Sárosi Gyula (1816-1861): A tücsökhöz

Szegény tücsök, szegény kórász dalnok-társam!
Mutasd meg arcodat, legalább hadd lássam;
Ugy sem irtam még csak egy verset sem hozzád,
S ládd, most sem irnék, ha eszembe nem hoznád.
Csak már divatlapok lerajzoltak volna,
Alkalmi énekem még szebben is szólna;
De így látatlanból csupán az ösztönöz:
Hogy rá nótás nyelved méltó dalt rögtönöz.

Poéták koldusa, szegény kopott bogár!
Ki énekelsz akkor is, h a meződ kopár;
Ki fölkeresed a bujdosót a tanyán,
Hol elhagyá a jó barát, a hű leány;
Ki padlat alól, vagy a széles falon át
Átalhangicsálod a fogoly bánatát:
Ennyi érdemedre most egy vers nem szeszély -
Midőn kevesebbről is száz meg száz beszél.

Örök unalomnak örök troubadourja!
Kinek mindig föl van hangolva a húrja;
Ki minduntalan csak megtalálsz engemet,
S egyre üznéd tova makacs, rossz kedvemet;
Légy üdvözölve  i g y  bajtársod dalával:
Ha egykor változol tán emberré által,
Ne légy dalnok, de légy oly számitó kalmár,
Mint a minőnek van legjobb dolga ma már.

Ne légy dalnok, minő eddig én is valék,
Ki a költőiség eszméin szárnyalék;
S ne légy dalnok, a ki olyan szerelmesen,
Vagy úgy lelkesülve,nem tud megélni sem;
S ha ujból dalnokká kárhoztat végzeted:
Akkor legyek én meg tücsök tehelyetted;
S ha dalod  i l y  kapós leszen  v e l e d  együtt,
Amerre  v i s z n e k, így mulatlak mindenütt.

Úgyis féligmeddig már is tücsök vagyok,
S kilátásim, mint a tieid, oly nagyok:
Elkezdve a kora tavasztól az őszig,
Megdaloltam mindent, s mindenkit a csőszig;
Mig más gyüjtött, én nem kerestem  élelmet.
Éhenhalálra nem ismerve félelmet;
Mert azt mondják: meg nem halnak a dalnokok,
Pedig arra már az éhség elég nagy ok.

De neked ettől is van egy menedéked:
Földbe bújsz, s átalszod a téli szükséget;
S mi másik fő, hogy nem szakad ruházatod,
A dalt álmodban is vigan folytathatod.
Vagy behúzod magad kunyhókba, házakba,
Kritikus nem önt ki, s nem hoz gyalázatba;
Ha pedig a mező már megnépesedett:
Taps nélkül is éled az idyll-életet.

De énnekem nincsen egyéb menedékem,
S városban vagy falun az a reménységem:
Ha a publikummal elfogytak a dalok -
A télire (s pedig igazán) meghalok!
S akkor – jer csak hozzám (ha mégis kilöknek):
Ad szállást egy költő sirja két tücsöknek.
Csak azt tedd meg majd a nyáron át olykoron:
Mig szellemem kijár, dalolj a síromon.

No de ne féj, mert még ez is csak költészet;
S ki tudja, hogy it irt ránk a titkos végzet?
Ne félj tehát, mert ha kimék a mezőre,
Albumba jön képed, igérem előre;
Csak mulattass addig, s akkor (már ha lehet).
Hozzád korlátlanabb dalt irok e helyett!
Ilyen gyarló, lásd, a  k ö l t ő k  aratása…
Szegény tücsök, szegény magyar dalnok társa!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.