Fazekas Mihály (1766-1828): Ugyan a’hoz (Ámelihez)

 
Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint s aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnuló erdőkre veresses arany szint
Leggyent, azzal elül, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörüli;
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Melljét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom  beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok elfeketült fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerült Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László -