Az
apa, Karinthy Frigyes azt válaszolta egyszer egy kérdésre, amely gyerekkori
álmait firtatta, hogy „akinek fiai vannak, annak legtitkosabb vágya
megvalósult: éspedig az, hogy továbbadhatja álmait – majd a fiaim álmodnak
helyettem tovább”. Az apa akkorát tett, mint Széchenyi: megújította a polgári
élet szellemét. Író volt, filozófus, publicista és humorista. Gábor fia költő
lett, de harmincnégy évesen megszűnt a világ számára, beteg volt. Amikor
Karinthy Ferencnek megmutatták apja fent idézett válaszát, már csak ő volt az
élő fiú. „Nem ismertem apámnak ezt a válaszát. Megtisztelő és nyomasztó. Azt
érzem belőle, mintha a stafétabotot kezembe nyomta volna…”
Írócsalád
sarjaként valóban váltóbotot kapott a kezébe. Pedig ahogy egy interjújában
mondja: „Nagyon nem akartam író lenni. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni.
Nyelvész voltam, vízipólózó, sportoló, edző, tisztviselő, dramaturg, lektor,
minden, csak író nem. (…) Én mindig kihívom az összehasonlítást azzal, hogy a
világon vagyok, ha leírom a nevem, leírok egy sort, akár egy rövid karcolatot,
kihívom az összehasonlítást: van-e olyan jó, eléri-e, megüti-e vagy messzi
marad az apától? (…) Van azért valami nagyon eleven Karinthy-hagyaték, amit, ha
akarom, ha nem akarom, nem tudok kilúgozni az idegeimből. A humor iránti
rendkívüli érzék.” A humorban legendásan nagy volt Karinthy Ferenc, akit
mindenki csak Cininek nevezett. Nem leírta, hanem „csinálta”. Telefonvicceket,
tréfákat, beugratásokat.
De
bármennyit tréfálkozott, bármennyit viccelt, komoly, meditáló ember volt, aki
az írást nagyon komolyan vette. Műgonddal írt, művészi és emberi felelősséggel,
tudatosan vállalva a realista prózát. „Ki veszi azt észre, melyik kritikus vagy
pláne olvasó, hogy én az írásomban olyan gonddal kerülöm az ismétléseket, és inkább
átdolgozom az egészet, ha egy-egy lapon két nagy-ot
vagy reggel-t fedezek föl? És mégis,
egyre konokabbul és következetesebben irtom az ilyen egyezéseket. Miért? Mi a
célja? Valahol hiszek benne, hogy megéri. Ez az a szobrocska a dóm
tetőszerkezetében, ami sehonnan se látható, de mégis ugyanúgy kidolgozták.
Ettől lesz dóm a dóm, ettől a hittől, műgondtól, ettől a nagy igyekezettől a
tökéletesség felé, ez teremti meg a prózát.” Életében többször mondták rá, hogy
konzervatív. Lehet, mondta erre a „vádra2, de nem lehet mindig úgy haladni,
hogy letöröljük a táblát. Élete végéig nyíltan kiállt a realista próza mellett,
tagadva a modernkedőket, a francia regény újhullámát. Tizenkétezer kötet könyv
között élt, a könyvespolcok fájába vert szegen íróportrék lógtak. Azt, aki
belépett hozzá, levizsgáztatta, ismeri-e a képeket. Krúdy, Ady, Kosztolányi,
Móricz, Babits, Ignotus, Szomory, Tersánszky, József Attila, Somlyó Zoltán,
Devecseri Gábor. Az írók között egy nyelvész is, Gombocz Zoltán.
Karinthy
Ferenc nyelvész is volt. Doktori disszertációját, az Olasz jövevényszavainkat 1946-ban könyv alakban is megjelenteti a
nyelvtudományi társaság. Három regényének is egy-egy nyelvészt állított a
középpontjába. A Kentaur (1947) Ősi
Ivánja a tihanyi alapítólevél rejtélyes „kangrez” szavának megfejtését kutatva
botorkál át emberi sorsokon, a Budapesti
tavasz (1953) főhőse is e tudományág képviselője, csak éppen nincs ideje
foglalkozni a nyelvészettel, mert körülötte zajlik a történelem. Az Epepe (1970) Budaija olyan világba téved,
amelyben nem ismeri ki magát, s nemcsak a régmúlt nyelvének titkait keresné
hiába, de a beszélt idegen nyelv titkai is rejtve maradnak előtte. Tudatos
építkezés az életműben. Ha akarjuk, önéletrajzinak is tekinthetjük. A végpont a
szorongás. A félelem. Szenvedélyes és tudatos utazó is volt Karinthy. Mert
hihetetlenül érdekelte a jövő, elutazott Amerikába és Japánba. A technika
országaiba. Megtapasztalta a nagyvárosok kollektív neurózisát. A túlnépesedést
és az ezzel paradox módon együtt járó elmagányosodást. Az uniformizálódást.
Ettől félt, ennek volt ádáz ellensége. Életformája volt a lázadás ellene. Azt
mondta, örül, hogy nem fog a huszonegyedik században élni. Pedig kíváncsi volt
rá. A kíváncsiság is apai örökség. Karinthy Frigyes kipróbálta a Zeppelint.
Karinthy Ferenc a nyitottságára is büszke volt. Azt mondta, ezt is örökölte.
Amit nem örökölt, s amire nagyon büszke volt, az az örökös Fradi-tagság. Bár
lehet, abban is van örökség. A vízipólózó apjáról is számtalan fürdőmezes kép
készült.
A
rend kedvéért, ha személyisége nem is skatulyázható, soroljuk fel műfajait és
fontosabb köteteit. Első regénye, a Don
Juan éjszakája huszonkét éves korában jelenik meg. A Szellemidézés megjelenésekor huszonhat éves. Útközben, illetve Hazai
tudósítások címmel riportjait publikálja 1950-ben és 1954-ben. Sematikus,
de dokumentum értékű és olvasmányos a Kőművesek
című regénye (1950). Ezer év című
drámája 1956-ban jelenik meg. Regény és novellakötetek között nyelvészeti
írások (1964). Az apa, a rokonok és barátaik alakjának bemutatása az Irodalmi történetekben (1956) és az Uncle Joe-ban (1987). Drámák,
kamaradarabok: Gellérthegyi álmok
(1970), Házszentelő, Bösendorfer,
Dunakanyar (1967-1978). Összefüggő novellaciklus a huszadik századi magyar
történelemről: Harminchárom (1977).
Huszonkét éven át írt Naplója
1993-ban, posztumusz jelenik meg.
1948-ban
a Baumgarten-díjat még Schöpflin Aladártól veszi át. 1951-ben, 1954-ben és
1974-ben József Attila-díjat, 1955-ben Kossuth díjat kapott. Apja és bátyja
mellett nyugszik a Kerepesi temetőben.
