Báró Eötvös József (1813-1871): A zászlótartó

I.
Gyásztérein Mohácsnak
Megszünt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.

S hol annyi bátor küzdött,
Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
A gyászmező felett.

Ébren csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dult hazának
Csak ő tekint körül.

Vér folyik le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, -
Ezt tartja hős keze.

Ezt tartja és körülnéz
Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.

Ki reggel véle jött el,
Mind megmaradt helyén, -
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.

S ő föltekint az éghez:
Légy áldva istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.

A nép mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog.

Igy szól és most tovább megy
A pusztult téreken.
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.

II.
Mély völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak.
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.

A völgy körül a Mátra
Magaslik ég felé,
Mikint ha nagy falával
Nyugalmát védené.

Felette tiszta égnek
Borul el kárpita,
Áldáskint öntve fényét
A völgy virágira.

S míg lenn a messze síkon
Naponkint harc zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog -

Zavarja, - s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmult napokban
Egy tisztelt remete.

Nyugodtan mint e bércek,
Tisztán mikint ege,
S magányban mint a csermely
Igy folyt el élete.

Hajdan ifjabb korában
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.

S a hon mely nem felejti
Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
Körül hős homlokát.

De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:

E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát,
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.

Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fejér lett,-
Nyugodtabb a kebel.

S mikint ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jéglepel felett:

Ugy hosszú életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlélk,
Mely néha fölmerül.

De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület előtt,

Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét!

Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:

Akkor sejditi néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
Hogy bár e kéz remeg;

De egy iránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könyek érte
Még nem apadtak el.

III.
Igy mult a hosszú élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdit, most érzi:
Hogy végre menni kell.

S kiket sokszor szavával
Vigasztalt bú között,
Még egyszer összegyüjti
A kis kunyhó körött.

Oh légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.

E hosszú földi pályán
Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hiv sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bizom.

Igy szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
Bámulva áll a nép.

Im kincsem! Szebb napokban
Királyom bizta rám, -
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban
Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt szineket.

Büszkén lobog mint egykor
Győzelmeink alatt.
Sok elveszett Mohácsnál,
De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában
A félhold ül Budán,
S uj zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán;

De míg e zászló meglesz
s élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Győzelmes ellenink.

A hosszú éj után a
Napnak kell jőnie
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel birja tartani,
E szellő a redőket
Ki fogja bontani.

És ujra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek láncot viselve
Megerősbültenek.

S megtisztúl a töröktől
Budának szent fala
És ujra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.

De hol van a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van ki védni birja
Zászlónkat, a vitéz?

Szólt – s im, amint körülnéz
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó - - -
Mind, mind ajánlkozik.

Kevés egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bizzad,
S meg fogjuk tartani.

S a melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót s most közöttük
A  n é p  felett lebeg.

Ő látja, s megnyugodva
Csukódik be szeme.
Hisz zálogát jövőnknek
Jó kézbe tette le!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864. 

Szász Béla (1840-1898): Két dal egy lányhoz

 
I.
Oh hadd hajtom fejem öledbe,
Hadd nézek így kéklő szemedbe!
Szivemben oly nyugalmat érzek:
Oh mert hisz én egembe nézek…

Hadd nézlek így, fölém hajolva;
Nem hallod? Szívem mintha szólna…
Halkan susog minden csöp vére:
Imáját küldi föl az égre!

És e suttogó, hő imában
Ugy megtisztul sovárgó vágyam:
Mikint Bethesda halt mocsára
Egyetlen angyalszárny-csapásra!

És bár tudom, hogy mérhetetlen
Magasságban állasz felettem,
Szivem verési azt susogják:
Méltó vagyok  e  p e r c b e n  hozzád!

II.
Ne hajtsd, ne hajtsd fejed ölembe! -
Ha így nézek le kék szemedbe:
Mintha a tiszta eget mélyen
Látnám zugó tenger tükrében…

Szivem verése mindig gyorsabb, -
Mint a vihartól korbácsolt hab!
Nem hallod mily szilajul dobban?
És mindig jobban, mindig jobban…

S a mint nézlek, így rád hajolva:
Mintha lent a Loreley szólna - -
Dala úgy csábit, le a mélybe:
Vágyra gyujtó vágy ég szemébe’!

S egy hang nyilalik föl agyamba,
Mint vészt hirdető sirály hangja;
A lég, a fák mind azt susogják:
S o h’s e m  leszek én méltó hozzád...

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Lévay József (1825-1918): Emléklapra (Miskolcon)

Ha tiszta sziveden,
Mint én most e lapon,
Sötét betüket ir
Az élet egy napon:

Tekints e hely felé,
Ismer völgy és patak,
Mert itt gyermekkorod
Virági nyiltanak.

S szived a gyász-betüt,
Hogy enyhüljön sebe:
Ama virágoknak
Porával hintse be!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Népdalok (A Kisfaludy-társaság ujabb gyüjteményéből)

I.
Monostori határon
Sok zab termett a nyáron:
Sárga csikóm, a télen
Nem buslakodsz te éhen.

Mig a zabot vetettem,
Árnyékba’ nem pihentem;
Te se pihenj meg addig,
Hol barna babám lakik.

Vetek zabot máskor is,
Vigy babámhoz százszor is,
Ha te nem élsz zab nélkül:
Biz én se rózsám nélkül.

II
Szépen legel a Prónai gulyája,
Szépen sétál az ispánné leánya,
Kiüzeni a gulyásnak előre,
Terijje le a subáját a gyepre.

Lányom, lányom! Lányomnak sem mondalak,
Ha én téged egy gulyásnak od’adlak.
- Nem bánom én, édes anyám! tagadj meg,
Az én szívem egy gulyásért hasad meg!

Még a búza ki sem hányta a fejét,
Már a madár mind kiverte a szemjét.
- Én istenem, egy istenem, istenem!
Látod anyám!mire vitt a szerelem!

III.
Megégett a szegedi nagy cserény,
Beleégett barna gulyás legény, -
Beleégett három pár ruhája, -
Számadónak kivarott subája.

Számadónak nincsen semmi kára,
Másikat vesz szegedi vásárba’,
De a szegény barna gulyás legény
Hej! Maga is beleégett szegény.

Barna kis lány kerüli a cserényt,
Keresi a barna gulyás legényt:
Barna kis lány, hiában keresed;
Beleégett ki téged szeretett.

- Hol van? Mutassátok meg a sírját,
Hadd öntözöm könyeimmel hantját,
Hadd teremjen rózsát, ne töviset,
Mert ő igen igazán szeretett.

                Közli

GYULAI PÁL

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Székely népdal

Fuvom az éneket, de nem jó kedvemből,
Fútatja a bánat szomoru szivemből.
A fekete hattyu gyászt visel magáért,
Én is azt viselek elhagyott babámért.

Szállj le hattyu, szállj le a fekete földre,
Hogy irjak levelet régi helységembe.
Egyiket apámnak, másikat anyámnak,
Harmadikat irom elhagyott babámnak.

Irom levelemet, nem adom nevemet,
Jól tudod édesem, hogy hínak engemet.
Irom levelemet gyorsan kezeimmel,
Jaj el is olvasom könyes szemeimmel,
Le is pecsételem veres pecsétemmel.

Irom levelemet szebeni birónak,
Szebeni birónak, törvényszék fiának,
Jaj hogy ne sorozzon engem katonának,
Hanem inkább hagyjon az édes anyámnak.

Irom levelemet ezen végső szókkal:
Áldja meg az isten magyar hazám’ jókkal.
 Közli

KRIZA

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Hungaria (Bethlen Gábor idejéből)*

 
Egy lovon egy nyergen
Egy aranyos féken
Rómaiaknak földét
Vettem volt meg régen
Scythiából jövén
Az nagy Dunának vizét.
Igazsággal mondom:
Hogy méltán kaszálom
Az Duna két mellékét.

Hatalmas urakat
Vitéz királyokat
Emberkorra neveltem,
A régi időben
Több szomszéd népeken
Az adót is megvettem;
Trombita zengéssel
Csak nevem hirével
Sokat megijesztettem.

Tudja Németország,
Cseh- és Lengyelország
Az én szabadásgomat.
Gyakran igaz haddal
Nem kicsiny hasonnal
Oltalmaztam magamat:
De sokszor hitván per
És kelletlen fegyver
Fogyatta fiaimat.

Az sok tútor miátt
Vallottam nagy bút s kárt
Örökségem elfogyott,
Az mostoha atyák
S az osztozó fiak
Másnak csináltak hasznot;
Sok férjhezmenéssel,
S az sok temetéssel
Tárházam már elkopott.

Eleitől fogva,
Ez volt nagy káromra.
Ez nem tied! S ez enyim!
Csak magok hasznával
Szines barátsággal
Voltak hozzám szomszédim
Szépen mosolygottak:
Mikor meg akartak
Csalni jóakaróim.

Gyakran egy terhével
Kettős gyermekekkel
Gyermekágyat feküdtem,
Nagy szeginségemben
Mindkét kebelemben
Mind elapadt az tejem;
Az sok dajka miatt
Édes fiaimat
Hamar el is vesztettem.

Mikoron irnának
Az ezer és kétszáz
Negyvenkét esztendőben:
Hires Béla király
Friderik császárhoz
Szaladott vala Bécsben,
Az tatárok miatt
Az szerencsétlen had
Hozta volt ez inségben.

Az ebédnek árrát
S az szállás jutalmát
Igen megvevék rajta:
Mert nagy summa pénzben,
Három vármegyékben
Hercegnek parancsola;
Nem volt drágább kenyér
Ez dajka-kenyérnél
Azt minden megtanulja!

Az minap mint járék
Hogy Prágába küldék
Egynehány vitézeket:
Hogy az szomszédságban
Köz-igyre vigyázván
Segétvén az cseheket;
Az vitéz cseh urak
Gyalázatnak tarták
Az magyar serénységet.

Addig disputálták
Az nagy méltóságot,
És nagy uraságokat:
Az csehek szégyenlék
Az magyar vitéznek
Adni az első harcot;
Az üstök-vonásban
Ki fordul gyorsabban:
A kapja el az koncot!

Az sok nyelvő tolmács,
Egyenetlen tanács -
Egyenetlen virágzik;
Tükörben az koncnak
Szines árnyékával
Az gyomor lassan telik;
De te magyar nemzet
Tartsd meg jó hirdet
A míg benned egy látszik!
Közli 

THALY KÁLMÁN

(* „Régi magyar vitézi énekek” cimű gyüjteményből.)

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Zálnoki Sándor: Kupa (Ballada)

I.
„Hőn tisztellek – imádlak oh Hadúr!
Hitem ég bennem olthatatlanul.
Legyen barátom, vagy legyen fiam:
Én nem szegem meg senkiért szavam!
Fiam! Hah átkozott!… A hűtelen
Elhagyta ős hitét s könyörtelen
Nehéz keservvel sujta… Mit neki
Az ős hit, a dicső mult képei!
Ő elfeledte őshazánk’ a hol
A szent-liget inden fűszála oly
Kegyelt volt őseinknek, az nekem.
Nem! Néki nincs, csak nékem van hitem!
… De itt ki jő? Fiam Zoárd! Hitemre!
Nem vártam őt. Vajon mért jő e helyre?”
Igy szólt Kupa, fiára nézve, ez -
Követ gyanánt jött atyja sergihez.
„Atyám, bocsáss meg! Gyülölsz, jól tudom.
Kerültelek…  ah! Mire kelle jutnom
Most érjen bár átok, nem távozom.
- A holnapi végzetteljes napon
Serged s István király csapatjai
Élethalálra fognak küzdeni.
Szeretlek oh atyám! Mi gyászos volna
Elválni tőled, s néma sirba dobva
Látnom téged! – Te elüztél, mivel
Keresztyén lányt szerettem s érte fel-
Vevém Krisztus hitét. Ám mégis, én
Szeretlek, bár mindig gyülöltetém! -
Ne menj holnap csatába! Elesel: -
István király német segélyivel
Csekély serged széllyeltiporja s te
Beléveszitsz e gyászos küzdelembe.
Atyám! Hagyd el bálványidat s nemes
Királyunk ujból testvérnek nevez!…
„Hah, vakmerő, miket beszélsz te itt!
Nevezze testvérének cinkosit!
El innen hitszegő!… Vagy azt hiszed:
Mikép te, én is lényaló leszek?!…
Átkom kisérje minden léptedet,
Ki meggyalázád szent emlékidet.
Nem kell békéd: csatára vágyom én,
Hogy míg hitetlen les a földtekén,
Addig fürösszem vérbe’ kardomat. -
Távozz innen - - többé ne lássalak! - -
*
 *     *
Szólt s elrohant. – Rejtekhelyét oda
Ekkor  hagyá Zonuk, vén harcosa:
„Hadúr – szólt – győzelem ma, s dics neked;
Fiát föláldozá… tied, tied!”

II.
Hogy megcsendült a kürt harsány szava,
Villámgyorsan két had robog tova.
Kiáltozás nem hangozék, de tiszta
Volt lelkükben a láng, mint égi szikra.
Merészen csapnak egybe, mint midőn
Két hegyfolyam csap össze rémitőn.
Ha itt hanyatlanak, immár jelen van
Kupa, s uj tűz lobog a harcosokban;
Ha ott csüggednek, a pogány vezér
Köztük terem – s a csüggedő felél.
A szent had már bomoltan fut tova,
Már győzedelmesen fordul Kupa
A harcból vissza. – Hah! De kit talál?
Előtte rögtön ifju lovag áll.
Az ellenfélnek ez legbátorabb
Harcosa volt, a megbomolt hadat
Ő buzditotta; lelke – jobb kara
Királyának, s az ellen ostora.
Most itt – amott majd! Még csak egy roham
Mindkét felől: - a kocka vetve van.
Kupán rémes sejtés cikázik át,
Villámgyorsan emelte föl vasát.
Az ifju védőleg nyujtá ki karját;
Már sujt amaz, - de gyöngül karja, - kardját
Elejti. „Oh fiam így láttalak:
Nemes, gyöngéd, szelid: te vagy, te vagy -
Anyádnak képe!… Mit! Megölni téged?!
Oh, nem lehet: hisz úgy anyád ölném meg!
Fuss innen – el, hamar! Hadúr veled!
Apád kardja nem ontja véredet.”

III.
„Hah, gyáva áruló! És én hivék!…
Átok reá, ki hisz! Hitvány pribék:
Pokolba lelkedet!” – Kupa lerogy, -
Egy bősz döfés szivén találta. „Hogy
Csalódnom kelle – s benned!…” így folytatta
Zonuk, merülve szörnyü indulatba.
„Elvesztéd őshitünk: e gondolat
Megölne oh! – hahogy halálomat
Sebem már nem hozná… Átok reád,
Ki fényes zászlónkat elárulád!
.    .    .    .    .    .    .
Nagy volt a bűn – az áldozat ma nagy.
Kiszenvedett. Hadúr: boszulva vagy!
Fenn a  k e r e s z t , többé itt nincs mit várnom, -
Kebledbe sietek én is immáron.”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Dobsa Lajos (1824-1902): Egyszer csak eljön…

Egyszer csak eljön az idő,
Midőn multtá lesz a jelen,
Emlékké válnak tetteink,
A hir, dicsőség – szerelem.

A „mostanból” lesz a „hajdan!”
Kik ma küzdünk, nyugszunk majdan, -
És még nem-élő emberek
Sohajtanak sirunk felett.

De az idő halkan-lassan
Töröl, tör az emlékeken
S nevünk kopott betűivel
- Olvashatatlannál leszen.

Sok nemzedék élt már előbb;
Nemes szivek, nagy jellemek!
Mi is feledtük őket, és
Miránk mért emlékezzenek?

Hogy éltem egy vizbuborék,
Hogy művem elvesz mint a nyom,
Mit a révbe futó hajó
A tiszta viz tükrébe nyom.

Hogy énem elszáll mint a köd!
Hogy elhangzik hirem-nevem -
Emlékem is nagyhirtelen:
Mindezt tudom, s nem fáj nekem.
*
*     *
De oh édes kinszenvedés,
Szerlemi bú, kétségb’esés,
Uj fájdalom! Futó remény,
- Hulló csillag szivünk egén -
Néma vágy fájó óhaja,
Vonagló sziv vég-sóhaja:
Ti el ne vesszetek soha.

Édes szellőkké váljatok!
Hogy a megtört szivek felett
Vigasztalón susogjatok:
„Elmúlik inden itt veled;
Se örök kéj, se bú nincsen,
- Kihal és elpusztul minden!”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szelestey László (1821-1875): Uj Sahara

Pusztán, ridegen áll a sivatag:
Nincs enyhe lég, nincs hullámzó patak,
Felüditni a haldokló erőt -
Aszalt az erdő, a mező kopár,
Elbujdosott vagy meghalt a madár,
Nincs semmi úgy már, mint volt azelőtt.
Az égnek sincsen könye, mely leszállván
Az égő sebeket enyhitené -
Ott áll a föld, de elhagyottan árván:
Az egyház kövén hullák csontjai,
Nincs, ki harangját megcsenditené.
Áldás esője, égnek harmata:
Csillagok sirtak téged valaha,
Vajon már ők sem sirnak-e? Talán
Nincs részvétök az emberek baján.
Vagy kölcsön adták mind a könyeket,
Hogy ébredjen az emberszeretet…
A kisértet is fél itt megjelenni -
Élőhalottak sirja tán e föld,
Hogy nincs vigasza, hite semmi, semmi,
Kebelén nincs egy talpalatnyi zöld.
Ki kell-e állnunk a Szamum szelét,
Mely elégeté a fák levelét
És betakarja az ember nyomát?
Jó, szenvedjük át holnapért a mát.

Mi most e föld, hová a nap lenéz?
Egy a tengerbe hullott kelevéz:
Története, e gyémánt markolat,
Vet a világba fényes sugarat.
Nincs testvére a világ kerekén,
Bár ott is nagy, a tenger fenekén.
De tört a vágy, de meddő itt a tett:
A legszebb kalász magva elveszett.
Egy gondolat, mely nagy volt s megbukott;
Nincs életjele és mégsem halott,
Mely a hajnaltól kapta életét
És élte mostan mégis oly setét…
*
*    *  
S e kietlenben, elhagyottan, árván,
Él az oroszlán, az állatkirály,
Kiéhezetten, ajkait kitárván
A pusztaságba orditoz – kiált.

Tagjaiban ott forr az ős erő,
Sötét szemében ég az akarat;
De ellankadva nem törhet elő -
Csak vár, csak jajgat és csak ott marad.

A távolból a Nil zúgása hallik
S Szenegál partján int a zöld sziget,
De szive csak a szülőföldhez hajlik,
Bár vesszen – elhagynia nem lehet.

Emlőjén csügg több kiskoru család, -
Vérén táplálja ennek életét
S éles fogait vicsoritja rád,
Ha fenyegeted akarmelyikét.

Pedig ő maga küzdött éhhalállal
S a szenvedések verejtéke rajt’:
Ha fordul a sors az idő jártával
Megemlékeznek-e nevére majd:

Mindegy! Ő nem tud máskép cselekedni,
Nem tud más lenni, mint nagy és nemes:
Szülött fiát nem birja elfeledni
Legyen az reá, vagy nem érdemes.

Lelkén ős jellem, szivén ős erő,
Sötét szemében hit és akarat,
De ellankadva nem törhet elő -
Csak vár, csak jajgat és csak ott marad.

Két első lábát a határra téve
Néz a távolba: vajon nincs-e jel?
Végre elhallgat, izmai dagadnak
Mi az, mi benne uj erőt nevel?

Vastag serényét fel-felborzogatja,
Szeméből szikrák szállnak, mint a raj:
… Ott a  t á v o l  gyászfelhőit mutatja,
Ott a távolban zúgás és moraj...

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864. 

Arany János (1817-1882): A lejtőn

 
Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt – oly zöldellő
Oly derült most az egész.

Boldog évek! – ha ugyan ti
Boldogabban folytatok -
Multam zöldvirányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal…
Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit – néma kétség;
S minél messzebb haladok
Annál mélyebb a sötétség,
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez:
Mint ki éjjel vizbe gázol
S minden lépést óva tesz...

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Tóth Kálmán (1831-1881): Halál

Nem, nem az a halál, - a hogy itt nevezik -
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, a mit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat,
Érdek vagy fájdalom, bú vagy szükség miatt,
Ah az, az a halál: midőn még  i t t  vagyunk,
De halva – és magunk siratjuk enmagunk!

Emlékszem – ismerék egy fürge gyermeket,
Oly vidám, játszi volt, lepkéket kergetett,
Sokszor nádméz után megmászta a tetőt;-
És volt egy anyja is, ah hogy szerette őt!
Csókjával üldözé szülőjét mindenütt,
S ha leült az anya, ölébe lefeküdt -
Boldog fiu vala; de elvevé az ég!
Hol van? – sehol! – pedig e gyermek én valék!

S ismertem egyszer én egy lázas ifiut,
Szeretni, mint ez, úgy ah, többé ki se tud!
Tudomány, eszme, kincs! – mosolygott mindenen:
Hát más cél is lehet, mint csak a szerelem?!
Oh hogy szeretett – és megölték azután;
E lázas ifiut legjobban siratám:
Ha föltámasztaná még egyszer egy tavasz!…
Nem! Ah, - örökre holt! – tudom, - én voltam az!

És volt egy férfi is, a kinek kebele
Szeretet-, bizalom- s szent lánggal volt tele,
Van hála – azt hivé – barátság, becsület,
S jónak győzelme, mely késők bár, megjöhet -
Volt egy ily férfi is, hanem megmérgezék;
Csak számitás van itt, gonoszság, és szemét.
Minek is szeretett, remélt, hitt annyira,
Nem kellett volna oly hamar meghalnia!

Meghaltam sokszor én, többször mint az a hab,
Mely, hogyha a folyón sár- s kórónak halad:
Elpattan s ujra más alakban jő elő. -
Nem ott van a halál, a hol a temető,
Itt is sokszor halunk, oh én ezt érezem,
Én már rég meghalék – fejem forr és kezem
Mozog még – de tudom, hogy ez nem élet – és
A mi még hátra van: az csak  e l k ö l t ö z é s!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Sárosi Gyula (1816-1861): A tücsökhöz

Szegény tücsök, szegény kórász dalnok-társam!
Mutasd meg arcodat, legalább hadd lássam;
Ugy sem irtam még csak egy verset sem hozzád,
S ládd, most sem irnék, ha eszembe nem hoznád.
Csak már divatlapok lerajzoltak volna,
Alkalmi énekem még szebben is szólna;
De így látatlanból csupán az ösztönöz:
Hogy rá nótás nyelved méltó dalt rögtönöz.

Poéták koldusa, szegény kopott bogár!
Ki énekelsz akkor is, h a meződ kopár;
Ki fölkeresed a bujdosót a tanyán,
Hol elhagyá a jó barát, a hű leány;
Ki padlat alól, vagy a széles falon át
Átalhangicsálod a fogoly bánatát:
Ennyi érdemedre most egy vers nem szeszély -
Midőn kevesebbről is száz meg száz beszél.

Örök unalomnak örök troubadourja!
Kinek mindig föl van hangolva a húrja;
Ki minduntalan csak megtalálsz engemet,
S egyre üznéd tova makacs, rossz kedvemet;
Légy üdvözölve  i g y  bajtársod dalával:
Ha egykor változol tán emberré által,
Ne légy dalnok, de légy oly számitó kalmár,
Mint a minőnek van legjobb dolga ma már.

Ne légy dalnok, minő eddig én is valék,
Ki a költőiség eszméin szárnyalék;
S ne légy dalnok, a ki olyan szerelmesen,
Vagy úgy lelkesülve,nem tud megélni sem;
S ha ujból dalnokká kárhoztat végzeted:
Akkor legyek én meg tücsök tehelyetted;
S ha dalod  i l y  kapós leszen  v e l e d  együtt,
Amerre  v i s z n e k, így mulatlak mindenütt.

Úgyis féligmeddig már is tücsök vagyok,
S kilátásim, mint a tieid, oly nagyok:
Elkezdve a kora tavasztól az őszig,
Megdaloltam mindent, s mindenkit a csőszig;
Mig más gyüjtött, én nem kerestem  élelmet.
Éhenhalálra nem ismerve félelmet;
Mert azt mondják: meg nem halnak a dalnokok,
Pedig arra már az éhség elég nagy ok.

De neked ettől is van egy menedéked:
Földbe bújsz, s átalszod a téli szükséget;
S mi másik fő, hogy nem szakad ruházatod,
A dalt álmodban is vigan folytathatod.
Vagy behúzod magad kunyhókba, házakba,
Kritikus nem önt ki, s nem hoz gyalázatba;
Ha pedig a mező már megnépesedett:
Taps nélkül is éled az idyll-életet.

De énnekem nincsen egyéb menedékem,
S városban vagy falun az a reménységem:
Ha a publikummal elfogytak a dalok -
A télire (s pedig igazán) meghalok!
S akkor – jer csak hozzám (ha mégis kilöknek):
Ad szállást egy költő sirja két tücsöknek.
Csak azt tedd meg majd a nyáron át olykoron:
Mig szellemem kijár, dalolj a síromon.

No de ne féj, mert még ez is csak költészet;
S ki tudja, hogy it irt ránk a titkos végzet?
Ne félj tehát, mert ha kimék a mezőre,
Albumba jön képed, igérem előre;
Csak mulattass addig, s akkor (már ha lehet).
Hozzád korlátlanabb dalt irok e helyett!
Ilyen gyarló, lásd, a  k ö l t ő k  aratása…
Szegény tücsök, szegény magyar dalnok társa!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Jánosi Gusztáv (1841-1911): Midőn mi kedves…

Midőn mi kedves halmainkon
Együtt lakók még hajdan, ott
Hol a patak fut, a bokor reng,
Az erdőszéli kis lakot:

Tiz éves volt ő és én harminc;
Én voltam néki a világ.
Oh! milyen illatos az óriás
Zöld fák alatt a fü, virág!

Ő volt örömöm, boldogságom,
Ő volt nyugvásom, kék egem,
Midőn így szólitott: atyuskám,
S szívem kiáltott: istenem!

Sok édes álmaimba’ lelkem
Csak víg szavára hallgata,
S borus arcomra fényt deríte
Két szép szemének csillaga.

Király lányának hittem őt, ha
Kezénél fogtam; szüntelen
Virágokat keresett ő csak
S szegényeket az útfelen.

Ugy adott ő a mikint más lop,
Titkon, ne lássa senki se.
Oh! a szép kis ruhára, melyet
Viselt, ti emlékeztek-e?

Midőn az este béköszöntött
Lámpám körül víg zajt ütött,
Mig röpködött az esti lepke
A kipirult üveg körött.

Az angyalok bámulták benne
Maguk. Mily szép volt reggele!
A pillantást, mely nem hazudhat,
Az ég szemébe tette le.

Oh! milyen ifju voltam akkor,
Hogy föltünt vándorutamon!
Gyermeke volt ő hajnalomnak
S reggeli fényes csillagom!

Nyáron, időn szép tiszta égről
A nyájas hold mosolyga ránk,
Hogy” sieténk ki a mezőre,
Erdők ölén hogy” futkosánk!

Aztán a kis magányos fényről
Jelölve meg kisded lakunk,
Visszajövünk a völgyön át s az
Öreg falnál befordulunk.

Jövet beszéljük égő szívvel,
Mily fény van túl a kék egen.
Mint méhe mézét, én ez ifju
Szép lelket úgy képezgetem.

S hogy megjövénk, a kedves angyal
Milyen derült volt, mily vidám…
Minde szép dolgok elmulának
Mikint a szél s mikint az árny!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Majthényi Flóra (1837-1915): Ismét gyermek lettem…

 
Ismét gyermek lettem,
Szedem a virágot,
Ugyana virágot,
Mely engemet egykor
Mint gyermeket látott.

A virágtő még az…
De más a virága -
Lehajló virága
Hányadik azóta
S hány kéz megrabolta?!

Ugyanazon kézzel,
Mellyel egykor szedtem
E bimbót felettem
Leszakasztom ismét
Dal- s mosollyal innét.

És e szép virágot
Bokrétába fűzöm,
Kebelemre tűzöm:
Takarja el híven -
Megváltozott szívem!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szabados János (1839-1891): Boldog vagyok…

 
Boldog vagyok, boldog lettem ujra
A mióta angyalom szeret!
Lesz-e kéz, mely fölszakitni tudja
Szivemen a hegedő sebet?

Lehet-e az, hogy fényed kihaljon,
Egyetlen egy csillag az egen!
Hogy egy felhő végkép eltakarjon
S nékem ismét éjszakám legyen?

A felhőnek nem az ég hazája,
Nem olthatja ki a csillagot,
Szétoszlik a föld porához szállva,
De a csillag mindig fönn ragyog.

Csak ragyogj te, s bárha nem is látlak,
Szivem, lelkem telve van veled!
Egy világ állna elémbe gátnak:
Nem félnék, hogy elveszitelek!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Lévay József (1825-1918): A virasztó

 
Búsan viraszt. – Kitárva asztalán
A könyvek könyve, a szent Biblia:
Eme csodás könyv ihletén talán
Fájdalmival könnyebb lesz birnia.
Az olvasásban mélyen elmerül,
Mint egy könyörgő, jámbor szerzetes,
Lelkére uj meg uj felhő kerül
S a Bibliában ő istent keres:
Ott látja mindenütt nevét, jelét;
S világa oh! Hogy mégis oly setét!

„Gyarló az ember! Lelke-teste rab!
- A lázas ajk ilyen szavakra tör -
Ki porba görnyed, az legboldogabb,
Csak arra vár, csak arra itt gyönyör.
Az angyal, a ki bölcsödhöz kisért,
Pályád ha nyilik, egyben elriad;
S az élet, a gyermekkor álmiért,
Örök sebet, nehéz vakságot ad;
Borong az ész sugára, nem vezet,
Bolygó lidérc nyujtván feléd kezet!

Ha azt mondom: im itt e bércorom
Arannyá válik minden éjfelen,
És a csodát szemlélni akkoron
A balga nép, hiába, megjelen, -
Ha azt mondom: a nap lángszekerét
Az égen négy sárkányfiú viszi,
Kacagni fogják a költött regét,
S mert nem valósul, senki sem hiszi;
És mégis, mégis e világ felett
Rabláncot sző egy puszta képzelet!

Borúl a tál, az égbolt mennydörög,
A földet rázva bömböl a vihar;
Uj életre pezsdül a barna rög,
Ha rajta már az ő hervad s kihal:
De mindabban mit sejtessen velem
Az önmagát ujító létezés?
A mit keresnék, nincs az ott jelen,
E változás, ö r ö k n e k  mind kevés…
Nem várok agyrémtől ítéletet
S nem létezőtől üdvet, életet.

Nézd! Mint forr a természet kebliben
Az ős erő s miképen működik!
Egy-egy parány elfárad, elpihen,
De a nagy összeg nem kevesbedik.
Halott van egy avult ház udvarán,
Sirjába hetven év terelte őt;
Pohár cseng a szomszéd ház asztalán,
Most ülnek ott vidám keresztelőt.
S mi bűbáj kell ahoz hogy így legyen!
Ez mindig így ment, most is így megyen!

Im! zúg az élet habja egyre még,
A menny fölötte búsul vagy derül;
Dicsfényben úszik itt a dőreség
S a bölcseség sövény alá kerül.
Előtted a láng föl, magasra csap,
Vélnéd, erény tömjének s ihletés,
De szégyenében elborul a nap,
Hogy ily játékot űz a tettetés…
Körülmény és ügyesség célhoz ér,
Hol a vaksors vagy önzés a vezér. -

Ah! hittem egykor én is mennyeit,
Csábitva inte a világ felém;
De a kulcsot, mely útat mennybe nyit,
Pártos kezemből régen elvetém,

S már nem csodálom a menny sátorát,
E szép hazugságot fejünk felett,
Nem a földnek dicsőség-biborát,
Melyet vér és könyü himezgetett.
Magamra bolygok, kétséggel tele,
Önlétezésem gyász kérdőjele!”

Ekkép zajong és mélabús szemét
Vonják nehéz, sötét káprázatok;
Kormánylapátját szélvész törte szét,
Űzik, ragadják a zugó habok.
S egy biztató fényt nem talál soha,
Hogy csillapitsa lázas kínjait,
Romban hever lelkének oszlopa,
Mely egykor védte, óvta őt – a hit.
Csak a köny, mely olykor szemében ég,
Ragyogja, hogy nincs vesztve mennye még!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Medgyes Lajos (1817-1894): Megszünt viszony

 
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.

Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömet szült minden pillanat.

Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.

Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtlen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára, elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.

Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg szirtjére vete.

A tüz, mely lánggal-égve lobogott,
A szív, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az  á r n y é k  maradt.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Zilahy Károly (1838-1864): Hegedüszóban szép mese

 
A nap kínos, nehéz az éjjel, -
Aludni én, ah! Nem tudok.
Járok dúlt aggyal, vert kedéllyel:
Beteg vagyok, beteg vagyok.

Tegnap a mint az utcán jártam,
Egy sápadt ifju nőt találtam.

Más tárgy csak elszalad előttem,
Mint ősi napsugár a ködben.

Vagy mint járókelőnek árnya,
Mit ellebbent a panoráma.

De e kép megmaradt fejembe’
És egy mesét juttat eszembe.

Talán mindnyájan hallottátok -
Azon kérlek, ne olvassátok!

Nekem, emlékezem, szüretkor
Beszélte volt régen a pásztor -

A tűz mellett, - vagy tán aludtam; -
Elég, hogy mint gyerek hallottam.

Nem is sok van egész mesében, -
Ne olvassátok! Én az éjben

Nem alhatom, s fázván, unottan,
Leirom, a mit úgy hallottam -

Éreztem. Ujra élvezem
A mire így emlékezem.

Tehát szép, sápadt ifju asszony… -
Az előszó el ne riasszon!

(Mert látom, mégis olvasod.)
Mesém kevés. Egy lányka volt.

Milyen volt, én azt le nem irom.
Nézd: ott a rózsa és a liljom.

Nem ő – az ő  h o z z á  hasonló!…
- Haja sötét volt, mint a holló.

Szép volt a lány és fiatal, -
S találkozott az ifjuval.

Pásztorok voltak mindaketten.
Ezt eddig nem is emlitettem.

A fő, hogy ők egymást szerették,
Egész világot csak nevették.

Nem másért, kölcsönben esett:
A kék ég nékik nevetett.

Értök mosolygott a szivárvány, -
A vidor lomb zöld berkek árnyán.

Ők hát ott kunyhót épitettek,
S a boldogságról képzelegtek.

De alig egy-kélt pásztoróra:
Ébredtenek irtóztatóra.

Először benn, mélyen az erdőn,
Gyászkürt szólalt meg, oly kesergőn -
Oly szivrepesztő, szörnyü hangon,
Hogy én azt néktek el se mondom.

Pedig hallom. Cseng-zúg fülembe.
Ilyen hangot, jaj! Életembe’!

Megrázkódik belé a lélek…
Nem mondom el ma – félek, félek!

- A harsonának gyász-szavára
Lett percnyi csönd. Akkor, magára,

Erdő szélén, suhogva, némán,
Előrebbent egy kósza, bősz árnya,

S a mint az ifju kitekintett
A kunyhóból, feléje intett;

Aztán betért a rengetegbe;
Az ifju (tudta jól…) követte.

Most jobbfelé, majd balra tértek,
Mig a Fekete-várba értek.

Az ajtó ott megnyilt előttök,
Az árnyék visszament, a int jött.

A várajtó meg becsapódott,
S az ifju pásztor ott maradt. Ott!…

A míg a rémmel ment a pásztor,
A lány próbált kiáltni százszor.

Próbál utána futni, - szédül, -
Megzsibbad és alélva eldül…

- A mint ott fekszik öntudatlan,
A fáról – egy  k a n d u r  lepattan.

Előbb csak édelegve nézi,
Majd aztán csókokkal tetézi,

S repkény-alakját átölelve,
És hátán könnyedén emelve,

Egy eldugott barlangba tart;
A lány eszmél, - ébred, - sohajt.

Sohaja válik jajgatásra, -
Nincs a ki hallja, - nincs ki lássa.

De hogy szünjék könyjének árja,
A kandur is hiába várja.

Naphosszat áll boszus kedéllyel -
Hallgatva; hogyha jő az éjjel,

S a lány pihen, megunva jármát:
Mellette áll, virasztja álmát.

… Ez tán elég is lesz mesének.
Ha hosszu tán, de furcsa ének.

Két hő sziv, élve eltemetve -
Isten-világtól elfeledve.

Az egyik a Fekete-várban,
A más a kandur birtokában.

Álmomban sokszor látom őket
Együtt, zokogva könyezőket.

Reggelre aztán elfelejtem, -
Álomért könyem én nem ejtem.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.