Fekete István: Karácsony

Szőnyi István: Zebegényi temetés 1928

Ilyenkor - így karácsony táján - a magányos szobák, még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok: mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.

Ilyenkor jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, a szelíd kalandok tiszta éjszakáit és látni az elment patakok ringató játékát a holdvilággal, a szánkós utak alig pendülő éjszakáit, a karácsonyfákat, amelyek el nem múlnak soha és az álmokat, melyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szerelemben megfürdött emberi lélek.

És ilyenkor nem jut eszembe: pénz, jólét, dicsőség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a múló élet apró örömei, távoli nevetés a szívemben és emberek, akik halkan járnak valahol a ködben, csendesen szólnak az idő árnyékai mögött, mégis őket hallom és nem a fájdalom ordítását, a dicsőség nyers kiáltását, vagy a szerelem bódult és rekedt suttogását.

Őket hallom, akiket szerettem és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is, akik - néha - tíz évig hordtak egy pár csizmát, fél évig faragtak egy pásztorbotot, a betűt nem ismerték, de életük maga volt a törvény...és egyedül se tettek soha semmit, amit ország világ előtt is meg ne tehettek volna.

Őket látom és hallom karácsony hetének emlékező, esti tűnődéseiben: néha vidáman, nem szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben.

Köztük is első helyen az öreg Királyt!

Amikor megismertem és megbarátkoztunk, már javakorabeli ember volt, és - sokkal későbben - mint segédtiszt, ugyanabban az uradalomban kaptam állást, ahol az öreg szolgált, akkor már negyven éve, mint számadó juhász.

Régi barátságunkon azonban ez már nem változtatott semmit. Egyforma urak voltunk és egyforma szolgák, azzal a különbséggel, hogy az öreg Király két bojtárnak parancsolt, három pulinak és hatszáz birkának, én pedig nem parancsoltam senkinek és semminek, hanem nekem parancsoltak...

Barátságunk azonban töretlen volt, de Király bácsinak én nem is parancsolhattam, hiszen többet tudott a birkákról, mint három akadémia s az idevágó tudós szakkönyvek együttvéve.

Így jött el a tavasz, a nyár, az ősz, a tél egymásután többször is. Az öreg Király elnehezedett, de nem panaszkodott és amikor magtárosunk kiöregedett, a gazdaság vezetősége úgy határozott, hogy Király bácsi lesz a magtáros.

- De hiszen nem tud se írni, se olvasni - mondtam.

Főnököm kajánul rám nézett.

- Hát mit gondol, mire való a segédtiszt?...

Persze erre nem lehetett válaszolni, de a pillanatnyi ellenkezés után még örültem is, hogy nyáron majd elbeszélgetünk az öreggel a jó, hűvös magtárban...

El is beszélgettünk!

Az emeleten a lányok búzát lapátoltak, néha daloltak is: az öreg meg elmondta, hogy városban csak párszor volt életében. Háromszor Kaposban valami búzaügyben és kétszer Pécsen: amikor kitört a háború és két fia belekerült a menetszázadba.

Róna Béla: Jókai

Dicsőséges nagy nevének

Fényes ragyogása…

E világon, nagy világon

Nincs sehol se mása,

Fényes csillag magyar égen

Ott tündököl örök fényben.

Ötven hosszú esztendeje

Ragyog ez a csillag,

És ma is csak úgy, mint régen

Tiszta fényben csillog.

S örök lesz a tündöklése

Nagy nevének dicsősége.

Rege regél nagyságáról

Késő nemzedékre;

Unokáról unokára

Száll a dicsőség:

Míg magyar lesz egy a földön

Dicső neve él örökön!

Forrás: Váczi Közlöny XVI. évf. 1. sz. Vácz, 1894. január 7.

Víz Zoltán: Tünődés

Bolyongásokban telt a pályám,

Kemény próbákon estem át,

De elfogadtam béketűrőn

Istentől a nehéz pohárt.

Igaz, hogy gyermek-álmaimban

Máskép képzeltem sorsomat,

De ah! látom fösvény az élet,

A jóból szűken osztogat.

Megnyugovám a végezetben,

Amit még kérek, oly kevés:

Egy Istenét imádó nyájat

S egy békés, csendes födelet.

Igy szükül össze im a látkör,

Amint előre visz az út,

Míg sziv és ész ezernyi szála

Egy kis gödörbe összefut…

A szebb jövő remény sugárát

A jelen árny teremti meg.

Viszonylag szép csak, mit elnyertünk,

sokszor magában kevesebb.

Minden fény mellett ott az árnyék,

Az új előnynél új teher,

Az értelem hiába látja,

a sziv csak él reményivel.

Vajh, vágyunknak van-e határa,

Hol megpihen a gondolat?

Megszünik-e a nyugtalanság,

Vagy majd csak ott a föld alatt?!

Forrás: Váczi Közlöny XVII. évf. 4. sz. Vácz, 1895. január 27.

Joó Antal: Hisz oly nehéz az élet!

Szeretlek édes Istenem,

Hisz mást szeretnem nem lehet.

Szeress Te is én Istenem!

Hisz oly nehéz az élet.

Éltem borongós reggelén

Ezer veszéllyel küzdök én.

Oh jöjj, segélj, irgalmas Ég!

Hisz oly nehéz az élet.

Ha nem segélsz úgy elveszek,

Erőm lankadni érezem,

A harczban bizton elveszek

Hisz oly nehéz az élet.

Szánd meg, oh kérlek gyermeked,

S küld le reám kegyelmedet,

boldogító reményedet:

Hisz oly nehéz az élet.

Szeretlek édes Istenem,

Hisz mást szeretnem nem lehet,

Segíts hát oh! nagy Istenem,

S nem lesz nehéz az élet.

Forrás: Váczi Közlöny XVII. évf. 1. sz. Vácz, 1895. január 6.

Mikszáth Kálmán: A Lupcsek Jani házasodása

HA RENDES észjárásu ember volnék, ugy kezdeném a történetemet, hogy a birodalmi kanczellár fényes butorzatu teremben ült és finom czigaretlit szitt.

Hanem az nem volna talán igaz, mert sohasem találkoztam a kanczellárral, nem is voltam soha palotájában, nem is tudom, hogy mit csinált, mit szitt, hanem hogy Lupcsek János, a ki nekem per tu pajtásom, nem ült fényes butorzatu teremben, hanem valami komisz mellékszobában körmölgetett, arra le merném tenni a hitet.

Nem is született ő arra különben. Egy szürszabó-mesternek volt a fia és magának is a szürszabóság volt az ambicziója, (mert szép mesterség az annak, a ki tudja;) midőn beütött neki a szerencse: megtették intelligens embernek.

Mert nagy protektiója volt; a kulcsárné a falunkban, a kinek az urasága testvéröcscse a birodalmi kanczellárnak, s a ki «két testvérgyerek Lupcsek Janihoz», a hogy ő szokta mondani. S mivel Lupcsek Janinak nagyon szép czikornyás irása van, a hatalmas bécsi urhoz, mikor az egy izben öcscsénél volt, beajánlotta irnoknak a szekretáriusa mellé.

Ebből aztán, nagy öröme lett a szürszabó-családnak, nagy renoméja a kulcsárnénak, a ki olyan befolyást gyakorol a birodalom ügyeinek vezetőjére s kiváltképen sok becsület háramlott az egészből Czapik András kántor uramra, mert ő tanitotta irni Lupcsek Janit, s ugy megtanította, hogy most már Bécsbe vitték e miatt. Mégis csak jeles talentum ez a Czapik!

Lupcsek Janit senki sem sajnálta, hogy elment, csak épen a kovácsnak a lánya, az Eszter. Pedig hát senkinek se igérte meg, hogy visszajön érte, csak épen az Eszternek.

Visszajön, hogy ne jönne, csak épen négyszáz forintot akar ott gyüjteni, a mennyi elég egy derekas mühelynek a megnyitására. Mert szebb dolog a betüvetésnél szines selyemszálakból tulipánokat irkálni a ködmönökre és a szürökre: pápaszemes urak olvassák azt, szép leányok szemei nézegetik ezt.

Hát Lupcsek Jani, mondom, ott körmölgetett ez egyik irodában, midőn a belső termekből éles csengettyühang jelentette, hogy ő excellencziája parancsol valamit. Minden ilyen csengetés után bizonyos élénk nyüzsgölődés volt észrevehető: a palotában ajtók nyiltak, siető léptek hallatszottak.

Lupcsek Jani valami csiklandozást érzett a tagjaiban, megsugta az előérzete, hogy ez a csengetyüszó összefüggésben áll valahogy ő vele. Talán a fizetését emeli fel havonkint öt forinttal a kegyelmes ur s ezzel is hamarább, sokkal hamarább jut szeretett Eszteréhez. Már eddig összegyüjtött száz forintot, ha igy halad, két-három esztendő mulva együtt lesz az egész összeg.

A mint igy ábrándozik, egyszerre csak benyit az inas, hogy a kegyelmes ur hivatja.

Lupcsek Jani annyira megörül ennek, hogy a viaszkos vászon-ujjat sem huzta le a fekete gérokjáról, hanem azzal nyitott be ő exczellencziájához.

- Hogy hivják önt? - kérdé a kanczellár ridegen.

- Lupcsek János, - mondá Lupcsek János.

A kanczellár fel s alá járkált a fényes, bársonyos teremben, aztán még egyszer végig nézte Lupcseket.

Móra Ferenc: Disztingválás

Három napja ásatom a Basahalmot; a basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem vagyok én.

Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam.

- Mondja mán no, hány csillagja van a maga gazdájának?

- Mölyiknek?

Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafejű tatárt.

- Üneki. A tüsztölt kincskereskedőnek.

- Láthatja, nincsen annak egy se.

- Nono! Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezredös?

- Mög van kend keverödve - mondja bosszúsan a szolgám.

Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik.

- Nézze, neköm mögmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a rettentő nagy titkos munkát, akit ü végeztet, nem bízzák mezítlábas embörre.

Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle.

- Tudok én mindönt, kéröm. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót.

Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságit ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki:

- Kend nem tud disztingválni, tatám.

Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok felett, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak.

És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak:

- No, tartson velem maga is.

Hadd lássa ez a városi úrféle, hogy a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület.

A városi úrféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát.

Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpörtyűs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hűlés tekintetéből, a puli felügyelete mellett.

A puli nem városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szőlők közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az isten, adjon egy kis vendégnekvalót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a két összebékült embert a közgazdasági tevékenységben.

- No, hagyjunk holnapra is - mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap.

Fele úton kaffogva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat.