Hazám, örök raboddá lett szivem,
Szeretlek téged lángolón, hiven.
Csak fáj, hogy ez a szeretet nekem
Egyedül könyet s bánatot terem.
Szivem, ha dobban áldva szent neved,
Vérző tövist kap viszontcsók helyett.
Ah, mert virrasztva kinos éjeken,
Halottruhában jövőd megjelen;
És látom, a mint gyilkos férgitől
Az ezredes tölgy koronája dől;
S látom, amint a sir homályibul
A nemzet karja e világba nyul;
És esdekelve kér uj életet
A gyáva, hisz örökké élhetett.
S hallom, mit a történet ajka zug,
Mely igazat mond, soha nem hazud:
„Öngyilkos népek sirja egy pokol,
Hol minden, csak reménység nem honol.”
Pedig hazám, te vak, te gyáva hon!
Szentségtörés ég ám oltárodon.
Az oltárláng, mely mostan itt lobog,
Lidércz fény, mely vezetni sirba fog,
S kik azt az oltárt folyton szennyezik,
A szentségtörők tennen gyermekid.
S édes lehetett anyai tejed,
Hogy ugy szeretik szivni véredet,
Hogy rut nadályként rajtad függenek,
Azok az önző, hitvány gyermekek.
Szegény lelkem kinjában felzokog,
Átkozni tudnám, hogy magyar vagyok.
De átkom hő imába olvad át:
Isten! ki próbálsz nemzetet, hazát,
S a népnek, mely magához hű marad,
Öröktörvényed örökéletet ad;
S a nép, mely megtagadja önmagát,
Sujtó kezedtől nem nyert mást, halált,
Ki átküzdött egy ezredes vihart,
Hatalmas isten, ne bántsd a magyart.
Hisz, hogy kezén láncz és nyakán iga?
E gyáva korhoz tapadt vén oka,
Születni fognak majdan hős fiak,
Küzdők, bemocskolt szent zászlód alatt.
Ne nemzetemre, reám sujtsd tehát
Boszus kezednek büntető nyilát.
S nőjön bár kinom folyton, végtelen,
Ne adjon nyugtot nappal, éjjelen,
Ez Atlasz terhet békén szenvedem,
Csak adj erőt, hogy lé még nemzetem,
Míg jobb idők hős nemzedéke támad: -
Tartsd fönn ez árért addig szép hazámat.
Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 20. sz.
Veszprém, 1882. május 20. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése