Pataki Arthur (1930-as évek): Érezted-e már?

Érezted-e már kinban a félelmet,
Hogy ez csak lidérc s igaz nem lehet,
Hogy ütnek, vernek mint utolsó ebet,
Mert annak születtél, amiről senkise tehet.

Érezted-e már ébren a halált,
Mikor egy golyó kinai gyereket talált,
Milyen jeges az utolsó élet-kiáltás,
Nemzetek! Hát ez a nagy emberi megváltás!

Érezted-e már az árvák keserű sóhaját,
Mikor gránát vágta szét a kereső apát,
Mikor a csecsemő anyatejért sirva fuldokol,
És az anya elüzve, fáradtan bandukol.

Érezted-e már a szörnyü félelmet,
Mikor a gép sok ezer életet eltemet,
Mikor bombazápor hull a város felett,
És egy eszétvesztett ember ijesztőn nevet.

Érezted-e már mindezt egyszerre,
Milyen őrülten száguld a rombolás szekere,
- Ha igen, úgy állj elé és kiáltsd:
Hahó! Megállj. Megáljj! Te megkergült világ!!

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Mészáros Vica (1930-as évek): Pihenni vágyom

Hát most bevallom, hogy fáradt vagyok,
Unom már a hősi, de hiú csatákat,
Szemem vad tüzben immár nem ragyog,
Ványadt barna ördög ül benne: a bánat.

Minek is beszélnék, kiáltanék egyre,
Jobb lesz, hogyha csendben várom be a halált,
Hisz ugyis azt mondják, hogy a testem gyenge,
És a sok izgalom, a szívnek csak árt.

Szemeim ködösek, csak úgy zúg a fejem,
Jó volna menni, menni messzire,
Magányosan élni egy elhagyott helyen,
És nem gondolni soha… semmire.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Nagy Pál (?-1926): Én nem zengek dalt a halálról

Én nem zengek dalt a halálról
Én nem írok róla éneket,
Én nem félem és nem imádom
A halált, hanem az életet.

A halál nékem nem ijesztő,
Mikor az élet úgy ragyog,
Mikor tudom, hogy nem halok meg:
Én az élet dalosa vagyok.

Az ifjúság költőjeként
Lesz örökítve az én nevem,
Az ifjúságé, melynek, vallom,
Szüntelen én az életem.

Mert szép ősz és szép öregség
Tudom, hiszem, hogy létezik,
De a tavaszt, a tetterőset,
A rügyezőt el nem fedik.

Én nem rengek dalt a halálról
Én nem írok róla éneket,
Én nem félem és nem imádom,
A halált, hanem az életet.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938.

Boros Ferenc (18098-1963): A hit

 
Én olyan vagyok, hogy szeretek sírni
lelkemnek mélyén napokon át,
Én olyan vagyok, hogy szeretem hinni
mit vágyam fáradt könnyszeme lát.

Én olyan vagyok, hogy szeretek élni
s mámoros lenni; ha jön az éj,
Én olyan vagyok, hogy szeretek kapni,
ha éhes szívem álmokat kér.

Én olyan vagyok, hogy szeretem tudni,
mindazt, mi másnak örömet nyújt,
Én olyan vagyok, hogy új csatát várok,
ha már előtte hódol a mult.

Én olyan vagyok, hogy szeretem hinni,
mit vágyam fáradt könnyszeme át.
Én olyan vagyok, hogy szeretek sírni,
lelkemnek mélyén napokon át.

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Tolnai István (1930-as évek): Uj idők uj hitvallása

 
Irni nagy, szent, véres verseket,
Szivekben gyujtani lobogó tüzeket,
Embert keresni, vágyva szüntelen,
Mindent szabad, csak szeretni nem…

Asszonyi testet mohón ölelni,
Örömet lopni, vígságot hazudni,
A sárba bukni, hol a kéj terem,
Mindent szabad csak szeretni nem…

Betelni vad, boros mulatásban,
Vigaszt keresni tele pohárban,
Kacagni vadul, duhaj részegen,
Mindent szabad, csak szeretni nem…

Tagadni istent új hitet hirdetve,
Vagy zsolozsmázni, a porban térdelve,
Szánni irgalommal, lenni szívtelen,
Mindent szabad, csak szeretni nem…

Vadul markolni a sárga aranyba,
Kiszórni gőggel, mind az uccaporba,
Vagy uzsorásként ülni kincseken,
Mindent szabad, csak szeretni nem…

Forró ajakkal szerelmet hazudni,
A veled érzőt mocsárba taszítani,
Bosszut lihegni, ütni a lelkeken,
Mindent szabad, csak szeretni nem...

Forrás: A Holnap. Fiatal  Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 2. sz. Budapest, 1938. 

Horváth János (1878-1961): Tavaszvárás

 

Hankiss Jánosnak ajánlom

Téli este: lefekszem csendben, egyedül. -
Koromsötétbe elmerengve nézek…
Öreg cigány: a Bánat halkan hegedül,
S muzsikaszóval röppennek az évek…
Álmok szárnyán szállok,
S bár sorsunk vad, álnok,
Tulipiros jövendőről dalolnak az álmok…

Így hamvad el ezernyi nótás estelem,
S szent valósággá szépül majd az álom…
A csüggedést elüzöm, messze kergetem,
S boldogságunkat karjaimba zárom!
Öreg cigány: Bánat!
Húzd csak a nótámat:
Bazsarózsás magyar Tavasz, meghalok utánad!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 3. sz. 1942.

Szilágyi Dezső: Bolond órák

Vannak bolond óráim, amikor
Nem kell nekem pipa, se lány, se bor,
Repeső szivek, ölelő karok;
Én olyankor – szenvedni akarok.

Olyankor nincsen bennem akarat;
Földhöz vágom a tele poharat.
A füstölgő pipám is eltöröm,
Olyankor nem kell nékem az öröm!

A zeneszó is fúljon, haljon el!
S a dal?… Olyankor még a dal se kell!
Csak a magam árnyékát kergetem,
De a lelkemtől meg nem szökhetem.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.

Neviczky János: Leány

Éreztem, tudtam:
A végtelen embervadonban
Valahol,
Van egy leány,
Kinek az egész éltesorja
Az enyémmel van összeforrva,
Akivel egymásra ha nem találunk,
Őszi avar lesz csak az ifjuságunk,
Dér lepi meg álmunk…

Valahol, -
Hogy merre? Hol?
Még nem tudom,
Most még csak álmodom.
Lehet – bársonyba és selyembe
Fenn lakik valami büszke, nagy terembe,
S a gondolatját is cseléd lesi;
S lehet valami szegény anyátlan árva,
Ki sohase gondol selyemruhára,
Hisz a kenyerét csak maga keresi…
Lehet éntőlem messze, messze,
Hol földet ér az ég eressze, -
S a sokszor látott szomszédom talán,
Szemben, az utca másik oldalán.
Lehet… még nem tudom,
Most még csak álmodom,
Hogy valahol van egy leány
És vár reám…

… Az a lány
Szebb a hajnalnál,
Az ébredő napnál,
A nyíló virágnál, -
Amerre virág van,
Az egész világban
A legszebb virágszál.
A haja éjfél,
Homloka hajnal,
A szeme reggel, -
A szíve – a szíve tele van
Valami sejtelmes
Szerelemmel.
Nem tudja, honnan?
Nem tudja, kit?
Azt érzi csak, hogy
Vár valakit,
Várja rajongón,
Várja epedve,
Ha kél a reggel,
Ha száll az este…
Érzi, - ha eljön,
Akkor megváltozik minden a világon…
Ha tél lesz:
Virág fog fakadni, madár fog dalolni
Minden száraz ágon.
Ha nyár lesz:
Sohse múl el többé, nyár marad örökké,
S betelik az álom…
Éreztem, tudtam:
Nem lesz addig soha sehol nyugtam,
Hogy el kell mennem, fel kell keresnem,
Ezer veszélyen, száz határon át.
Tudtam, nagy út lesz. Lelkem hímporát
Lesepri majd az Életnek szele,
S tán ifjuságom is elmúl vele.
Tövis megvérez, megtépdel az ág,
Lelek utamban ezer akadályt,
Rosszindulat kikezdi lelkem,
És száz irigy nevet felettme,
Ha félutamban tán elcsüggedek.
Gúnyolva mondják: álmot kergetett!

… S én – szembe kacagva ezernyi veszéllyel,
Valami névtelen, nagy szenvedéllyel
Százszor is felkeltem, ha százszor elestem,
Kerestem az álmom, kerestem… kerestem.

Édes valóság lett
A jutalmam érte,
Mikor fáradt lelkem
A czélját elérte.

Tele volt a szívem büszke diadallal,
Tele volt rajongó, forró, füzes dallal,
Amilyent nem hallott sok, sok emberöltő,
amilyent nem dalolt soha, semmi költő…
Nem volt annak hangja, nem volt annak szója,
Mint ahogy a hajnal száll át a világon,
S szerelmeset csókol mindegyik virágon.
Tele volt a szívem csupa ilyen dallal,
S ott ültem mellette néma, szótlan arccal,
Néztem a szemébe… S a szemek beszéltek
- Lásd, eljöttem érted…
- Még soha se láttál,
Már rólam álmodtál...
- Még nem is ismertél,
Már akkor szerettél…
- Vártalak, eljöttél…

S hozzátette halkan, szerelmesen, súgva:
- Eljössz, ugy-e, újra?...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.

Fekete Sándor (19. sz.): Könny

Ne peregj az arcon végig,
Ne csillogj a szempillákon
Mit keresel, tiszta könny, még
E világon?

Forró csepped ne ragyogjon,
Rejtőzzék a szívbe mélyen,
Hogy a gúnyos mosoly hozzád
El ne érjen.

Ki manapság könnyet hullat.
Azt mondják rá: Ósdi, avult,
A könnyező szenvedésnek
Divatja mult.

Tél van mostan, zimankós tél.
A kopár föld nem hajt rózsát.
Megdermeszti a könnyet a
Zord valóság.

Szunnyadj csak a szív fenekén,
Észrevétlen jobb ott néked,
Bár az el nem sírott könnycsepp
Fáj és éget.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Ujvári Elek: (?-1876): Egy dalt…

Egy dalt, egy édes dalt nekem!
Kit megtört már a szenvedés:
Egy dalt! Mely édes hangival
Örömsugárt szivembe vés.

Egy dalt! Mely fásult lelkemet
Fölrázza búsló álmiból;
Egy dalt! Melyben az üdv s remény,
A vágy derengő hangja szól.

Egy dalt! Legyen bár puszta árny,
Hiú sóvárgás, képzelet, -
Mely minden bút megsemmisit
S az ábrándokba elvezet; -

Egy édes dalt, vigasztalót!
… Aztán ismét csalódhatom!…
Akkor legyen csak bús e dal:
Ha majd elföd a sírhalom!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 23. sz. Pápa, 1874. okt. 3.

Ujvári Elek: (?-1876): Miért dobogsz?

Miért dobogsz te elnyomott szív?
Mért hallatod bús sóhajod, kebel?
Hisz úgy sincs, ki meghalna téged, -
Esdő szavadra senki sem felel!

Vagy tán utolsó dobbanásod ez, szív;
És ez végső bús sóhajod, kebel?…
Ha úgy van! – ki tán tudott szeretni,
Felel!… de némán… csak könyűivel!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 21.sz. Pápa, 1874. szept. 19.

Szulik József: Estharangszónál

 

Este van már, elvesz, elhal

Minden élet, minden hang,

S ünnepélyes énekével

Megcsöndül az estharang.

Jól tudom, hogy mit fejez ki

Tiszta, csengő szép szava,

És utána mondom én is:

Üdvözlégy szűz Mária!

 

A természet ünnepélyes

Néma csöndben nyugszik el,

Minden oly figyelve hallja,

A harang mit énekel.

Lebke szellő suttog, játszik

És felkapva szárnyira,

Oly örömmel hordja szerte:

Üdvözlégy szűz Mária!

 

Elhangzott az estharangszó,

Minden csöndes, néma lett,

Szenderítő félhomály ül

A szunnyadó föld felett.

A szellő sem suttog már itt,

Más vidékre szárnyala;

Csak szivemben zeng még most is:

Üdvözlégy szűz Mária!

 

Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.

József János (1859-1935): Pacsirta dal

Megkérdeztem a pacsirtát:

Honnan tanult annyi nótát?

Azt felelte Isten irta

Füre, fára, borozdába,

 hullámzó zöld vetésre,

Ugar földre, magas égre,

A rózsának szirmaira,

Rétnek, fának virágira,

A tündöklő napsugárba,

A tavaszba, meleg nyárba,

Fúvalomba, forgószélbe,

Esőcseppbe, mennydörgésbe.

Ha a légből letekintek,

Ajakamra jön az ének,

Igy dicsérem Istenemet

Igy töltöm az életemet.

Te is ha jársz erre arra,

Jöjjön ének az ajkadra.

Hallgasd meg a madár dalát,

Dicsérd te is az ég Urát!

 

Forrás: Székelység  VI. évf. 5-6. sz. 1936. Székelyudvarhely

 

Dr. Elekes György (1894-1969): Ne sirjatok értem…

Ne sirjatok értem

viharos vad éjben

Nemere leányok

ne sirjatok értem

Bálványos tövében

kékelő virágok.

 

Ne zugjon panasza

Feketeügy csacska

siető vizének

Háromszéki rónán

aratólány ajkán

vig legyen az ének.

 

Könnyet itt se ejtnek,

amikor temetnek

harangszók se szállnak,

hadd osszam meg sorsát

átkos pogányország

sok kivert fiának.

 

(Krasznojarszk, 1919)

 

Felidézzük s keressük az elhalkult szavú, fáradt (?) lantost. Az 1916-ból keletkezett első versek után egy jó adag, a Szibériát végigjártak előtt jól ismert Krasznojarszk nevet viseli születési helyéül. Innen kerültek ki a hadifogság bús, egymást kergető gondolatai. Ennek a termékei a Szibériában pergő homok-szemek zenéje (1921), ez első kis költeményes kötetében foglaltak. Ebben jelent meg A szomoruság országában c. költeménye, amely a Kisfaludy-társaság 1921. évi Vigyázó-pályázatán dicséretet nyert. A második, a Szürke csendben (1922) c. kötetéből való a fenti kis költemény. Harmadízben Hoffmann három meséjének költői fordítását adja ki (1923). Negyedik verskötete Bábszinház (1923). Az utolsónak, tudomásunk szerint a Mindegy jelent meg (1924).

Nekünk nem mindegy poétánk! Az a lant talán nem rozsdásodott be annyira, hogy holmi halk pengetésre ne reagáljon!

 

Forrás: Székelység  VI. évf. 3-4. sz. 1936. március-április, Székelyudvarhely

 

Gagyi Jen (1880-1936): Székely hangok (részlet, 1902.)

 

Csillogó főváros

Fényétől, zajától

- Bár itt élek enne –

Szivem lelkem távol.

Elszáll innen lelkem

Keletre, keletre,

S ugy talál csak ottan,

Egy kis enyhületre.

 

Szülőhazám földje

Mesés Székelyország:

Távol esett fiad

Hangja elhat hozzád?

Hisz lelkemben most is

- Bár nem látlak téged –

Cseng a székely nóta,

Viszhangzik az ének.

 

Regényes mondaköd’

Elboritja szivem,

S amit régen láttam:

Látom benne hiven;

A régi emléktől

Gyermek leszek megint,

S a mit apám meséli,

Előttem van mind… mind…

 

Forrás: Székelység  VI. évf. 1-2. sz. 1936. január-február, Székelyudvarhely