1.
Odúdból bújj elő,
Hadd társulok veled –
Neved?
Bogár.
Serkenj a föld alól
Hímesre zöldellőn –
Neved?
Fű.
Harangvirág s ti többi nyíljatok,
Csermely csevegj, fák lombosodjatok,
Pihenjetek,
Daloljatok,
Most mindig tiszta holnapok
Köszöntenek reánk.
Odúdból bújj elő,
Hadd társulok veled –
Neved?
Koromtól éktelen,
Beszédtelen,
Örömtelen,
Bosszulatlan,
Lankadt,
Bosszús,
Keserű –
Szám,
költség,
tényező,
kerék –
Hogy értenéd a májusi zenét?
Szemedben még a tegnapi szemét,
Füledben még a tegnapi siketség,
Torkodon még a tegnap nyelt ebéd –
S most hirtelen május szakad eléd!
Szagolnál? – Szagolj s a melleden a kén,
Fogódznál? – Fogóddz – s a kezeden a lúg.
Dalolnál? – Dalolj – a motor belebúg.
Tekintetnél? – Tekints – és megvakít a fény.
Testvér, hát jöjj felém –
Fonódjunk össze
Május reggel
Lúgos szívekkel,
Lúgos kezekkel
És keljünk útra seregekkel.
Hogy megtekintsük ezt a május reggelt,
Mely úgy miénk, mint miénk lesz a többi,
Ha nem kell küzdeni
S ismerd meg addig is,
Odúból jő elő,
Neve:
Bogár.
Serken a föld alól,
Hímesen, zöldellőn,
A neve:
Fű.
Harangvirág s még sok, sokmás, mi nyíli8k,
Csermely cseveg, fák vígan lombosodnak,
Dalolnak,
Pihennek,
S a holnapok mindig tiszta örömmel
Köszöntenek reánk.
(1919)
2.
Mintha csak most robbant volna szét a rét.
Mi volt eddig életünk? Csak fémbilétás hétről-hét
Reggel megdagadt az izmunk, este kiszikkadt a szánk,
Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta,
Simulásunk olajkanna öntögette szerteszét.
Miként mer a tavasz zöldje várni ránk!
Ölét eddig megtagadta s nyomorunkban meg se szánt.
Hogyha gyársziréna búgott, egyetlenegy lomb se súgott:
„Miért sietsz, hogy el ne késs, hisz véle minket elszalasztasz.”
Mindennapi kenyerünket így adta meg Miatyánk.
Delejesen mért ér ma a napsugár!
Vérveres kemence nékünk különb melegeket tár
Véle párolog a páránk, bár a bérbe nincs kikötve
S elég nagy a
gyárkémény, hogy üszkös tüdőnket kiköpje,
Gomolyg a füst –
néma vád – a nap felé tart egyenesen
S eltakarja
delejes, szép sugarát a szennyes ár.
S máma mégis nékünk
robban szét a rét!
Némán nyugszik
vascsavar és gőz se szisszen, tűz sem ég.
Reggel megdagad az
izmunk, minket hord e boldog bőség
S úgy fogad az erdő
is, mint régóta várt ismerősét.
Ki volt az, ki
létezésünk néki eddig eltagadta?
(Vágyunkat a
gépcilinder kattogása hajtogatta)
Nézzünk
széjjel: e z a
birtok, e z a vár és
e z a lét!
Mintha csak most
robbant volna szét a rét.
(1923)
Forrás: Korunk 1937. május
