Károlyi Csaba: Mészöly Miklós (1921-2001)

Szekszárdon született, apai ágon a 18. században a Délvidékről kolera elől Tolnába menekült Molnár nevű család leszármazottja. Apai dédapja és nagyapja protestáns lelkész volt. Apai nagyanyjától, a középbirtokos családból való Mészöly Herminától veszi fel a háború után a Molnár helyett a Mészöly nevet (1943-ban, a pécsi Sorsunk című folyóiratban megjelent első novelláját még Molnár Miklós néven publikálta). Apja ármentesítő vízmérnök, anyja az irodalom iránt fogékony, annak idején „megyeszép fiatalasszony” volt.

Szekszárdon az Irgalmas Nővérekhez jár iskolába, zongorázni Bartók első felesége tanítja. Alapvető gyerekkori élménye a gemenci erdő. 1939-től a budapesti egyetemen jogot kezd hallgatni, 1942-ben végez, majd Szekszárdon ügyvédbojtár, de csak rövid ideig. 1943-44-ben frontkatona, majd katonaszökevényként kóborol Németországban, 1945-ben hazajön, büntetőszázadba kerül, hadifogolyként viszik Szerbiába, ismét megszökik. Hazatérve terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947-48-ban Szekszárdon laptulajdonos, a Tolna megyei Kisújság felelős szerkesztője, a lapot az akkori Kisgazdapárt megyei szervezete adja ki. Letartóztatás fenyegeti, ezért gyorsan felszámolja a lapot, és titokban Budapestre utazik. 1951-52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-ben Kossuth-díjak, 1992-ben Soros-életműdíjat kapott.

Első kötetei, a Vadvizek (1948) és a Sötét jelek (1957) komor, drámai hangú novellákat tartalmaznak, tárgyilagos, tömör fogalmazásmód, tanúként jelen lévő elbeszélő jellemzi őket. A Magasiskola (1956) hosszabb elbeszélése egy solymásztelep ábrázolásában a dokumentum tárgyszerűségét és a parabolisztikus szemléletet egyszerre érvényesíti. A Jelentés öt egérről (1967) című novelláskötetben realista pontosságú, feszes szerkezetű, egyben példázatos történeteket ad közre, melyek a kiszolgáltatottságról, a szabadsághiány állapotáról beszélnek (leghíresebb ezek közül a címadó novella állattörténete, mely egyfajta, emberre vonatkoztatható szenvedéstörténetként értelmezhető).

Az atléta halála (1966) parabolisztikus regény a végsőkig fokozott teljesítményvágyról, a „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra” kétes értékű törekvésének lehetetlenségeiről,  gyben a mindig előremenekülő 20. századi ember kiszolgáltatottságáról és esendőségéről szól. A Saulus (1968) című regény az ószövetségi Saul-Paulus történetét dolgozza fel, addig a pontig követve hősét, amíg a megvilágosodás pillanata bekövetkezik. Igen sűrű, kihagyásos történetmondás jellemzi a könyvet. A Film (1976) című regénnyel az előbbi kettő laza regénytrilógiát alkot. A Film egy forgatásra épül, amelynek során a kamera egy öregember és egy öregasszony útját követi végig, amint a budai Csaba utcán csoszognak hazafelé. A magyar prózaepikában szokatlanul radikális redukcióra épül a mű, szinte a lehető legvégletesebb módon lecsupaszítja az elbeszélést a szerző. „Csak semmi narrátorhang” – hangzik el egy helyen; tőmondatok, kimért tényközlések, balladisztikus tömörség jellemzik a regényszöveget.

Közben megszületik egy más jellegű regénye, a Pontos történetek, útközben (1970), amelyben egy asszony meséli el erdélyi és dunántúli utazásainak emléktöredékeit, pontról pontra kötve össze az egymást értelmező vagy éppen egymást rejtélyes összefüggésbe hozó tényeket.

Első gyűjtemények elbeszéléskötete az Alakulások (1975), amely a magyar prózaepika megújulásának fontos állomása. A primer történetmondás helyett a szöveg elvontabb komponálási módjai kerülnek itt előtérbe.

Esszéit – amelyek korábban főleg filozofikus műhelytöprengések, később éles látású, problémaérzékeny közéleti publicisztikák – több könyvben gyűjtötte össze (A tágasság iskolája, 1977; Érintések, 1980; A pille magánya, 1989;. A negyedik út, 1990; Otthon, és világ (1994).

Legfontosabb novelláit a 70-es, 80-as években megjelent köteteiben adta közre (Szárnyas lovak, 1979; Merre a csillag jár, 1985; Sutting ezredes tündöklése, 1987), ezekben a kötetekben a háború utáni magyar novella számos mesterműve olvasható, így például a Ló-regény, az Anyasirató, a Térkép Aliscáról vagy a Bolond utazás. A legteljesebb válogatást a szerző maga szerkesztette meg elbeszéléseiből 1989-ben, Volt egyszer egy Közép-Európa címmel.

A Megbocsátás című kisregény (1984) és a Családáradás című regény (1995) a családi legendáriumot dolgozza fel, többi írásához képest kevésbé szikár hangon, a messzeség, a múltra való emlékezés megszépítő, melankolikus sajátosságára építve. A Wimbledoni jácint (1990) és a Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról (1991) korábban félbehagyott és ekkor befejezett novellákat, rövid történeteket tartalmaz („végleges vázlatok a hagyatékból” alcímmel jelezve ezt az alkotói fogást).

Novelláiból összekötő szöveg segítségével új művet állított össze Hamisregény címmel 1995-ben. Írt számos mesét, egy ifjúsági regényt, verseket és néhány drámát is. Életművét a Századvég Kiadó kezdte el kiadni, de a sorozat megszakadt.

AZ ATLÉTA HALÁLA

Az Állami Sportkiadó 1953-ban megkérte Hildit, szerkesszen „valami emlékezésfélét” az ifjúság okulására élettársa, Őze Bálint, a híres középtávfutó életéről. A könyvet olyasféle alcímmel akarták ellátni, hogy „Lírai emlékezés egy versenyen kívüli atlétára”. A regény elbeszélője, Hildi, a hirtelen meghalt Bálint szerelme már az első oldalon elmondja ezt, és jelzi, hogy amit most mesél, még nem az a könyv, amit írni szeretne róla, csak tétova adatgyűjtés azzal a céllal, hogy megismerje azt az embert, akivel tíz évig együtt élt.

A regényt egy rejtélyes mottóval látja el a szerző: „Gyorsabban, magasabbra távolabbra”, s azt is e sor fölé írja, hogy ez a mondás Ozolintól a rekordertől származik, de hogy ki ez az Ozolin, nem derül ki, és a regény teljes szövege sem ad rá magyarázatot.

Hildi azzal kezdi az emlékezést,nyolcadik hete már, hogy megtalálták Bálint holttestét a vlegyászai Égettkő-völgyében, két-három héttel azután egyébként, hogy Prágából hazatértek. 1953-ban járunk, a prágai volt Bálint utolsó versenye, de sak az elődöntőben indult, a döntő előtt megmakacsolta magát, és nem állt rajthoz. Nem indokolta döntését, a csapat orvosa, Alexi is értetlenül állt az eset előtt. Bálintról tudható volt, ha elhatároz valamit, azon nem hajlandó változtatni, így nem is nagyon próbálták rábeszélni.

Hildi nem szerette Alexit, mert azt terjesztette róla, hogy ő a mindenkori válogatott kurvája, ami nem volt igaz. Éppen Bálint volt az, mondja Hildi, aki sose volt hű hozzá. A válogatottan, mint menet közben kiderül, négyen voltak Bálinton kívül: Bangó, aki Bálint gyerekkori barátja, azóta riválisa. Bangó eredetileg 800-as futó, de Prágában 1500-on indult Bálint helyett (Bálint különben már ekkor hosszabb távon gondolkodik, az 5-10 ezerrel, sőt a maratonival is kacérkodik). Aztán Bartosi, aki fiatalabb, mint ők, és épp válaszúton van, maradjon-e középtávfutó, vagy térjen át a hosszútávra. Bálinttól szokott tanácsokat kérni, közben meg Bangó jól kihasználja, futtatja maga előtt, mint a műnyulat. Hármójukon kívül még Törcsei és Sukk a válogatott tagjai, akik mindig együtt edzenek, melegítenek, mindent együtt csinálnak.

Hildi ezt mondja a csapat furcsa, egyszerre rideg és családias bajtársiasságáról: „Engem  mindig megriasztott az ellentéteknek ez a keveredése: hogy a féltékenységből és gyűlölködésből hogyan tudott egyszerre olyan példás összefogás kerekedni. Évekbe telt, mire megszoktam, hogy a rekord üldözésének nem köznapiak a törvényei.”

Bálint, miután már lemondta a döntőben való indulást, azt mondta Hildinek: „Azt hiszem, az alapozó tréningnél hibáztam el valamit”, de Hildi szerint nem hibázott el semmit, csak a prágai levegő nem szokta még meg. Ez után a beszélgetésük után Bálint hirtelen rosszul lett az öltözőben, elvesztette az eszméletét. Hildi nem hívott orvost, ő akarta magához téríteni, s ez sikerült is. A csapat számára soha nem is derült ki ez az eset.

Hildi talál egy fényképet, miközben rendet rak Bálint hátrahagyott dolgai között, egy Dreher-Maul-dobozban. A fénykép Bálintot ábrázolja két kamaszkori barátjával, Mesnyák Pocival (aki később súlylökő lesz) és Geresdi Kálmánnal (ő magasugró lesz). A kép 1937-ben készülhetett (ekkor a fiúk 14 évesek voltak) a tardosi gyógyszertár udvarán, ahol nyaranta mindig összejött az „ötös fogat”. Ebbe a kamasztársaságba tartozott a képen lévő három fiún kívül Bangó és Pécsi pici. Pici volt az egyetlen lány, a négy fiúnál néhány évvel idősebb volt, és valójában ő irányította a többieket.

Bálint sose vitte el Hildit Tardosra. Halála után a lány elmegy oda, hogy felkeresse Bálint kamaszkori helyszíneit. Bálint szüleinek vendéglője volt Tardoson, azóta államosították. Felkeresi azt is, a hajdan Geresdiék által bérelt patikát is meg az uszodát és a TAC (Tardosi Atlétikai Club) pályáját. Bálint egyszer mesélte neki, emlékezik Hildi, hogyan töltötték az időt egész nyáron az uszodában, hogyan birkóztak a zuhanynál, és futottak versenyt a strandon a medence körül. Itt figyelt fel Bálint futására Öreg Pepita, aki aztán elindította az atlétikai pályán.

Hildi ezután egy éles váltással azt kezdi mesélni, hogyan jutott el Bálinttal a Vlegyászához, Romániába. Ott Bálint is lejátszotta ezt a kamaszkori birkózást egyik nap, s másnap találta halva az Égettkő-völgyében.

1943-ban ismerték meg egymást, emlékezik Hildi, 1944-ben költöztek össze. Hildi egy iskolában tanított, a Szigony utcában laktak Pesten. Egyszer három napig nem ment Bálint haza, aztán éjjel három körül jött meg. Kimentek sétálni, és ekkor mesélte el Hildinek az ötös fogat történetét, a Pécsi picivel való kapcsolatát és a „szerződést”. Itt egy betét következik a regény szövegében, egy történetbetét, amit Hildi Bálint szavaival ad vissza, tehát Bálint elbeszélésében olvashatjuk, hogy ő három napig azért nem ment haza, mert itt volt Pécsi Pici Pesten (Bécsbe került egy névházassággal a háború után), és vele volt. Megpróbálta végiggondolni, mi lett volna, ha nem úgy alakul minden, ahogyan alakult. Most mindezt szeretné elmondani Hildinek. Elmeséli a tardosi önveszélyes játékait, azt, hogy Pécsi Pici csinált belőle tulajdonképpen futót, és miatta van a 15 centis forradás a sípcsontján, ami azóta is fáj.

pécsi Pici javaslatára kötötték meg a szerződést,mondja Bálint, hogy nyugodtan vetkőzhetnek egymás előtt (illetve azután az igazi szerződés az lett, hogy Pici háromévenként egymás után lefekszik egyikőjükkel). A forradásnak a története a kiszorítósdi meccsekkel függ össze. Ezeket mindig egy 4x4 méteres, krétával a földre megrajzolt „ringben” játszották, ebből kellett a másikat erővel kiszorítani. Egyszer Bálint és Pécsi Pici játszottak nézők nélkül egy „barátságos meccset”, és akkor Pici megnagyobbította a pályát. Később Bálint Bangóval mérkőzött, rendes meccsen, Pici biztatására, kimondatlanul is az elsőségért. És ekkor Bálint nem szólt, hogy nagyobb a pálya a szokásosnál, a többiek meg nem vették észre, de ahelyett, hogy Bálint az új méretet ellenfelével szemben ki tudta volna használni, éppen ellenkezőleg, ő állt vesztésre. Nem érezvén az ismeretlen teret, elesett, ráesett Bangó vasalt, szögletes orrú új cipőjére, ekkor keletkezett a seb a sípcsontján. Ezzel eljátszotta az elsőbbséget a Picivel való lefekvésben is, nem azért, mert nem volt sportszerű, hanem mert nem tudta kihasználni az előnyét. Bálint visszaemlékezése során egy ponton így kommentálta az ötös fogat történetét: „Elveszítettük az önállóságunkat, anélkül, hogy észrevettük volna; s elcseréltük arra a felemás bajtársiasságra, ami végül mindannyiunkat megrontott.” Majd azzal zárja ezt a Hildinek elmesélt kamaszkori kulcstörténetét, hogy értelmezi, miért diszkvalifikálták akkor: „Aki az adott helyzetet ki tudja használni, azt nem lehet diszkvalifikálni: kimondatlanul ez is benne volt a mi bajtársiasságunkban. Azon csak a gyengeség vagy ügyetlenség ronthatott. Hát így. Így volt… Sokszor nekem is értelmetlennek tűnik. Vajon nem én csinálok szúnyogból hegyet? Önként?” Ezekkel a tipródásokkal fejezte be Bálint a visszaemlékezését, amit Hildi ideidézett a saját emlékezései közé.

Ezután Hildi ott folytatja – most már ismét a saját szavaival – a történetet, hogy másnaptól Bálint újult erővel edzett. Majd elmeséli, hogy mikor utoljára Prágában voltak Bálinttal, Réka is ott volt. Réka Bálint sógornője, a ligetben vezette a Hóvirág Bábszínházat. Furcsa viszony alakult ki Bálint és Réka között, valamifajta megszállottság kötötte össze őket. Rékát Hildi is ismerte, mert az iskolából többször vitt gyerekeket a bábelőadásokra.

Hildi megjegyzi, hogy elégedetlen azzal, amit eddig leírt, ő a puszta tényeket szeretné csak rögzíteni, a kiadó meg legendát várna tőle.

A Vlegyászán Bálint azt akarta Hilditől, meséli aztán, hogy Tardoson kössenek házasságot. Korábban ezt sose mondta, és nem is nagyon akart házasságot kötni addig.

Amikor Pécsi Pici 1939-ben hazajött Németországból, Bálint megérezte, hogy már nem szűz, rákérdezett, amivel másodszor is eljátszotta az elsőségét Picinél. 1939 szilveszterén aztán Pici kezdeményezte, hogy feküdjenek le, de Bálint akkor lemondott Bangó javára. Ezek után Pici kikötötte, hogy Bálint csak az utolsó lehet. (Geresdi önkéntesként bevonult, elesett a háború legelején, tehát ő kiesett a sorból.) Végül is Bálint 1953-ban következett volna, de erre már nem került sor.

Prágában a döntő helyett Hildi és Bálint elmentek kirándulni Karlsteinbe, ekkor mondta el Bálint, hogy Rékával nincs köztük semmi. Prága előtt Bálint utoljára Bátakoloson futott, ahol egy Sztálin-szobrot avattak, és erre hívták meg egy „díszfutásra”. Ott egyedül futott bemutatót. Ezután szakított Rékával, meg akarta változtatni a tréningjeit, és a távjait, mert öncélúnak és hóbortosnak érezte immár az eddigieket. Bátakolosról hazafelé mesélte el Hildinek azt az élményét, hogy egyszer egy erdei pályán futva egy nagy, szőrbolyhos lepke üldözte, és nem akart róla leszállni.

Bálint kapott egy levelet Picitől, miután hazajöttek Prágából, hogy az Astoriában várja megint. Bálint úgy döntött, hogy elmegy erre a találkozóra. Ott végül is nem feküdt le Picivel. Pici a szemébe vágta, hogy mindig csak magával törődött, aztán Bálint már beleegyezett volna, hogy legyen meg a dolog búcsúzóul, ekkor azonban már Pici nem hagyta, nem adta olyan olcsón magát.

Másnap utazott el Hildi és Bálint a vlegyászai kabanába. Alexi, az orvos utólag szívgörcsöt állapított meg a halál okaként, Bálint bevallotta halála előtt, hogy fél, ennek a jele volt az is, hogy már-már fokozhatatlanul boldogok voltak ott fönn. Halála előtti napon, éjszaka egy dadogó fiú felverte őket,menjenek azonnal, hívják őket a faluban. Lementek, és ott nem találtak semmit, senki se értette a dolgot. Másnap találták meg Bálint holttestét, arccal a föld felé fordulva. Egy azon a vidéken nem honos szőrbolyhos lepke maradványai voltak az arcán és a kezében.

A regény végén kiderül, hogy Hildi elkésett ezzel az emlékezéssel, mert A Mi Bajnokunk sorozatban közben megjelentetett a kiadó egy könyvet A bátakolosi hős címmel, amit Bangó és Bartosi írtak.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény, 66-73. old., Móra Könyvkiadó 1977.