Kertész
Ákos első prózakötete – az 1962-ben megjelent Hétköznapok szerelme – jelezte már azt a tematikus vonzódást, amit
írói pályája legmarkánsabb jellemzőjeként írhatunk le. Hősei, Holkó Albert hegesztő
vagy az 1965-ben megjelent Sikátor című regény főszereplője, a faluról Pestre
felköltöző Bognár Vince is annak az írói programnak a jegyében születtek meg,
amelyről Rónay László írt húsz évvel később: „Kertész Ákos makacs
következetességgel járja körül azt a témát, sikerül-e, sikerülhet-e az egyszerű
munkásembernek kiemelkednie környezetéből, megtalálhatja-e a boldogulását.”
Azonban ez nem azt jelenti, hogy Kertész tipikus „munkásíró” lenne, a
szocialista realizmus képviselője, amit a kortárs kritika gyakran hangoztatott.
művei az elesettség, a kommunikációképtelenség, a kirekesztettség újabb és
újabb morális indíttatású megközelítéseit adják, s nem szűkíthetők le egyféle
értelmezésre.
Életpályája
mindenesetre hozzájárulhatott ind központi témájának megtalálásához, mind a
róla kialakított kép megalkotásához. Budapesten született, érettségi után,
1950-től tizenkét évig karosszérialakatosként dolgozott az Ikarusnál, majd az
Állami Autójavító Vállalatnál. Munkájának emléke gyakran visszaköszön hősei
foglalkozásában. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán,
magyar-népművelés szakon, s ettől kezdve filmdramaturgként dolgozott a
Mafilmnél. Számos filmforgatókönyv szerzője-munkatársa (pl. Vámmentes
házasság.) 1994-ben az Élet és Irodalom olvasószerkesztője lett. Tíz könyve
jelent meg, számos irodalmi díjat kapott, több művét újra kiadták, legismertebb
regényének, az 1971-ben megjelent Makrának
1996-ban volt a hetedik kiadása. Regényeinek többségét lefordították, s
színpadi adaptációjuk is sikeres volt. A Makra
szlovákul, észtül, lengyelül, svédül, csehül, románul és németül jelent meg, a
hajdani NDK-ban két kiadást is megért, összesen kétszázezer példányban. A
magyarországi fogadtatásra jellemző, hogy A „Makra” és 116 olvasója címmel külön könyv jelent meg: az olvasói
véleményeket vizsgálta az értelmiségi és munkás olvasók körében. Almási Mikós
értelmezése szerint pedig „Makra az első regényhős a magyar irodalomban, aki az
autonómia hiányába hal bele”. A Makrát
1972-ben a Névnap című regény, majd
1979-ben a Kasparek című, kisregényt
és elbeszéléseket tartalmazó kötet követte. A könyv címadó novellájának hősét,
az idős, kutyák sétáltatásában életörömöt és értelmet talál Kasparek bácsit, a
„kisformátumú hőst” ellen-Makraként értelmezte a kritika, de A világ rendje című elbeszélés lírai
reménytelensége és kegyetlensége a Kertész-próza más lehetőségeit is
felvillantotta. Ugyanakkor az Aki mer,
az nyer című kisregény fatalizmusa (Hajdik János „törvényszerűen közröhej
tárgya lesz, akármit csinál”) egyrészt a Makra
világát idézi, másrészt az ironizálva-humorosan előadott „szerelmi
háromszög”-történet az 1982-ben megjelent regényt, a Családi ház manzárddalt előlegezi. A világ rendje című novella lírai témáját is ironizáló regényben a
felszarvazott férj, Burián Károly csak a regény végére viselkedik a „szokásnak
megelelően”, amikor is hatalmas pofont ad a feleségének, ettől azonban egy
csapásra „helyére billent a kizökkent idő”.
A
megváltoztathatatlanság tudatának, a „világ rendjének” groteszk-ironikus
megjelenése jellemzi Kertész Ákos újabb pályaszakaszát. ezt hangsúlyozza
címével is az 1984-ben kiadott válogatott kötet A világ rendje. Azóta megjelent, a korhangulatot is reprezentáló
regényeiben, az 1990-es Zakariásban
és az 1992-es A gyűlölet ára című
bűnügyi regényben az identitás és a diszkrimináció témája kerül a középpontba.
A Zakariás zsidó származásával
szembesülő antihőse a kilátástalanságban is azt hangsúlyozza, amit szinte
mindegyik Kertész-hős: „ha már csináljuk, csináljuk jól”. Az elmúlt ötven év és
egy asszimiláció történetét reflektáló mű párja a bűnügyi regény. Ebben Zofár
alhadnagy elfelejteni vágyott cigány származása, ami a gyilkos utáni nyomozás
során kerül előtérbe, a regény végén feloldhatatlan ellentétként jelenik meg.
Felesége, a faji előítéletektől mentes, fehér bőrű tanítónő hiába szeretne
sötét bőrű, fekete szemű kisbabát, Zofár abban reménykedik, hogy a gyermeke
„szőke hajú és kék szemű” lesz.
1993-ben
jelent meg az eddigi utolsó kötete; az Akár
hiszed, akár nem válogatott írásait tartalmazza.
MAKRA
A
regény a munkásszármazású Makra Ferenc „fejlődésregénye”, redukált
családtörténete. A cselekmény tíz évet ölel fel, de a narrátor s a
„megszólított” főszereplő valójában 1955-ben és 1965-ben beszélik el, az első
részben még inkább dialogizáltan, a másodikban belső monológokkal, az
öngyilkossággal végződő életet. A József Attila-idézetekkel kezdődő részek
(„Ehess, ihass, ölelhess, alhass (...)”, illetve „Tudod, hogy nincs bocsánat
(...” ok-okozati összefüggésben állnak egymással, kiegészítik és árnyalják az
elbeszélt sorsban felsejlő mélyebb tanulságokat. Az első rész a szabad, autonóm
életforma-életmód választásának erkölcsi kötelességét, a második az idő
visszafordíthatatlanságának tudatára alapozva a döntések és tettek (akár
gyötrő) vállalását állítja középpontba. Makra Ferenctől, akit a kritika joggal
nevezett „negatív hős”-nek – de eszünkbe juttathatja akár Babits Mihály Jónását
is, aki „rühellé a prófétaságot” -, mi sem áll távolabb, mint ez a mintaadó
szerep. Az elbeszélő már a regény első lapjain, majd később is többször
nyomatékosítva így jellemzi Makrát: „jutalom és büntetés Makrának egyforma
gyötrelmet okozott,mert jóformán kamaszkora óta kényelmetlenül érezte magát a
saját bőrében is, és szégyellnivalónak hitte nagyra sikerült, hajlott termetét,
csontjait és izmait, fekete haját, túl hosszú karját és túl széles tenyerét; a
szereplés minden formájától rettegett, és inkább tűrte a megszégyenítést vagy
ugratást a végletekig, mintsem ellenállásával tetézze vagy éppen provokálja.”
Azonban a címadó főszereplő hangsúlyosan megalkotott identitáshiányának ez csak
az egyik alkotóeleme. Azért beszélhetünk ugyanis Makra múltjával összefüggésben
szűkített nézőpontról mert gyerekkoráról, szüleiről feltűnően keveset árul el
az omnipotens, az ismereteket sajátos, visszafogott ritmusban adagoló
objektív narrátor.
Makra
Ferenc tulajdonképpen múlttalan, nem is azért, mert életének korábbi eseményei
a szerzői mindenhatóságból következően majdnem maradéktalanul felejtésre
ítéltettek, hanem azért, mert amihez a hézagos családi emlékek jóvoltából
kötődhetne, az több szempontból is vállalhatatlan számára. Nagyapja
monarchiabeli crnagorác (montenegrói) származású volt, aki katonaként került
annak idején Magyarországra. A regényt át- meg átszövő (alapvetően morális
intenciójú) József Attila-allúziók egyikének is tekinthetjük ezt a szálat,
hiszen a nagypapa később megszökött, s állítólag Amerikába hajózott. Tőle
örökölte Makra sötét bőrszínét, amiért gyerekkorától fogva cigánynak nézték, s
ami ellen majdnem élete végéig elkeseredetten hadakozott. Vállalhatatlan volt a
nagyapai örökség a Jugoszláviával szembeni politikai hisztéria miatt is.
Makrának katonaként, nevetséges közszemlére kitéve szalmabábokat kellett
rohamoznia, s mikor a kiképzőtiszt a bábu nevében azt kiáltotta: „Ne lőj, Makra
Ferenc, én a te rokonod vagyok”, neki üvöltözve így kellett válaszolnia: „Hiába
vagy a rokonom, az imperialisták kutyája vagy.” A testi jelenléttől és az
örökölt sorstól való menekülés jellemzi Makrát (ennek stációit szűkszavúan
mutatja be az író) egészen addig, amíg majd szembe nem kerül a követni vágyott
értékrenddel. A regény, mondhatjuk, egyik „tétje” ezután mind érzékelhetőbben
az lesz, hogy vajon sikerül-e Makrának megalkotnia saját magából a vállalható, kompromisszum nélküli önazonosságot. Az
ehhez való vonzódást, az erre törekvést elfojthatatlan erkölcsi törvényként
mutatja fel a szerző, s tulajdonképpen ez a „törvény” okozza Makra tragikus
konfliktusát is. Hiszen az idézetből is kiderül: Makra éppen azt szerette volna
életstratégiájának az volt a lényege, hogy hasonlítson, olyan legyen, mint a
többiek. Hogy ez járhatatlan út, annak első jele (az önazonosság felé tett első
öntudatlan lépés) a genetikai "örökség” felszínre törése volt.
A
regény bevezető részében megtudjuk Makráról, hogy vizsgálati fogságba került
egy „rosszvérű” nő miatt, akit a rituális húsvéti locsolkodás után a barátai az
erdőben meg akartak erőszakolni. Ő ezt tulajdonképpen teljesen természetesnek
és a szokásoknak megfelelőnek tartotta, noha nem szívesen vett volna részt
ilyesmiben, mégis, a késsel levágott női alsónemű látványa váratlan
dühkitörésre késztette, s négy barátját, bár azok védekezni próbáltak,
agyba-főbe verte. A lány közben segítségért futott, így került aztán Makra is a
fogdába. A lány vallomása tisztázta ugyan az erőszak vádja alól (amit a barátai
éppen hogy rá akartak fogni), de ez az esemény minden addigi elképzelését romba
döntötte. Makra látszólag közönnyel, némán fogadta a történteket, annak a
tudatában, hogy minden szó és magyarázat fölösleges, hiszen a közösség
normáival ellentétesen cselekedett. Anyja „nem értette, hogy a fia egyedül szabadult, ez nem szokás itt a
telepen”. Makra, aki a szokásoknak megfelelően akart menyasszonyt választani, s
a hagyomány szerint szűzen akarta feleségül venni, az eset után rögtön elhagyta
Pestlőrincet, a szülői házat, ahová aztán soha többé nem tette be a lábát. Régi
barátjához, Zselényihez költözött, aki szintén nem „fecsegő fajta”, és
hasonlóképpen lakatos mint ő (igaz, feketén, maszekoknak dolgozik). Személyében
Kertész Ákos a vívódó, mindenben értelmet kereső Makrával szemben a fortinbrasi
toposznak megfelelő cselekvő, keveset töprengő, ellenpontozott túlélőt alkotta
meg. Míg azonban makra útkeresése hitelesen és gondolatgazdagon körülírt,
Zselényi titkát nemigen fejthetjük meg. Pedig az öngyilkosság után ő veszi át a
képzeletbeli nyomozó szerepét, keresi a tett indítékát.
Az
olvasóban önkéntelenül is felötlik a kérdés: mi avatja Zselényit kivételezett
tanúvá? Vajon alternatívát képvisel-e Makrával szemben? Milyen rejtett, belső
értékeken alapul józansága? Úgy tűnik, Zselényi Makra hátországa, ahová időről
időre visszatérhet, amin keresztül talán egy barátság munkásszolidaritássá is
nemesített ideáját írta meg Kertész. A Valival a munkásléttől távolodó Makra
mindig Zselényiben talál vissza az egyértelműségek világába. Közös albérleti
életük Makra szellemi és testi értelemben vett „önképzésének” ritmusához
igazodik, amiben a munka, egyetlenegy alkalmat leszámítva, mint a létbiztonság
szokásoknak megfelelő eszköze játszik csak szerepet. (Illetve a második részben
a munkamorál kapcsán hozzájárul Makra személyiségválságának elmélyüléséhez.) Az
önképzés egyedüli módja, adománya Makra számára a szerelem, Vali szerelme (neki
szól a könyv ajánlása is). (A szerelemélmény a benne megnyíló szabadság
kivételes érzeteként, az autonómia megtapasztalásának esélyeként is
manifesztálódik a kor irodalmában.) Vali mindenben ellentéte Makra Ferenc
szabályos, „szokásos” életfelfogásának. A múlttal szembeni tagadó viszonya is
gyökeresen már megfontolásokból eredeztethető; Makra menekülése, elsősorban
félelemből, politikai okokból és ehhez kapcsolódó elfojtott pszichés
komplexusokból tevődik össze, amiből a kiutat az azonosulásban látja. Vali
megtagadja – már a háború alatt – polgári családját, hazugnak és képmutatónak
tartva az orvos apa értékrendjét. (Szükség esetén, például amikor Makra
megbetegszik, mégis a régi ismerősökhöz fordul.) Azonban azonosulási kísérlete
a „proletariátussal” folytonosan kudarcot vall. A Makrában lappangó erkölcsi
törvény Valiban életformáló, örökösen konfliktusok lehetőségét hordozómegélt
valóság. Valinak végiggondolt,”kihordott” elvei vannak, s ennek szellemében,
saját sorsának a lehetőségekhez képest szabad alakítójaként gátlások nélkül,
egyik napról a másikra él. József Attila-i „minimálhedonizmusának” az
őszinteség, a kompromisszum nélküli önismeret a talpköve. Makrával folytatott
párbeszédeiben a jobbító, forradalmi hevület magánéletre, erkölcsi kérdésekre
korlátozott gondolatrendszerébe kapunk megkapó bevezetést. A gondolatmenetek
egymásba kapaszkodó, egymást cáfoló tézisei megóvnak egy kimondott igazság
uralmától, nem közvetítik közvetlenül a szerzői véleményt. (Ez a különös játék
figyelhető meg például a zsidóüldözésből kiinduló ”ateista kereszténység”-ről
vagy a „dolgok nem függetlenek a múltjuktól” materialista alaptételről szóló
beszélgetésekben is.) Vali festő (de nem tud bejutni a főiskolára) s művészetté
formált, szokatlan élete révén fokozatosan áttöri Makra idegenségérzetét.
Elfogadtatja vele a testét az erejét, arra kényszeríti, hogy átgondolja,
felülvizsgálja életfilozófiáját. Makra öntudatlan tapasztalata gyakran
ellentmondana Vali igazságainak, de ezek egy része belső monológ marad.
Főképpen – korábbi elképzeléseitől talán legtávolabb álló – spórolásellenessége
irritálja. Vali kifakadására: „a proli nem gondol a holnapra, nem szokta meg,
sose volt neki miből, ezért kell az egész rohadt világot megváltoztatnia”, ezt
gondolja: „A világot Vali akarja megváltoztatni, mert abban reménykedik, hogy
egyszer ez a megváltozott világ majd tálcán átnyújtja neki a létminimumot, ami
jár egy embernek, de ő nem hisz egy ilyen világ lehetőségében, és tudja, hogy
aki nem kaparja össze magának foggal-körömmel, utálatos kuporgatással azt a
minimumot, annak nem is lesz soha.” Mégis, Zselényi óvása ellenére is, aki
szerint Vali nem való Makrához, Makra – mint később kiderül –
visszafordíthatatlanul megváltozik.
Átalakulása
azért vezet tragédiához, mert túl későn fogadja el saját másságát; ehhez
döntően hozzájárult, hogy Valival a kapcsolata a lány hajthatatlansága
következtében megszakad. Makra képtelen elfogadni Vali döntését, hogy elveteti
a gyermeküket, számára ez végső bizonyságul szolgál titokban dédelgetett vágyai
megvalósíthatatlanságára: Valival nem élhet megfelelő (szokásos, polgári,
törvényesített) életet. Vali értékrendjéből kiábrándulva az alternatívát kínáló
„művészlét” csábításától is megundorodik, hiába arat sikert fémlemezekből
hegesztett fejszobra Vali művésztársaságában. (Miközben ennek a társaságnak a
morálja is – különösen viszályukon keresztül nézve -, úgy érzi, lelepleződik
előtte.) Elszökik, megszökik Valitól, tettével tudatosan egy konvencionális,
fogalmai szerint mindennapi uralható életmódot választva. Vali, túllépve
személyes fájdalmán, két kudarccal végződő kísérletet tesz makra
visszafordítására. Először rögtön a szakításuk után a művészi ambíciót szeretné
életben tartani benne, de Makra, mintegy megsejtve, hogy „be van már oltva,
benne vannak a baktériumok”, Valit és a „művészetet” végképp összemosva
elzárkózik a továbbtanulásnak még a gondolatától is. Döntésének – saját maga
számára is nyilvánvaló – következménye a szakítás után tíz évvel elkövetett
öngyilkossága.
Makra
utolsó heteinek, napjainak története az előző rész szerkezetét idézi fel. Most
is, int tíz éve, egy szerelem hatására hozza meg döntését, gondolja át,
értelmezi újra életét. Végzetes kísérlete a hagyományos, kompromisszumokra,
kisebb-nagyobb hazugságokra épülő élet megvalósítására e szerelem révén
lepleződik le – mint öncsalás, hazugság. Azonban ez a felismerés nem szeretője,
Sztanek Edit érdeme (Makra elcsábítója három gyermek anyja, akit Makra teste és
ereje nyűgöz le, de aki a testi szerelem szabadságának, Valival ellentétben,
elvek, morális alapok nélküli képviselője.) Sztanek öntudatlanul Makra
önazonosságának megtalálásához járult hozzá azzal, hogy felszínre hozta
Makrában a Valihoz fűződő emlékeket. Makra évek óta abban az üzemben dolgozott,
ahonnan annak idején, húsvéti verekedése után kilépett, s úgy érezte,
beilleszkedett végre. Felesége volt, gyereke, megbecsülték. Azonban
szeretőjének, Sztanek Editnek a megpofozása (mert azt mondta rá, hogy gyáva, s
ez is csak Valit idézte fel benne), az ezt követő, múltba visszatekintő belső
monológok feltárják ennek a (munkahelyre, munkamorálra is vonatkozó) látszatnak
a valóságát. Felesége „a kamaszálmait nem váltotta be”, Makra akkor vette el,
amikor tbc-s lett, s Magda sírva kérte, ne hagyja el. Makra „nem ilyen asszonyt
képzelt magának valamikor”, de meghatotta Magda ragaszkodása, s úgy gondolta: „ugyan
kit hódíthat meg egy kehes nyomorult, aki még a családját sem bírja eltartani
(...) az ilyen örüljön annak, amit véletlenül kapott (...) egy rendes, tiszta,
szorgalmas és hűséges teremtésnek, aki nem követel, nem nagyravágyó, szereti és
megbecsüli őt (...) és egyetlen célja, hogy melegen tartsa majd a közös családi
tűzhelyet”. Makra ezzel kezdettől fogva tisztában volt, hiszen idézett szavait
1956 végén gondolta a tbc-szanatórium kertjében, amikor Vali, a forradalom
leverését követően gépfegyverrel bujkálva, megpróbálta másodszor is rávenni
Makrát a döntő lépésre, most arra, hogy disszidáljanak együtt. Makra nem
mentmert ő Magda és egy életforma mellett döntött, s csak kilenc év múlva
ébredt rá bűnére, hogy éppen így csapott be mindenkit.
Vali
emléke, gondolatai minduntalan szembesülnek jelen körülményeivel, s egyszerre –
hasonlóan hajdani verekedésének váratlanságához – vállalja önmagát. Egy
szakítási kísérlet után megszállottan győzi meg Sztanek Editet, hogy éljenek
együtt nyíltan, váljanak el, s először meséli el úgy a verekedés történetét,
hogy érteni véli tettének a jelentőségét: „akkor szégyellte, nem tudta
megmagyarázni magának, de ma már nem szégyelli, akkor volt ember, akkor
vállalta ÖNMAGÁT”. Ebben a felfokozott, kivételes állapotban vállalja
identitását: a rájuk törő házmesterre ráerőlteti személyijét, és beismeri
(nemlétező) cigányságát, crnagorác származását – ami abszurd és groteszk is
egyszerre, hiszen méltatlan helyzetben, oda nem illő módon következik e. A „Cigányság”
és a „jugoszlávság” a regény végén így válnak (kényszeresen) elfogadott sorssá,
értelmetlen, célt tévesztő gesztussá (miközben e negatív értelemmel felruházott
„gyűjtőfogalmak” szimbólumképző képességüknél fogva jelentésbővülést
eredményeznek, s így asszociációs mezőjük a kirekesztés, gyűlölködés olyan,
nagyobb terheltségű fogalmait is, mint például az antiszemitizmus, nagy erővel
idézik fel az olvasóban). Makra, miután győzött, elfogadtatta szeretőjével a
házasság gondolatát, egyszer csak rádöbben: „végleges és helyrehozhatatlan
tévedés, hogy tízéves késéssel mozdult meg, csak tízéves gyötrődés égette olyan
keménnyé, hogy méltó lehessen Valihoz; de ez a tíz év jóvátehetetlen”. Amilyen
váratlanul győzte meg Sztanek Editet, olyan váratlanul búcsúzik el tőle örökre;
hazafelé botorkálva belebotlik még törzskocsmája cigány zenészeibe, együtt
isznak, s ismét cigánynak vallja magát, de hogy ez hihetőbb legyen, összevissza
hazudozik. Távozóban, az aluljáróban megtámadják őt a zenészek, mert
provokátornak nézik; Makra leüti egyiküket, és hazamegy. Ekkor omlik össze
végképp.
A
későn megtalált identitás az elkésettség és reménytelenség feloldhatatlan
érzetével párosul Makra sorsában, és végső soron illúziónak minősíti az
erkölcsi törvényre vonatkozó írói intenciót. Vali disszidál, Makra meghal; Zselényi
utólagos oknyomozásának ezért tulajdonképpen dramaturgiai „értelme” van: az
olvasóban, egy másfajta nézőponttal szembesülve, veszteségként tudatosuljon
Vali-Makra elvesztése. Kertész Ákos a törtnet jellegzetes helyzet és időhöz
kötöttségén keresztül a bűn és a szégyen közös befogadhatóságának teremtette
meg az esélyét. Regényének, mint ahogy arra a bevezetőben utaltam, nincs
egyféle (ideologikus, didaktikus) olvasata, annak ellenére, hogy sem az
értékítélet-mentesség, sem az ironikus körülírás, sem a fikció játékosan,
komoly lehetősége nem jellemzi. A realista elbeszélésnek ez a formája a
narrátori pozíció kivételes megformáltságának köszönhető. (Az indulatpróza
nyelvi megformáltsága, a mondatszerkesztés sajátosságai, az igazságok
relativitását érzékeltető, függő beszédet idéző mondatok, a refrénszerűen
visszatérő, nyomatékosító utalások Thomas Bernhard-párhuzamokat is
sejtethetnének.) A kortárs recenzensek s Dérczy Péter is hangsúlyozzák annak a
fontosságát, hogy az akár másfél oldalon keresztül kanyargó függő beszédű
mondatokban a felvetett morális problémák a nézőpontok sokfélesége, körüljárása
következtében sohasem jelennek meg a végső igazság meggyőző erejű képében
(felvillantva ezzel legalább az autonóm befogadás lehetőségét). Ez a végső
soron lehetetlen kívülállás – hiszen megvalósulására semmilyen remény nem
jogosított fel – azért viselhető el mégis, mert a narrátor kameraszerű,
riporteri távolsága eleve a veszteség, reménytelenség „igazságában” született
meg (aranykori nosztalgia nélkül, s így a regényben megalkotott történelem
egészére vonatkozik az írói kétely). A redukált realizmus óvja meg Kertész Ákos
művét az elavulás veszélyétől, noha szereplőinek életrajzával,
gondolatvilágával el nem véthetően kort reprezentál. A Makra, mint olyan próza,
ami a cselekvési szabadság és a realitás közötti távolság leküzdhetetlenségéről
beszél, egyik végpontja az ok-okozati realizmus valóságot „leképezni” akaró
ábrázolásmódjának.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 238-247. old., Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése