Wirth Imre: Kertész Ákos (1932-) – MAKRA

Kertész Ákos első prózakötete – az 1962-ben megjelent Hétköznapok szerelme – jelezte már azt a tematikus vonzódást, amit írói pályája legmarkánsabb jellemzőjeként írhatunk le. Hősei, Holkó Albert hegesztő vagy az 1965-ben megjelent Sikátor című regény főszereplője, a faluról Pestre felköltöző Bognár Vince is annak az írói programnak a jegyében születtek meg, amelyről Rónay László írt húsz évvel később: „Kertész Ákos makacs következetességgel járja körül azt a témát, sikerül-e, sikerülhet-e az egyszerű munkásembernek kiemelkednie környezetéből, megtalálhatja-e a boldogulását.” Azonban ez nem azt jelenti, hogy Kertész tipikus „munkásíró” lenne, a szocialista realizmus képviselője, amit a kortárs kritika gyakran hangoztatott. művei az elesettség, a kommunikációképtelenség, a kirekesztettség újabb és újabb morális indíttatású megközelítéseit adják, s nem szűkíthetők le egyféle értelmezésre.

Életpályája mindenesetre hozzájárulhatott ind központi témájának megtalálásához, mind a róla kialakított kép megalkotásához. Budapesten született, érettségi után, 1950-től tizenkét évig karosszérialakatosként dolgozott az Ikarusnál, majd az Állami Autójavító Vállalatnál. Munkájának emléke gyakran visszaköszön hősei foglalkozásában. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar-népművelés szakon, s ettől kezdve filmdramaturgként dolgozott a Mafilmnél. Számos filmforgatókönyv szerzője-munkatársa (pl. Vámmentes házasság.) 1994-ben az Élet és Irodalom olvasószerkesztője lett. Tíz könyve jelent meg, számos irodalmi díjat kapott, több művét újra kiadták, legismertebb regényének, az 1971-ben megjelent Makrának 1996-ban volt a hetedik kiadása. Regényeinek többségét lefordították, s színpadi adaptációjuk is sikeres volt. A Makra szlovákul, észtül, lengyelül, svédül, csehül, románul és németül jelent meg, a hajdani NDK-ban két kiadást is megért, összesen kétszázezer példányban. A magyarországi fogadtatásra jellemző, hogy A „Makra” és 116 olvasója címmel külön könyv jelent meg: az olvasói véleményeket vizsgálta az értelmiségi és munkás olvasók körében. Almási Mikós értelmezése szerint pedig „Makra az első regényhős a magyar irodalomban, aki az autonómia hiányába hal bele”. A Makrát 1972-ben a Névnap című regény, majd 1979-ben a Kasparek című, kisregényt és elbeszéléseket tartalmazó kötet követte. A könyv címadó novellájának hősét, az idős, kutyák sétáltatásában életörömöt és értelmet talál Kasparek bácsit, a „kisformátumú hőst” ellen-Makraként értelmezte a kritika, de A világ rendje című elbeszélés lírai reménytelensége és kegyetlensége a Kertész-próza más lehetőségeit is felvillantotta. Ugyanakkor az Aki mer, az nyer című kisregény fatalizmusa (Hajdik János „törvényszerűen közröhej tárgya lesz, akármit csinál”) egyrészt a Makra világát idézi, másrészt az ironizálva-humorosan előadott „szerelmi háromszög”-történet az 1982-ben megjelent regényt, a Családi ház manzárddalt előlegezi. A világ rendje című novella lírai témáját is ironizáló regényben a felszarvazott férj, Burián Károly csak a regény végére viselkedik a „szokásnak megelelően”, amikor is hatalmas pofont ad a feleségének, ettől azonban egy csapásra „helyére billent a kizökkent idő”.

A megváltoztathatatlanság tudatának, a „világ rendjének” groteszk-ironikus megjelenése jellemzi Kertész Ákos újabb pályaszakaszát. ezt hangsúlyozza címével is az 1984-ben kiadott válogatott kötet A világ rendje. Azóta megjelent, a korhangulatot is reprezentáló regényeiben, az 1990-es Zakariásban és az 1992-es A gyűlölet ára című bűnügyi regényben az identitás és a diszkrimináció témája kerül a középpontba. A Zakariás zsidó származásával szembesülő antihőse a kilátástalanságban is azt hangsúlyozza, amit szinte mindegyik Kertész-hős: „ha már csináljuk, csináljuk jól”. Az elmúlt ötven év és egy asszimiláció történetét reflektáló mű párja a bűnügyi regény. Ebben Zofár alhadnagy elfelejteni vágyott cigány származása, ami a gyilkos utáni nyomozás során kerül előtérbe, a regény végén feloldhatatlan ellentétként jelenik meg. Felesége, a faji előítéletektől mentes, fehér bőrű tanítónő hiába szeretne sötét bőrű, fekete szemű kisbabát, Zofár abban reménykedik, hogy a gyermeke „szőke hajú és kék szemű” lesz.

1993-ben jelent meg az eddigi utolsó kötete; az Akár hiszed, akár nem válogatott írásait tartalmazza.

MAKRA

A regény a munkásszármazású Makra Ferenc „fejlődésregénye”, redukált családtörténete. A cselekmény tíz évet ölel fel, de a narrátor s a „megszólított” főszereplő valójában 1955-ben és 1965-ben beszélik el, az első részben még inkább dialogizáltan, a másodikban belső monológokkal, az öngyilkossággal végződő életet. A József Attila-idézetekkel kezdődő részek („Ehess, ihass, ölelhess, alhass (...)”, illetve „Tudod, hogy nincs bocsánat (...” ok-okozati összefüggésben állnak egymással, kiegészítik és árnyalják az elbeszélt sorsban felsejlő mélyebb tanulságokat. Az első rész a szabad, autonóm életforma-életmód választásának erkölcsi kötelességét, a második az idő visszafordíthatatlanságának tudatára alapozva a döntések és tettek (akár gyötrő) vállalását állítja középpontba. Makra Ferenctől, akit a kritika joggal nevezett „negatív hős”-nek – de eszünkbe juttathatja akár Babits Mihály Jónását is, aki „rühellé a prófétaságot” -, mi sem áll távolabb, mint ez a mintaadó szerep. Az elbeszélő már a regény első lapjain, majd később is többször nyomatékosítva így jellemzi Makrát: „jutalom és büntetés Makrának egyforma gyötrelmet okozott,mert jóformán kamaszkora óta kényelmetlenül érezte magát a saját bőrében is, és szégyellnivalónak hitte nagyra sikerült, hajlott termetét, csontjait és izmait, fekete haját, túl hosszú karját és túl széles tenyerét; a szereplés minden formájától rettegett, és inkább tűrte a megszégyenítést vagy ugratást a végletekig, mintsem ellenállásával tetézze vagy éppen provokálja.” Azonban a címadó főszereplő hangsúlyosan megalkotott identitáshiányának ez csak az egyik alkotóeleme. Azért beszélhetünk ugyanis Makra múltjával összefüggésben szűkített nézőpontról mert gyerekkoráról, szüleiről feltűnően keveset árul el az omnipotens, az ismereteket sajátos, visszafogott ritmusban adagoló objektív  narrátor.

Makra Ferenc tulajdonképpen múlttalan, nem is azért, mert életének korábbi eseményei a szerzői mindenhatóságból következően majdnem maradéktalanul felejtésre ítéltettek, hanem azért, mert amihez a hézagos családi emlékek jóvoltából kötődhetne, az több szempontból is vállalhatatlan számára. Nagyapja monarchiabeli crnagorác (montenegrói) származású volt, aki katonaként került annak idején Magyarországra. A regényt át- meg átszövő (alapvetően morális intenciójú) József Attila-allúziók egyikének is tekinthetjük ezt a szálat, hiszen a nagypapa később megszökött, s állítólag Amerikába hajózott. Tőle örökölte Makra sötét bőrszínét, amiért gyerekkorától fogva cigánynak nézték, s ami ellen majdnem élete végéig elkeseredetten hadakozott. Vállalhatatlan volt a nagyapai örökség a Jugoszláviával szembeni politikai hisztéria miatt is. Makrának katonaként, nevetséges közszemlére kitéve szalmabábokat kellett rohamoznia, s mikor a kiképzőtiszt a bábu nevében azt kiáltotta: „Ne lőj, Makra Ferenc, én a te rokonod vagyok”, neki üvöltözve így kellett válaszolnia: „Hiába vagy a rokonom, az imperialisták kutyája vagy.” A testi jelenléttől és az örökölt sorstól való menekülés jellemzi Makrát (ennek stációit szűkszavúan mutatja be az író) egészen addig, amíg majd szembe nem kerül a követni vágyott értékrenddel. A regény, mondhatjuk, egyik „tétje” ezután mind érzékelhetőbben az lesz, hogy vajon sikerül-e Makrának megalkotnia saját magából a vállalható, kompromisszum nélküli önazonosságot. Az ehhez való vonzódást, az erre törekvést elfojthatatlan erkölcsi törvényként mutatja fel a szerző, s tulajdonképpen ez a „törvény” okozza Makra tragikus konfliktusát is. Hiszen az idézetből is kiderül: Makra éppen azt szerette volna életstratégiájának az volt a lényege, hogy hasonlítson, olyan legyen, mint a többiek. Hogy ez járhatatlan út, annak első jele (az önazonosság felé tett első öntudatlan lépés) a genetikai "örökség” felszínre törése volt.

Széchenyi Ágnes: Gáll István (1931-1982) – A MÉNESGAZDA

Tatabányán született, s noha édesapja polgári iskolai tanár volt, bányászkörnyezetben éltek, és a gyerek Gáll István bányászfiúkkal is barátkozott. A harmincas években építettek egy saját házat, de ugyanott, a környék tehát maradt. Valamikor gyűlölte a bányatelepet, mert mint egy interjúban mondta, a szépérzékét örökre elrontotta. Nyílt kanálisok, por, hatlakásos házak – mégis ezt a környéket szerette, ez engedte útjára. 1950-ben az ország összes középiskolájából kizárták, mert vitát rendezett arról, hogy Sztálin vagy Lenin volt a nagyobb. (Ez a motívum megjelenik A ménesgazda főszereplőjének, Busó Jánosnak a sorsában is.) Érettségit sem tehetett, gépkezelőnek állt egy börzsönyi útépítő vállalathoz. Behívták katonának. Az Államvédelmi Hatóságnál szolgált, aknaszedő volt a határőrségnél. 1952 márciusában a Fertő-tóból szedték ki az aknákat, térdig a vízben állva. Az itt szerzett megfázásnak szerepe volt abban, hogy Bechterew-kórja kifejlődött. De másik örökséget is kapott a katonaságnál, a neurózist. Élete végéig lecsatolta a karóráját éjjel, mert nem tudta elviselni a ketyegését. Vendégségben megkérte a háziakat, vigyék ki a vekkerórát a szobából. „Nálam a legfontosabb írószerszám a füldugó, van itt az asztalomon nyugatnémet, csehszlovák,magyar... Zajérzékeny vagyok” – mondta 1973-ban Bertha Bulcsunak.

1954-ben a Szabad Hazánkért című katonalaphoz került, aminek akkor Devecseri Gábor volt a főszerkesztője. Érettségi nélkül, mint megfelelő kádert felvették az egyetemre, magyar-történelem szakra, de három év után otthagyta, mert nem tetszett a finnugor nyelvészet. A bölcsészkar helyett a marxista-leninista esti egyetemet végezte el. 1957 májusában lesz párttag, a nagybudapesti KISZ-bizottság művészeti felelőse. 1958-tól dramaturg a rádióban. 1963-ban írói ösztöndíjjal a tatabányai pártbizottságra kerül. Utána ifjúsági titkár az írószövetségben, dramaturg a filmgyárban, majd szabadúszó. 1971-től haláláig az Új Írás szerkesztőségének tagja. Egy véletlen otthoni baleset okozta korai halálát.

A realista próza elkötelezettje volt. „A jó próza lábszagú, életszagú, szalonból nem lehet prózát írni” – vallotta. S azt is mondta, kihívóan, hogy „csalánkiütést kapok attól az új irodalomtól, amit a francia új regény képvisel”. Nagyon szerette viszont az angolszász realista prózát, Steinbecket, Faulknert és Hemingwayt. Szenvedélyesen érdekelte a történelem, a társadalmi elkötelezettségű politikai irodalom. A magyar társadalom három sorsfordulója izgatta: 1945, 1950, 1956. Minden írása ezek körül az évek körül forgott. Felnőttkorában ismerkedett csak meg Babits műveivel, ifjúkorában Féja, Sinka, Németh László és Tamási jelentették az irodalmat. Nemzedéktársai: Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Csurka István, Moldova György és Szakonyi Károly.

Első könyve egy verses mesekönyv, a címe Garabonciás diák (1954). 1961-ben jelentkezett a Patkánylyuk című regénnyel, 1962-ben a Kétpárevezős szerelem című elbeszélésciklussal. Csapda című regénye 1966-ban, a Rohanók című novelláskötet 1968-ban, harmadik regénye, A napimádó, 1970-ben jelent meg. Sorjáznak az újabb könyvek: 1976: Április bolondja (kisregények), A ménesgazda, amelyért a korábbi József Attila-díjak (1967, 1976) után, 1978-ban Kossuth-díjat kap. Elbeszéléseit, melyek lényegében az alább elemzendő regény előtanulmányai, 1980-ban publikálja Vaskor címmel. A Hullámlovas (1981) címet kapta kritikáinak gyűjteménye. Írt hang-, tévé- és rádiójátékokat is.

A MÉNESGAZDA

A regény az életszerűség illúzióját keltő epika nyílt célratörésével íródott. Lineáris a cselekményvezetése, okszerűen motiváltak a történései, áttekinthető a szerkezete, és alakábrázolásai is a valót követik. Szociológiai és történelmi hitelű valóságábrázolással van dolgunk. Nem árt ezt elöljáróban is hangsúlyozni, mert keletkezése idején már sűrűsödtek a parabolák, szimbólumok, enigmák a magyar prózairodalomban.

Egy déli határ menti községben vagyunk, egy méntelepen, az ötvenes évek legelején, az éleződő osztályharc ideológiája sűrűjében. Busó Jánost megbízott vezetőnek teszik a már a háború előtt jól működő katonai méntelep élére. A Földművelődésügyi Minisztérium a kisgazda időkben „államosít”, aziliumot teremt a régi hadsereg lóhoz értő szakembereinek. A kommunisták hatalomátvételekor a lovak és az emberek automatikusan átkerültek a „szocialista szektorba”. Busó János cselédszármazású ember, a háborúban tisztiszolga volt, végzett valami pártiskolát, de szakértelme a nullával egyenlő. Élete nagy feladata lehetne a telepvezetés, tele is van félelemmel. Idegesen tevékenykedik a virágok körül a telep udvarán, de ez inkább pótcselekvés, tevés-vevés, hogy zavarát leplezze. „Mert bedugták ennyi idegen közé, ellenségnek.” Árulkodó, a konfliktust előre jelző mondat. Bedugták – vagyis nem önszántából jött, politikai megbízatása van, ő is csak eszköz. Ennyi – a névmásban, ami azt jelenti, fenyegetően sok, az aránytalanság, az erők bizonytalansága sejtődik. Idegen – jelzi, hogy az őt eztán körülvevő emberek mások, mint ő. Ellenség – a legerősebb, sőt militáns szó a mondatban, az elkerülhetetlen későbbi összeütközésre utal.

Két társadalmi kör szembesül a regényben. Megismerjük a helyi vezetőket, a párttitkárt, a téeszelnököt, a tanácselnököt, látjuk, mi vezette őket a hatalomba, és miként élnek vele. A régiek nemcsak kívül állnak a hatalmon, de lényegében foglyok, internáltak, akik nem hagyhatják el munkahelyüket. Engesztelhetetlenül gyűlölnek mindent, ami egykori életüket, életkeretüket, a „történelmi Magyarországot” tönkretette. Képtelenek bármi belátásra, alkura, nem hajlandók elfogadni a változásokat. A hatalom pedig úgy tekint rájuk,m int a régi világ elpusztítandó, likvidálandó maradványaira. Nem számít, hogy a telep érték, fontos állami vagyon, amit inkább őrizni és használni kellene, hogy az ott dolgozók kiváló szakemberek, és hogy szeretik is, nemcsak értik munkájukat. Ez most nem szempont, a politika mindenek felett uralkodik.

Busó megbízható ember a hatalom szemében, de nincs beavatva a politika őrült mesterkedéseibe. Jó szándékkal jön a telepre, de fél beosztottjaitól. Lesunyt fejjel járkál, előre köszön, de érzi, „ezek”, ha visszaköszönnek is, nem állnak vele szóba. Érzi a megvetést, a lenézést. De annak sem örül, ha megszólítják, tekintetükből azt véli kiolvasni, hogy kiröhögik maguk között. Pár nap múlva görcsös félelmében már megfordítva látja az alaphelyzetet: mintha ő lenne a fogoly, úgy érzi, hogy út őrzik. Kölcsönös az utálkozás a két világ között. Busó bátyja, akit a rendszer a parlamentbe is beültetett, mint „sok ronda dögről” beszél a telep szakembereiről. Félelmével Busó János magára marad, nem értik a faluban maradók,m ilyen rettenetes egyedül kint aludni a telepen. Revolvert tesz a párnája alá, amit kinevezésekor kapott a rendőrségen. A fegyver léte is erősíti a félelmét, hiszen miért adták volna, ha nem kellene félni tőlük. Majdnem lelövi a bekopogó Gschwindt Ernőt, a telep állatorvosát. Gschwindt félig árjának számított, de munkaszolgálatos lett, kivágták a Kárpátokba, az új rendszer aztán visszaadta a rangját, de mert szegről-végről egy szeszgyáros-dinasztia rokona, leszerelték, és még örülhetett, hogy megúszta azzal, hogy ide került. Finoman jelzi, hogy különbözni érzi magát a többi tiszttől. A helyezkedés hozta Busó szobájába. Busó kaphatna tőle némi információt, Gschwindt egyenesen felajánlja ezt, de Busó visszautasítja. Tisztességét mutatja ez a lépése is. Személyekről ne, mondja.

Vasy Géza: Dobos László (1930-2014) – FÖLDÖNFUTÓK

 

A csehszlovákiai – ma már szlovákiai – magyar irodalomnak 1919-ben kezdődő története során több, különösen nehéz korszakot kellett átvészelnie. Ezek párhuzamosak voltak a nemzetiség történelmi hányattatásaival. Az egymást követő nemzedékek sorsáról, az egyéni és közösségi tragédiákról, a megalkuvásokról és a helytállás példáiról különösen érzékletes és szemléletes képet adnak Dobos László regényei. Az ötvenes években kezdődő s igen jelentős irodalomszervező-közéleti tevékenysége pedig a nemzetiség művelődésének, azon belül irodalomtörténetének vált kitörölhetetlen részévé.

Dobos László Királyhelmecen született. Ez a község a mai szlovák-ukrán-magyar határ találkozásához közel található. A helyi elemi és polgári iskola elvégzése után a sárospataki tanítóképzőbe járt, majd különböző fizikai és szellemi, nemegyszer mozgalmi munkakörökben dolgozott, s közben elvégezte a pozsonyi pedagógiai főiskola magyar-történelem-polgári nevelés szakát. Ugyanebben az intézményben lett tanársegéd, majd 1958-ban az induló Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ez az eleinte kéthavonta megjelenő folyóirat sokáig a csehszlovákiai magyar irodalom egyetlen fóruma volt. Mivel hosszú szünet után vált lehetővé kiadása, legelső feladata elsősorban magának az irodalmi életnek a megteremtése, még tágabban: a magyar kulturális élet, művelődés kereteinek biztosítása lett, de nagyon hamar megkezdődött annak a tudatosítása is, hogy a nemzetiségi kultúrának is értéket kell létrehoznia, lehetőleg egyetemes szintűt, azaz nem elegendő maga a megszólalás. E munkát irányította egy évtizeden át a közben szépíróként is a legjobbak közé besoroló, irodalompolitikai elveit a művészi gyakorlatban is érvényesítő alkotó. Azután a szlovák könyvkiadó (Tatran) magyar részlegének vezetője, majd az 1969-ben önállósodó Madách Kiadó igazgatója lett. 1969-70-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli minisztere. 1970-ben kizárták a kommunista pártból, 1972-ben a kiadó részlegvezetője lett, majd 1989-től ismét igazgatója. Közben több más tisztséget is betöltött a szlovák politikai és irodalmi életben. A Magyarok Világszövetségének 1989 óta társelnöke, majd alelnöke.

Írói pályája főiskolai irodalomelméleti tankönyvek írásával, publicisztikai, kritikai tevékenységgel kezdődött. Első regénye a Messze voltak a csillagok (Pozsony, 1963), egy később laza trilógiává váló regényhármas első darabja. További kötetei a Földönfutók (Pozsony-Bp., 1967) és az Egy szál ingben (Pozsony-Bp., 1976). Voltaképpen e művek teremtik meg a „szlovákiai magyar regényt”. E fogalom természetesen nem esztétikai kategória, bár ilyen jelentésköre is van. Azt jelenti, hogy ebben a nemzetiségi irodalomban megszületett a regény műfajában is az időtálló teljesítmény, méghozzá először szükségszerűen a nemzetiségi sorsot bemutató-feltáró témakörben. Az 1960-as évek teljes magyar nyelvű irodalmára és a világirodalomra is figyelve, az értékteremtés már nem volt elérhető pusztán a dokumentatív valóságfeltárással. Szükségesnek mutatkozott modern prózaepikai eljárások alkalmazása is. Az első lépést ez ügyben a Messze voltak a csillagok tette meg, ám a teljes magyar irodalomban komoly súlyúnak számító műnek a Földönfutók bizonyult. Ezzel vált az írói teljesítmény irodalomtörténeti jelentőségűvé, s ezt erősítette meg, teljesítette be a harmadik kötet. E regények közös jellemvonása, hogy a jelen és az emlékezések, a tudatáram-technika révén felidézett múlt szembesül bennük: az egyéni, a közösségi (többségi-kisebbségi) és az emberiség-sors rétegződik egymásra. A felidézett múlt előbb csak a második világháború s az utána való évek világa, a harmadik regény azonban egészen az első világháborúig hátrál vissza az időben, azaz a nemzetiségi sors kezdőpontjáig.

Az író további művei közül a Hólepedő (Pozsony-Bp., 1979) lélektani regény, amelynek főhőse egy magányos tanárnő. A Sodrásban (Pozsony-Bp., 1984) középpontjában az ötvenes állnak, az akkori egyetemisták, pályakezdő értelmiségiek világa, a magánélet és a közélet konfliktusai. Ezeket meghatározza az életformaváltás (paraszti-munkás élet – értelmiségi-városi), a társadalmi forradalom, annak türelmetlen torzulása, a neofita világnézetváltás, s mindemögött ott vibrál az 1945 utáni nemzetiségi jogfosztottság keserű emléke is. A mű élményvilágában erős az önéletrajzi jelleg.

Dobos Lászlónak megjelent egy elbeszéléskötete (Engedelmével, Pozsony-Bp., 1987), egy esszégyűjteménye (Gondok könyve, Pozsony-Bp., 1983) és egy gyermekregénye is (A kis viking, 1991.)

FÖLDÖNFUTÓK

E mű bemutatásánál célszerű a címből kiindulni. Földönfutónak lenni szerencsétlen emberi állapot. Azt az embert nevezzük ilyennek, akinek nincs állandó otthona – a mai szóhasználat szerint: hajléktalan -, illetve azt, aki – többnyire politikai vagy gazdasági okokból – hazájából eltávozni. elbujdosni kényszerül. A fogalom többes számú használata egy családra, kisebb közösségre, néprétegekre vonatkozhat. Földönfutó volt a századfordulón Amerikába kivándorlók többsége is. Arra azonban egészen ritkán kínál példát az újkori történelem, hogy nagyobb népcsoportok, vallási, etnikai közösségek váljanak földönfutóvá. Pontosabban: a huszadik századi totális diktatúrák (fasizmus, bolsevizmus) fenntartás nélkül gyakorolták a tömeges embertelenséget, a demokráciák azonban tartózkodtak ettől. Éppen ezért oly döbbenetes, hogy a második világháború befejeztével a csehszlovák „demokratikus” politika az ottani magyarságot egyetemlegesen teljes jogfosztottságra ítélte, s a legszívesebben elzavarta volna szülőföldjéről. A regény szövegszerűen is többször bemutatja ezt a helyzetet:

„Joga sincs, állampolgársága sincs, aki magyar.” Ennyit fogott fel mindenki a rendelet hosszú szövegéből. Nemsokára másik plakátot ragasztottak az előbbi mellé. Ez alatt is szám volt: 108/45. Vastag, hivatalos betűk adták a lakosság tudtára „Minden magyar ingó és ingatlan vagyona elkoboztatik...” Ebből is csak ez a mondat maradt meg, a legszörnyűbb”. A hivatalos terveket a nagyhatalmak miatt nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Volt azért nagymérvű lakosságcsere, sokakat Csehországba telepítettek át, sokaknak elvették a vagyonát, s a jogfosztottság évei csak 1948 után kezdtek oldódni. Fábry Zoltán (1897-1970) publicista, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja 1946-ban A vádlott megszólal címmel tiltakozó röpiratot készített a magyarságra zúduló igazságtalanság miatt, ez azonban csak jó két évtizeddel később jelenhetett meg. Lényegében Dobos László regénye az első hiteles híradás minderről a „felejtés évei” után. S ez a hitelesség a történelmi tényekre, a személyes átéltségre és az esztétikai megformáltságra egyaránt vonatkozik.

Wirth Imre: Bálint Tibor (1932-2002) – ZOKOGÓ MAJOM

A kolozsvári születésű író műveinek hátterében gyakran sejlenek fel életrajzi vonások. Legismertebb regényének, az önéletrajzi ihletésű Zokogó majomnak a családábrázolása, a pékmester apa és a cseléd anya alakjának megrajzolása, a reménytelenül szegényes proletárkörnyezet érzékeltetése például sok szálon kötődik az író gyermekkorához. Bálint Tibor a kolozsvári Református Kollégiumba mint tehetséges munkásgyerek került be, de továbbtanulását csak a kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé.1950-től technikai szakiskolában tanult és szerzett technikusi oklevelet,majd a kolozsvári egyetem nyelv- és irodalom szakára járt, de tanulmányait nem fejezte be. Újságíróként dolgozott először az Igazság című napilapnál, majd 1956-tól Bukarestben különböző lapok munkatársa. 1967-től szerkeszti a Napsugár című gyermeklapot. Több román regényt fordított magyarra, írói munkásságát díjakkal is elismerték.

Bálint Tibor az erdélyi magyar próza egyik megújítója. Az irodalmi sematizmust követően újra érvényt szerzett a valóságábrázolás személyes hangvételű, lírai előadásmódjának, miközben írói világának egyik központi témája éppen a „hősiességet nélkülöző kisemberek” élete lett – prózaíró elődei között ezért is említik Gelléri, Kosztolányi, Krúdy és Csehov nevét is. Az 50-es évektől kezdve jelentek meg karcolatai, novellái, első kötete a Forrás-sorozatban (Csendes utca, 1963) látott napvilágot. Pomogáts Béla és Bálint Tibor monográfusa, Bertha Zoltán (Bálint Tibor, 1992) is az elégikusságot, a kivételes érzelemdússágot tartják korai novellái jellemzőjének. Hangulat- és jellemképei a lélek belső történéseire figyelnek, s már ekkor érzékelhető, hogy milyen szeretetteljes az elbeszélő viszonya az elesettekhez. Nem véletlen, hogy a korabeli dogmatikus kritika novellatémáit periferikusnak, „hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte”. A novelláskötetet két ifjúsági regény, illetve elbeszéléskötet követte (Búcsú a rövidnadrágtól, 1964; Cérnakáplár, 1964). Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966) elbeszéléseiben a líraiság és a groteszk, fantasztikus víziók Bálint Tibor tematikus vonzódásának másik fontos összetevőjére irányítják a figyelmet: a civilizáció veszélyei kísértenek a Fekete Péter (1967) elbeszéléseit követő Önkéntes rózsák Sodomában című sci-fi regényben is (1967), ami az első, összefoglaló érvényű alkotásnak tekinthető. A könyvben az „elidegenedés, elgépiesedés és őszinte érzelmek harca” áll a középpontban, az emberi boldogság esélyét megkérdőjelezve a tökéletes technikai szervezettség korában (a regény szerkesztésmódja már a Zokogó majmot előlegezi). Hogy ez a probléma milyen elevenen él az életműben, azt bizonyítja a Robot Robi kalandjai (1973) című fantasztikus ifjúsági regény és a Császár és kalaposinas (1971) című elbeszéléskötet, amelyben például már csak két szerelmes robot képviseli az emberi érzelmeket. 1969-ben jelent meg az író legjelentősebb műve, összefoglalva és problematizálva is a korai novellák „hétköznapjait”, a Zokogó majom című regény. A hagyományosabb epikai szerkezetet tagoló-feloldó asszociációs szerkesztés, novellisztikus történetfűzés jellemzi Bálint elbeszélőmódját, mint ahogy az 1978-ban megjelent folytatás, a Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye szintén novellisztikus szerkesztésű. (Ezt a művét nem tudja megóvni a szeretet és a humor feloldó ereje, az „élhetetlen” hősök jelene és jövője a kilátástalanság felé fordul; például a Zokogó majomban hitehagyottá lett Bárány Lajos itt a teljes megőrülésig jut el.) A Zokogó majomra jellemző tablószerűen gazdag családtörténet és az ezen keresztül megvalósuló, realitásigényű korrajz gazdag hagyományra tekint vissza az erdélyi magyar irodalomban. (Karácsony Benő vagy Tamási Áron több művére, napjainkban Köntös-Szabó Zoltán dokumentumszerűen épülő regénytrilógiájára gondolhatunk.) A Zokogó majom színpadi változata (Sánta angyalok utcája, 1972) szintén sikeres volt, a regényt lefordították román, lengyel és német nyelvre is. Ezt követően novelláskötetekkel (Nekem már fáj az utazás, 1973; Látomás mise után, 1979) és tanulmány-esszé kötetekkel jelentkezett (Kenyér és gyertyaláng, 1975; Kifli utca zsemle szám, 1978; Mennyei romok, 1979). Miniatűr író- és művészportréiban, novellisztikus esszéiben a Kosztolányi-hagyomány elevenedik meg. A Zarándoklás a panaszfalhoz című kötet óta megjelent elbeszélés-gyűjteményei (Mese egy őrült kakaduról, 1972; Én voltam a császár, 1984; Családi ház kerttel, 1986; A háromszáz esztendős pacsirta, 1986), cikkei, karcolatai (Nyargaló ihlet, 1988) írói világának gazdagságáról tanúskodnak. Legutóbbi, válogatott novelláit tartalmazó könyve 1989-ben jelent meg Égi és földi kvártély címmel.

ZOKOGÓ MAJOM

A regény a cím „magyarázatával” kezdődik: a „szép, kövér” Mosonyi úr, a csőd szélén álló kolozsvári vendéglős zokogását pincére, a „csempeszájú” Hektor kommentálja így egy hitelezőnek: „Bőg, akár egy zokogó majom”. Mosonyit megmenti az ötlet: elnevezi vendéglőjét Zokogó majomnak, s ezzel felveszi a versenyt a többi vendéglővel, az Édes lyukkal, a Zöld sipkával, a Három tetűvel. Ez az Előjáték a könyv „életfilozófiájába” is bevezet: Bálint Tibor történelemszemléletére nem jellemző az optimizmus, a haladásba vetett feltétlen hit, de a tragikumról, a végső kétségbeesésről a megtalált-felmutatott humor segítségével az életre, a megmaradásra helyezi a hangsúlyt.

A regény alcíme Egy élhetetlen család krónikája: a kolozsvári Vincze család sorsát a húszas-harmincas évektől az ötvenes évekig, Sztálin haláláig követi nyomon az objektív elbeszélő, aki a regény elején és végén a Vincze fiút, Kálmán szemszögéből foglalja össze a családtörténet tanulságait. Azonban ezek a tanulságok egyáltalán nem szűkíthetők le az „élhetetlen” jelző sugallta jelentésekre. A Vincze család tagjainak sodródása a regény alapján nem pusztán „jellemhiba” következménye; a rajtuk keresztül reprezentált élet általános érvényre tesz szert, mert a történetük mellett párhuzamosan elmesélt sorsokkal való hasonlóság még csak jobban felerősíti a közös elesettség érzetét. Bálint hősei nem visznek végbe nagy tetteket, s a „többszólamú”, a szereplőket egyenrangúan egymás mellé helyező narráció, valamint a regény kordokumentumokat külön, elválasztva kezelő szerkezete is igazolja, hogy karakterüket-viselkedésmódjukat éppen a történelemmel szemben alkotta meg az író. Az élhetetlenség egyetemes jelzője az életnek, szinte függetlenül a soros valóságtól. A regény szereplői együtt osztoznak ebben a sorsban. Nekibuzdulásaik, jóra törekvésük sorozatosan félresiklik, újabb é újabb kudarcokat szül, s szinte lehetetlen levonni valamiféle végkövetkeztetést: hol, mikor, miért romlott el ez az egész. A tanácstalanság igazságában követhetjük nyomon a különféle viselkedési, túlélési, megélhetési stratégiákat. Hol az a baj, hogy a férj iszik (hol a feleség), hol az, hogy képtelenek hosszabb ideig megbecsülni magukat valahol, hol az, hogy amikor megbecsülnék, a korrumpált hatóság áldozatául esnek. Ráadásul, még mielőtt lecsapna rájuk az ellenszenvünk, életük egy másik aspektusából az olvasóra zúduló szerencsétlenségük relativizálja az ítéletalkotás jogosságát. Másféle igazságtalanságok és becstelenségek képében ugyanaz a sors tér vissza a történelem különféle korszakaiban. Ha mégis lehet beszélni valamiféle kiút esélyéről, akkor azt Kálmán értelmiségi pályája kapcsán érdemes tenni. A viszonylagos szellemi függetlenség, az önállóság reménye az ő személyéhez kötődik, s bár a regény morális főhőse az anyafigura, nem véletlen, hogy a narrátor regénybeli, írói alakmásaként a történtek elbeszélhetőségének s így az igazság feltárulásának is ő, a fiú az egyetlen letéteményese.