Széchenyi Ágnes: Karinthy Ferenc (1921-1992)

Az apa, Karinthy Frigyes azt válaszolta egyszer egy kérdésre, amely gyerekkori álmait firtatta, hogy „akinek fiai vannak, annak legtitkosabb vágya megvalósult: éspedig az, hogy továbbadhatja álmait – majd a fiaim álmodnak helyettem tovább”. Az apa akkorát tett, mint Széchenyi: megújította a polgári élet szellemét. Író volt, filozófus, publicista és humorista. Gábor fia költő lett, de harmincnégy évesen megszűnt a világ számára, beteg volt. Amikor Karinthy Ferencnek megmutatták apja fent idézett válaszát, már csak ő volt az élő fiú. „Nem ismertem apámnak ezt a válaszát. Megtisztelő és nyomasztó. Azt érzem belőle, mintha a stafétabotot kezembe nyomta volna…”

Írócsalád sarjaként valóban váltóbotot kapott a kezébe. Pedig ahogy egy interjújában mondja: „Nagyon nem akartam író lenni. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni. Nyelvész voltam, vízipólózó, sportoló, edző, tisztviselő, dramaturg, lektor, minden, csak író nem. (…) Én mindig kihívom az összehasonlítást azzal, hogy a világon vagyok, ha leírom a nevem, leírok egy sort, akár egy rövid karcolatot, kihívom az összehasonlítást: van-e olyan jó, eléri-e, megüti-e vagy messzi marad az apától? (…) Van azért valami nagyon eleven Karinthy-hagyaték, amit, ha akarom, ha nem akarom, nem tudok kilúgozni az idegeimből. A humor iránti rendkívüli érzék.” A humorban legendásan nagy volt Karinthy Ferenc, akit mindenki csak Cininek nevezett. Nem leírta, hanem „csinálta”. Telefonvicceket, tréfákat, beugratásokat.

De bármennyit tréfálkozott, bármennyit viccelt, komoly, meditáló ember volt, aki az írást nagyon komolyan vette. Műgonddal írt, művészi és emberi felelősséggel, tudatosan vállalva a realista prózát. „Ki veszi azt észre, melyik kritikus vagy pláne olvasó, hogy én az írásomban olyan gonddal kerülöm az ismétléseket, és inkább átdolgozom az egészet, ha egy-egy lapon két nagy-ot vagy reggel-t fedezek föl? És mégis, egyre konokabbul és következetesebben irtom az ilyen egyezéseket. Miért? Mi a célja? Valahol hiszek benne, hogy megéri. Ez az a szobrocska a dóm tetőszerkezetében, ami sehonnan se látható, de mégis ugyanúgy kidolgozták. Ettől lesz dóm a dóm, ettől a hittől, műgondtól, ettől a nagy igyekezettől a tökéletesség felé, ez teremti meg a prózát.” Életében többször mondták rá, hogy konzervatív. Lehet, mondta erre a „vádra2, de nem lehet mindig úgy haladni, hogy letöröljük a táblát. Élete végéig nyíltan kiállt a realista próza mellett, tagadva a modernkedőket, a francia regény újhullámát. Tizenkétezer kötet könyv között élt, a könyvespolcok fájába vert szegen íróportrék lógtak. Azt, aki belépett hozzá, levizsgáztatta, ismeri-e a képeket. Krúdy, Ady, Kosztolányi, Móricz, Babits, Ignotus, Szomory, Tersánszky, József Attila, Somlyó Zoltán, Devecseri Gábor. Az írók között egy nyelvész is, Gombocz Zoltán.

Karinthy Ferenc nyelvész is volt. Doktori disszertációját, az Olasz jövevényszavainkat 1946-ban könyv alakban is megjelenteti a nyelvtudományi társaság. Három regényének is egy-egy nyelvészt állított a középpontjába. A Kentaur (1947) Ősi Ivánja a tihanyi alapítólevél rejtélyes „kangrez” szavának megfejtését kutatva botorkál át emberi sorsokon, a Budapesti tavasz (1953) főhőse is e tudományág képviselője, csak éppen nincs ideje foglalkozni a nyelvészettel, mert körülötte zajlik a történelem. Az Epepe (1970) Budaija olyan világba téved, amelyben nem ismeri ki magát, s nemcsak a régmúlt nyelvének titkait keresné hiába, de a beszélt idegen nyelv titkai is rejtve maradnak előtte. Tudatos építkezés az életműben. Ha akarjuk, önéletrajzinak is tekinthetjük. A végpont a szorongás. A félelem. Szenvedélyes és tudatos utazó is volt Karinthy. Mert hihetetlenül érdekelte a jövő, elutazott Amerikába és Japánba. A technika országaiba. Megtapasztalta a nagyvárosok kollektív neurózisát. A túlnépesedést és az ezzel paradox módon együtt járó elmagányosodást. Az uniformizálódást. Ettől félt, ennek volt ádáz ellensége. Életformája volt a lázadás ellene. Azt mondta, örül, hogy nem fog a huszonegyedik században élni. Pedig kíváncsi volt rá. A kíváncsiság is apai örökség. Karinthy Frigyes kipróbálta a Zeppelint. Karinthy Ferenc a nyitottságára is büszke volt. Azt mondta, ezt is örökölte. Amit nem örökölt, s amire nagyon büszke volt, az az örökös Fradi-tagság. Bár lehet, abban is van örökség. A vízipólózó apjáról is számtalan fürdőmezes kép készült.

A rend kedvéért, ha személyisége nem is skatulyázható, soroljuk fel műfajait és fontosabb köteteit. Első regénye, a Don Juan éjszakája huszonkét éves korában jelenik meg. A Szellemidézés megjelenésekor huszonhat éves. Útközben, illetve Hazai tudósítások címmel riportjait publikálja 1950-ben és 1954-ben. Sematikus, de dokumentum értékű és olvasmányos a Kőművesek című regénye (1950). Ezer év című drámája 1956-ban jelenik meg. Regény és novellakötetek között nyelvészeti írások (1964). Az apa, a rokonok és barátaik alakjának bemutatása az Irodalmi történetekben (1956) és az Uncle Joe-ban (1987). Drámák, kamaradarabok: Gellérthegyi álmok (1970), Házszentelő, Bösendorfer, Dunakanyar (1967-1978). Összefüggő novellaciklus a huszadik századi magyar történelemről: Harminchárom (1977). Huszonkét éven át írt Naplója 1993-ban, posztumusz jelenik meg.

1948-ban a Baumgarten-díjat még Schöpflin Aladártól veszi át. 1951-ben, 1954-ben és 1974-ben József Attila-díjat, 1955-ben Kossuth díjat kapott. Apja és bátyja mellett nyugszik a Kerepesi temetőben.

EPEPE

Az 1970-ben megjelent Epepe feladta a leckét a kritikusoknak. Szatirikus parabolának nem nevezhető, de hagyományosan realista műnek sem. Nem is kísérlet, mert terjedelmesebb annál, kiérleltebb, következetesebb, végiggondoltabb. S megint egy nyelvész a hőse, tehát a főszereplő kiválasztásában is tudatos. Sőt a nyelvészregények, mint a bevezető életrajzban utaltunk már rá, egymásra épülnek. Műfaját nevezzük ellenutópiának. Nem a fényes és reményteli jövő képét tárja elénk, hanem a félelmetes, szorongásra okot adó jövőt.

Jövőt? Ha az író naplóját föllapozzuk, és elolvassuk a megjelentetés körüli hercehurcákat, akkor megerősítve látjuk gyanúnkat. Ez a regény ugyan a jövőről szól, de úgy, hogy benne van jelenünk és közelmúltunk is. A lektorok szerint a könyv Kafka-utánzat és túl konkrét: egy 21. századi metropolisba helyezi a közelmúlt eseményeit. A közelmúlt eseményei csak a regény végén jönnek elő: Budai, a főhős végignéz egy felkelést, sőt részese; leverése után meglehetős gyorsasággal tüntetik el a nyomokat, javítják ki a homlokzatokat, planírozzák el a harcteret. A politikai megbízatású előolvasó itt 1956-ra asszociálhatott. Ez az egészben mégiscsak kis helyet elfoglaló, a cselekmény egészére nem ható epizód az olvasók rossz lelkiismeretének dokumentuma és nem az író fő mondanivalója.

De ne a történet végén kezdjük. Budai, a pesti nyelvész utazás közben az átszállás pillanatában eltéveszthette a kijáratot, egy másfelé tartó gépre került, s a repülőtéri alkalmazottak is valamiképpen elnézhették a cserét. El is alhatott a gépen, mert csak a szállodában észleli maga is a tévedést: Helsinki helyett egy ismeretlen városba érkezett. A nagyvárosok üvegezett repülőterei, szállodái mind egyformák, az érkezők gesztusai is hasonlók, az első pillanatban maga sem tulajdonít nagy jelentőséget a dolgoknak. Csak fokozatosan döbben rá, hogy olyan ismeretlen helyre került, amelynek nyelvét nem érti, ábécéje nem hasonlít egyik ismert nyelvre sem, és senki nem beszél egyetlen világnyelven sem. Ijesztő alaphelyzet. Az olvasó sejti már a tartalom formai következményeit: a regényben nem lesznek párbeszédek, hiszen Budai nem tud kommunikálni. A regény egy hosszú leírás, egy, a helyzetet értelmező gondolatfolyamat, a modern narráció viszonylag korai jelentkezése a magyar regény történetében.

Budai útlevelét a portás elveszi, dollárcsekkjeit helyi pénzre váltja, anélkül hogy egyetlen szót szólna hozzá. Pontosabban szól, de annak, hogy Budai nem érti, nincs jelentősége, üzemszerűen működik az alkalmazott, teszi a hotelportások dolgát. Támpontokat keres Budai, silabizálja a hotelszoba falára akasztott leltárt, jeleket keres, amik eligazítják. Hiába kiabálja németül, franciául a hallban, hogy botrány, ami itt történik, nem értik, sőt ügyet sem vetnek rá. Tolmács nincs, s hiába beszél ő maga két tucat nyelvet, mint a süketnémáknak, kézzel-lábbal kell megértetnie magát. Első sétáján megvásárolja egy utcai árus összes sült gesztenyéjét, mert az élelmiszerüzletben nemtudja megértetni magát, s különben éhen marad. És nem is csak a nyelv a baj. Hatalmas tömeg sodródik az utcán, emberáradat, kocsifolyam mindenütt. Az emberek tömör masszaként hömpölyögnek, türelmetlenek, idegesek, sietnek. Kérdésre, tudakozódásra kétszeresen nincs mód.

A kommunikáció szándékára, a próbálkozásokra Karinthy rokon értelmű igék sokaságát használja: Budai saccol, valamit vél hallani, jeleket fejt, okoskodni próbál, vizsgál és megvizsgál, nyomoz és bolyong, támpontot és szempontot keres, hasonlít. Megpróbál analógiásan gondolkodni, mit szokás az adott szituációban mondani, az adott helyre írni, hátha talál valami nyomot, egyezést, amelyből kiindulva felfejtheti, ami egyelőre érthetetlen. Nyelvész, nem esik annyira kétségbe,mint egy nyelveket nem beszélő civil. Titkosírás megfejtéséhez véli hasonlatosnak a „feladatot”. Verne-emlékeit is mozgósítja, behelyettesítő logikai türelemjátéknak próbálja felfogni azt, ami érthetetlen. Hiába. Nincs változás, nincsen tanulási folyamat a regényben. Ami van, vajmi csekély. A nyelv nem segít. Hol rezignáltan, hol hisztérikusan, hol aktívan reagál a kudarcokra, újult erővel próbálkozik. Csak ne engedje magán eluralkodni a reménytelenséget, csak bele ne süllyedjen a káoszba, biztatja magát. Nincs más fegyvere, csakis a tiszta öntudat, az egyetlen keresőlámpa, amit nekiszegezhet ennek az éber lázálomnak, mondja Karinthy.

És mégsem a tiszta öntudat az, ami meleg emberi élményhez juttatja. A lifteslány – kideríthetetlen az is, milyen rend szerint vannak szolgálatban a liftkezelők –már-már személyes ismerőse. Néha egymásra mosolyognak, Budai fölkíséri a tizennyolcadik emeletre, a lány elszív egy cigarettát, közben halandzsanyelven beszél a férfihoz, aztán megszólal a hívógomb, mire a férfit leviszi a kilencedik emeletre, s ő megy a dolgára. Többször ismétlődik ez a történet, mígnem egyszer áramszünet van a szállodában és a környéken, s a lány meglátogatja szobájában az „ismeretlen” férfit. Most van idő „beszélgetni”, s a lány, Budai mellé bújva, az ágyban mesélni kezd. S megtörténik a csoda, Budai érti, miről beszél a lány. Nem a nyelvet érti, hanem a gesztusokat. Cigarettáról cigarettára gyújt a lány, nagyon közelről érinti tehát, amiről mesél. Budai kitapogatja az Epepének elnevezett lány kezét. Nincs rajta gyűrű A lány elérti a kíváncsiságot, a táskájából kiveszi a jegygyűrűt. Budai most már mindent ért. Az otthoni életéről fakadt ki a nő, hogy borzalmas, mennyien élnek együtt a lakásban örökös a lárma, a csapdosás, perpatvar, a zenebona, soha egy perc nyugalom. Nincs hova költözniük, házassága szükségszerűen megromlott, a férje iszik, eldurvult, gyakorlatilag csak egymás mellett élnek. Még a levegőtlen és zsúfolt lift is felüdülés… Budai monológgal felel az őszinteségre. A saját nyelvén mondja el, egyre inkább belemelegedve, hogyan került ide, mi mindenen ment át, amióta itt van (egyszer a rendőrséggel vitette el magát szándékos garázdaság ürügyén, hogy az őrszobán majd tolmácsot hívnak, de hiába, pár napot benn töltött, aztán elengedték). A nő egyetértő csöndben hallgatja, közelebb húzódva hozzá, Budai megörül, s magyarul kérdezi. „- Te érted?” A lány a férfi hanglejtését utánozva felel: „Erted.” Érti talán ő is, a lényegét „csupán” annak, amit a férfi mond,  szavakat persze nem. Az „erted” ismételgetése annyira felbőszíti Budait, hogy durván megveri a lányt. Meg is bánja azonnal, s engesztelni próbálja. Az engesztelés meghozza az együttlét teljességét, mindketten föl tudnak oldódni a másikban. Olyan érzés ez, mire Budai agyán átcikázik a gondolat, „hogy ha e találkozásunknak mindaz volt az ára, ami vele eddig történt, akkor is, vajon nem érte-e meg”. Szóval és jelekkel megállapodnak abban, hogy a lány másnap ugyanebben az órában meglátogatja, majd felöltözik és elmegy.

Másnap maradék pénzén vacsorát vásárol Budai, hogy meg tudja kínálni a lányt, de mikor a vásárlásból hazamegy, a portás az üres kulcstartóra mutat, nincs ott már a kulcsa. Nem fizetett, másokat költöztettek a szobába. Olyan zsúfolt a volt 921-es, mint amilyen az egész város, s mint amilyen összezártságról a lány beszélt. A lány, villan eszébe, hol keresse? Kimegy a szállodából, de a portás, aki látszólag ügyet sem vetett rá eddig a napig, már nem engedi vissza. Nem tudja meg, miért lakoltatták ki, talán nem is azért, mert nem fizetett idejében, hanem azért, amiért a lány bent járt nála. Kiderül, milyen értékes volt eddig a szoba nyújtotta biztonság. Alkalmi trógerolást vállal a vásárcsarnokban, egy zsákkupacon húzza meg magát éjjel. Ha eddig nem történt semmi vele, most megindul az elzüllése. Nem tud tisztálkodni, nincs váltóruhája, küllemében elvadul, honvágya eltompul, idegei felőrlődnek, az italbolt látogatója lesz. Egyre több tilalmat szeg meg szántszándékkal, ösztönös védekezéssel, hogy kifejezze, rá nem vonatkoznak az itteni tilalmak és előírások, ő itt idegen, ellenség. De egyre inkább kerülgeti a szorongató kérdést, amivel eddig nem akart, nem mert szembesülni, hogy innen talán nincs is többé visszatérés.

Kitavaszodik, és tanúja, sőt némiképp részese is lesz egy felkelésnek. Először nem is érti, mi zajlik körülötte. Valami jelentős dolog,mert most nem azt az édeskés löttyöt osztogatják, amit eddig, hanem valódi, erős törkölypálinkát. Karneválnak gondolja a felvonulást, aztán mintha a Hyde Parkban lennénk, szónoklókkal népesül be a tér. Tankok és katonák jönnek, a felvonuló megszelídítik az egyenruhásokat, virágot tűznek a lőfegyverek csövébe, aztán mégis összecsapásra kerül sor. Megtanulja hallás után a felkelők forradalmi versét. Valahogy fegyverhez jut, amitől majd nehezen fog csak megszabadulni. A város hangulata rá is átragad, velük küzd, ha nem is tudná megnevezni, hogy ki vagy mi ellen. Érzi, amit érezni kell a becsületes embernek egy tiszta forradalomban. Lát véres mészárlásokat, önbíráskodást, és látja a megtorlást. „A tankok is megindulnak, váratlan fürgén és bele e tömeg sűrűjébe: lánctalpaik kíméletlenül eltiporták és szétkenték, aki útjukba akadt, szörnyeteg húsdarálóként, ordítás, dübörgés, az eső síkos vörössé vált a macskaköveken.”

Holtfáradtan elalszik egy odúban, s mikor két nap múlva felébred, csodálkozva látja, hogy a forradalom nyomait eltakarították. Megint árultak fűszeres kolbászkákat a nyílt utcán, kivárja a sort, s most jobban ízlenek, mint eddig bármikor. A papírt, amibe a kolbászkákat csomagolták, összegyűrve a tóba dobja. Lassan veszi csak észre, hogy a papír továbbúszik a vízen. Ha a víz mozog, akkor lefolyása is kell legyen. Heteken, talán hónapokon át hiába keresett folyóvizet, ami elvezethetné a tengerhez. Feltételezte, hogy van tenger, s most kiderül, hogy jól okoskodott. Csak követnie kell a vizet a tengerig, ott aztán talál hajót, kikötőt, onnan szabad az útja bárhová. Felszabadult és boldog. A regény utolsó mondatában már felszabadultan búcsúzik: „Isten veled, Epepe! – gondolta. Nagyon bízott benne, hogy hamarosan hazajut.”

Az első nyelvészregény hőse csak passzióból makacs kíváncsiságból nyomozott a „kangrez” jelentése után. Budainál tétje van a megfejtésnek: az élete, a szabadulása függ tőle. A magyar irodalomban van sok szép és izgalmas halandzsavers. Weöres Sándor, Vas István, Kálnoky László is írt nem egy ilyet. Azok azonban játékok, mint ahogyan játék volt Karinthy Ferencnek is eredendően a gyerekkorából hozott epepézés. A regény súllyal terheli meg a játékot: a megfejtés egyben megváltás.

Vajon megváltható-e az ember? Kurtán-furcsán fejeződik be a regény. Karinthy Ferenc meg akarja menteni hősét, de persze tudja, happy endet, rossz álomból való ébredést nem tehet a regény végére, ezzel súlytalanná tenné, amit korábban kétszázötven oldalon előadott. Hogy komolyan vehető legyen a félelem realitása, csak Budai hitével adhatja tudtunkra, hogy tudja, de legalábbis reméli, van kiút, van értelme, célja és távlata az emberi létnek. A félelmeit mitológiákba öltöztető görög ember, mondja a regényről egyik avatott értelmezője, Réz Pál, még szörnyet képzel a labirintusba. A modern ember már tudja, hogy ez a szörny a labirintus maga. Annak veszedelme, hogy az ember nem találhat kontaktust embertársaival, s kétségbeesett keresésével magát is elveszti. Stendhal százötven évvel ezelőtt még arról álmodott, a nagyváros kavargásában félre lehet vonulni dolgozni. Beckett, Le Clézio, Robbe-Grillet és Kerouac hőseivel rokon Budai, ez a keresztnév nélküli magyar tudós. Akarta vagy sem Karinthy, a kísérletező modernek rokona ebben a regényében.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 74-81. old., Móra Könyvkiadó 1977.