Gogol pétervári témái és figurái
Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere
jobbára nagyváros, jellegzetes hőse a
társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső
egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a
pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az
ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.
Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el
Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos
gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi
Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos
polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként,
államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen,
kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy
esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként
Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó
epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv
is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.
Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s
közzétette emlékiratát Feljegyzések a
holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először
néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71).
Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos
világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország
jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház
irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a
kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor
világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).
A kor plebejus embereszményét, kivált
Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki
iz podpolja, 1864; magyarul: Makai
Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a
munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek
közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i
nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986)
az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse
Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi
törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az
öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert,
mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a
bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig
tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul
értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének,
magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a
bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet
kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és
feltámadásának története.”
