Kiadva: Irodalomtörténeti Közlemények. 1923.
Kiadta és magyarázta: Harsányi István
I.
(84-től – 173-ig.)
Le rajzoltatik az Égés: Annak pusztítása: a népnek keserve és a Végzésnek tsapása, szóba fordul.
84.
A kavargó szelek egymástul kapkodgyák
A tüzes perjéket, ’s kézrül klzre adgyák.
Huszadik házra is el etik, hol meg ül,
Ugy tsallyák az embert széllyel az égéstül.
Ez erre, az ara szalad pihegéssel,
Fuldokló beszéddel, és el ijjedéssel.
Taszigállyák egymást: kiáltanak: fére!
90.
E bukik, a téved, ’s nem tud menni mere.
Döbörgés, tolongás; a nép kiáltása,
Rohanás, ropogás; a lángnak zúgása
Töltik bé a várost rémítő lármával
’S keserves népének nagy jaj siralmával.
95.
Hol innen, hol onnan fordul vissza a szél,
Emeli a tüzet, hol nagy fedelet lél.
Minden uttza tele van a nagy lármával:
Ez itt, az ott vonnya butorát magával.
Segittséget kiált, szavát bé harapva,
100.
’S ki vontzolt tzuláját a földre letsapva.
Menne még: nem lehet: le omlott a nagy tűz,
Éget ’s ropogása magátul mindent űz.
Tsak sírva néz már rá, és úgy vetegeti,
Hogy az elterjedt tűz majd miét égeti.
105.
Most az ágyam füstöl; amaz, a szalonnám,
Most a Bankók hadgyák el a kitsiny ládám.
135.
A Vízi Puskákat lármával vontzollyák
Dűtik, fatsargattyák, eléb, hátráb tollyák,
De a segedelmek végre ara szorúl,
Hogy kerkek, fájok nékik is mind meg gyúl,
Bé borittya a nagy lánggal bojongó tűz,
140.
És mellőle kit, kit, ki hozzá áll, el űz.
Egekig tsapkod már e nagy tűznek lángja
Öleli a Tornyot!… melegszik harangja.
Szelek közt szörböli rémitő ürege
A lángot, gyomrába, és hevül hidege.
145. Sikolt, kavar, rémít, a tűz, lánt mérgével,
Hogy el olvassza ez nagy testet hevével.
De temérdeksége szép Értz állatnak
Vállat dűt, ’s ellent áll e szörnyű ostromnak
Zúgással fújja ki a tűz leheletit,
150.
Magábul, és hangal teszi feleletit.
A pusztitó erő koronájába kap
Felette körülte száraz fákba harap.
Eledeléhez nyúl, mely mid hamvába húl
’S a száz másás Harang helyébül meg indúl.
155.
Dűl, rohan le felé, töri a gerendát,
’S még egyszer ezeken fel függeszti magát
De az égés tüzét itt is kierjeszti,
’S a falbaakkaott fát mind szénné emészti,
Meg indul ez Értz test; nagyot fohászkodik,
160.
El dűl, és alatta a föld meg rázkodik,
Ez hát az az állat, mely magasságon ült,
És a nép körülte annyiszor egyben gyűlt.
Szomorú hangjával az Úrnak áldozott,
’S A széles Egek közt ekkélnt kiáltozott;
165.
„Gyertek már Halandók! E világ Istenét
„Imádni… Hallyátok! Hirdetem nagy nevét
„Itt tegyetek vallást örök Hatalomról,
„A valóságáról, és nagy Irgalmárul.”
Mennyei szózattyát így teszi hangjával,
170.
’S Idvességet jelent kiáltó szavával.
De már a földön ül, szájával meg némult,
És hirdető szava testébe beléfúlt…
II.
A szerencsétlen Eset, nem mindenkor különös Végzés szerint való ostora a bűnnek.
(483-516.)
Meg büntetett az Úr ht Végezésébül
Debretzen? És szived, fájdalmába el űl.
485.
Bűnösebb vagy mint más? Kit kérdez e végett?
Tüzet kapott házad… nád, fa volt ’s el égett.
Végezés, hogy a tűz a hol van, égessen,
De nem az, hogy ide agy oda tétessen.
Különös Végzés, a pipára tüzet
490.
Tenni,’s kováts szénre hinteni a vizet?
A viszontagságnak menyköve Rómára
Tsak úgy ütött, és üt, mint más határára.
Mint a szelek között repülő fa levél
Úgy vagy, és vóltoddal sorsod is tsak úgy él.
495.
A hab verés tudod, hol ide, hol oda
Köt ki… Szélvész hánnya, vagy veti amoda.
A dolog Végezés; a mozgás vak eset:
Az akadó ott áll, ahol meg feneklett.
Ó keserves község! Nem bűnöd nagysága
500.
Húzta rád e tüzet, sem nem gonossága.
Nints oly népes Város mely tűzzel nem égett.
’S Időrül időre por, hamuvá nem lett.
Akárki szentye légy, de az Ég mindenkor
Fejed felett dörög, ’s meg is üt némelykor.
505.
Az ember úgy látszik, hogy vak esetekre
Van sorsával vetve, és történetekre;
De a természetnek titkos valóságát
Nem láttyuk, és Rendin az állandóságát.
Az egész Teremtést kellene ki nézned
510.
Úgy osztán mindennek okáról itélned.
Nem láttz: vakságra vagy itt el itéltetve,
’S a Világ omlása közzé temettetve.
Látod, hogy a dolgok tolongása között
Elmédben, eseted, mindég meg előzött
505.
Aminek lenni kell, el nem kerülheted,
Fájdalmát szivednek ki nem törülheted.
III.
(545-556.)
A Városnak régisége, érdeme, tere viselése, nagysága:
A kereskedés, jótétemény, szóba fordúlnak.
545.
Ha a Hatalmak közt Falut építeni
Oly ösztön volna, mint várost porrá tenni,
Siralmad Debretzen! Örömre fordúlna
’S Háládatosságbul könyved kitsordúlna.
A sok subsidium gyűl milliómonként,
550.
Hogy a világ öllye magát ezerenként.
Egész Európa subsidiumból állandóságát
Requisitióbul, ’s úgy pusztít a halál.
Egy Vár vételére: Város rontására
Több kell, mint húsz Falu fel állitására.
555.
Utolsó költségig, ezt még is követik;
Néked, pusztúlásod a nyakadva vetik…
(798-808.)
789-808.
Nézzed Debretzennek Piatzát, Vásárát
Betsűld meg Londonbúl ’s vedd ki ott az árát.
Mond ki, el adója, barma hogy mit érne
Minden más termése ha hozzájok férne?
Erre forogj artzal: itt van a Gazdagság
És Úr, paraszt között el oszlott Bóldogság
Debretzeni Piatz! Ó te bóldog térség!
Hol mint tenger, habot hány a sok eleség!
Hol a Búza Kenyér, mint a határ dombok
Egymás mellett, soron, úgy mutattyák magok.
Melly helyett más nemzet vakarókat mutat,
S az ilyen áldásrul még tsak nem is tudhat.
Gyümölts, sült, főtt étel, itt mind véghetetlen,
Eszköz, termés, szerszám, máshol lelhetetlen.
A Világ ez részén itt Európában
Egy Debretzen fekszik e Földön magában.
Török, Lengyel,Német, s e világ zsidója
Piattzán, uttzáján vitorlás Hajója.
Pénzzel, mesterséggel szolgálja vidékét
Kintsel gazdagítván annak számos népét…
(961-995.)
Ó! mitsoda Jóság hadgya ott adódat
Hű Város! Hogy vélle segíthesd magadat!
Milliókat adtál már a Tárházakban,
Halhatatlan lettél, s mindég élsz javadban.
A király, magának ád, mikor meg épít,
Kamaráját tölti vélle, ha fel segit.
Mennyi kintset adnak a verekedésre
Ország dúlására, és ember ölésre!
De tíz égett kunyhót fel nem építhetünk:
Sorsát panaszoljuk, s róla nem tehetünk.
Inkább szeretném e várost helybe tenni,
Mint tűzzel, fegyverrel Országokat venni.
Hol mentül nagyobbra megy a győzedelem
Annál messzebb terjed ki a veszedelem. -
De az ily kívánság magános Böltsekre
Tartozik, s nem hat fel a Felsőségekre.
A Filozófusok soha se gazdagok
Kevéssel megérik: zabolázzák magok.
A makats szerentse fúj kevélységekre
Hogy le ne hulljanak előtte térdekre.
A gazdagok pedig ritkán adakoznak:
Ahol nints szenyvedés, ott nem szánakoznak.
Szükölködő tudgya az éhezőt szánni
Betegségben sínlett tud beteggel bánni
A vendégségére ki vét száz ezeret:
Szökdös pompájára: örömében nevet.
A szegényt ha pusztúl unalommal nézi
S tőlle lépéseit oldalra intézi.
Istenére hagygya szükségét, inségét;
Maga palotáján hordgya fényességét.
Erkölts tudományra kevés a szüksége,
Pénzzel hozza helyre ezt ő kintsessége.
Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László -
