Dobsa Lajos (1824-1902): Egyszer csak eljön…

Egyszer csak eljön az idő,
Midőn multtá lesz a jelen,
Emlékké válnak tetteink,
A hir, dicsőség – szerelem.

A „mostanból” lesz a „hajdan!”
Kik ma küzdünk, nyugszunk majdan, -
És még nem-élő emberek
Sohajtanak sirunk felett.

De az idő halkan-lassan
Töröl, tör az emlékeken
S nevünk kopott betűivel
- Olvashatatlannál leszen.

Sok nemzedék élt már előbb;
Nemes szivek, nagy jellemek!
Mi is feledtük őket, és
Miránk mért emlékezzenek?

Hogy éltem egy vizbuborék,
Hogy művem elvesz mint a nyom,
Mit a révbe futó hajó
A tiszta viz tükrébe nyom.

Hogy énem elszáll mint a köd!
Hogy elhangzik hirem-nevem -
Emlékem is nagyhirtelen:
Mindezt tudom, s nem fáj nekem.
*
*     *
De oh édes kinszenvedés,
Szerlemi bú, kétségb’esés,
Uj fájdalom! Futó remény,
- Hulló csillag szivünk egén -
Néma vágy fájó óhaja,
Vonagló sziv vég-sóhaja:
Ti el ne vesszetek soha.

Édes szellőkké váljatok!
Hogy a megtört szivek felett
Vigasztalón susogjatok:
„Elmúlik inden itt veled;
Se örök kéj, se bú nincsen,
- Kihal és elpusztul minden!”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.