Lehunyta
azt a hosszú selyem pillákkal árnyalt szép szemét, azután álmodott örökös
boldogságról, virágos tavaszról, forró szerelemről…
A
halovány holdsugara belopódzott hozzá a függöny nyílásán, csókot lopott
érintetlen ajakáról, … a lágy zephír ott künn az ablak alatt valami
szomorúságról regélt, az ablak között nyíló myosotis virágnak…
Oly
szépek voltak a lányka álmai, mosoly derengett ajakán, túlvilági, üdvözítő,
amelyet ha halandó meglát, elszédül tőle, mint az esti lepe a lámpa fényétől…
Vajon
miről álmodhatott Bagdad aranyhajú lánya, Hussey kalifa gyöngyfüzérének
legragyogóbb gyémántja?...
Tizennégy
éves korában miről álmodhatnék kelet leánya, akinek forró a vére, akinek álmai
nem teljesültek.
Álmodott
boldogságról, álmodott ragyogó jövőről, látott egy ifjút, aki szép volt, mint
egy mythológiai Isten, aki erős és bátor volt, mint Herakles, akinek szemében
tűz fénylett, amely megzavarta szívét, elvette nyugalmát, annak, aki egyszer
belenézett.
A
szép Omér béget, a kalifa öccsét ott látta hófehér paripáján, büszke csapatja
élén, fegyvere ragyogott, mint kelet napja, hangja parancsoló volt, mint egy
királyé.
Azután
látta odatérdelni azt a deli ifjút lábai elé, forró ajka ajkát érinté, és
susogott édes lágy hangon, mely megrészegíté a lelket, amelytől elbódult a
szív, olyan önfeledté, olyan mámorossá a kéjes boldogságtól!... Ah! hogy az
kimondhatatlan…
Azoktól
az édes szavaktól, megingott hyacint levele, pirosabb lett a rózsa, haloványabb
a liliom, - és sápadtabb az illatdús narczis…
Nailah,
a gyönyörű Nailha, Hussey kalifa legkedvesebb, legifjabb felesége olyan édesen
hallgatta álmában e szavakat, oly jól estek azok az ő szerető lelkének, hogy
elfeledte azt is, hogy bűn az, amiről most ő álmodik, oly bűn, amit a hatalmas
Allah megbüntet…
De
ő csak álmodott tovább, lehajolt álmában ahhoz a deli Omérhoz, és hallgatta azt
a susogást, amit az a mézes ajk rebegett…
Az
a susogás elmondta azt, hogy mily őrült vágy lakik abban a szívben, hogy mily
bűnös szenvedély epeszti Omér bégnek, a kalifa öccsének lelkét…
Beszélt
az ifjú ragyogó csillagokról, amelyek lehullnak az őszi éjeken, beszélt
királyokról, akiknek meg kell halniok, mert születtek.
Azután
susogta az ifjú, hogy az esti szellő is azért születik, a harmat is azért hull
a virág levelére, hogy egy édes csókot lopjon a viola szirmáról.
És
Nailha megértette e szavakat, megcsókolta az ifjút, - a hold épp akkor bújt el
a fellegek mögé, egy csillag épp akkor hullt a mármora ölébe.
Olyan
édes volt az a csók, mint a hurik lehelete, olyan kéjes, mint a paradicsomi
illat, oh, hogy is dobogott a lányka szíve!...
Azután
elbúcsúzott az ifjú tőle, s látta ismét, amint felült hószín paripájára, látta,
amint bátor csapata élén vágtatott az ellen felé…
Látta,
amint villogtak a szablyák, ragyogtak a kardok, hallott halálhörgést, tört
fegyverek tompa csörgését, és hallotta a szép deli Omér hangját:
…
Hurrá! előre!...
*
Az
imám a reggeli óra közeledtét hirdette a mecset tornyából, a nap miként a szűz
pongyolájából – bontakozott ki a rózsaszínű felhőlepelből.
Nailah
is fölveté azokat a fekete szemeket, amelyekhez nem lehetett hasonlítani az
ébent, - azt az aranyhajat meg lesimítá, és az vastag tekercsekbe omlott, hogy
eltakarja azt a kebelt, amelyre nézni halandó – mint a napba – nem tudott.
Nailah
ábrándozott… Oly szép álmai is voltak az éjjel…
Azután
leszállt dagadó párnáiról, aranyos kaftánt vett magára, picinyke lábait aranyos
cipőcskékbe szorítá. Arannyal áttört turbánnal köríté szép fejét…
Kihalt
ablakán, lenézett kertjébe, azután lement e földi paradicsomba, hogy üdvözölhesse virágait…
Virágai
eggyel megszaporodtak…
A
fehér liliomok és a kedves nárciszok között egy véres karó emelkedett ki, a
karón egy letakart emberfő volt…
Nailah
felhajtá a lepelt,… és reszketve sikoltott fel…
…
A lepelre rá volt írva: „halál az árulónak”…
A
fej Omér bég feje volt…
A
csillag, mi az éjjel lehullott: Omér csillaga volt…
*
Lehunyta
azt a hosszú, selyem pillákkal árnyalt szép szemet, azután álmodott ismét,
örökös boldogságról, virágos tavaszról, forró szerelemről…
…
És nem ébredt fel… soha többé… soha többé…
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 11. sz. Veszprém, 1882. márczius 18. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése