Neviczky János: Leány

Éreztem, tudtam:
A végtelen embervadonban
Valahol,
Van egy leány,
Kinek az egész éltesorja
Az enyémmel van összeforrva,
Akivel egymásra ha nem találunk,
Őszi avar lesz csak az ifjuságunk,
Dér lepi meg álmunk…

Valahol, -
Hogy merre? Hol?
Még nem tudom,
Most még csak álmodom.
Lehet – bársonyba és selyembe
Fenn lakik valami büszke, nagy terembe,
S a gondolatját is cseléd lesi;
S lehet valami szegény anyátlan árva,
Ki sohase gondol selyemruhára,
Hisz a kenyerét csak maga keresi…
Lehet éntőlem messze, messze,
Hol földet ér az ég eressze, -
S a sokszor látott szomszédom talán,
Szemben, az utca másik oldalán.
Lehet… még nem tudom,
Most még csak álmodom,
Hogy valahol van egy leány
És vár reám…

… Az a lány
Szebb a hajnalnál,
Az ébredő napnál,
A nyíló virágnál, -
Amerre virág van,
Az egész világban
A legszebb virágszál.
A haja éjfél,
Homloka hajnal,
A szeme reggel, -
A szíve – a szíve tele van
Valami sejtelmes
Szerelemmel.
Nem tudja, honnan?
Nem tudja, kit?
Azt érzi csak, hogy
Vár valakit,
Várja rajongón,
Várja epedve,
Ha kél a reggel,
Ha száll az este…
Érzi, - ha eljön,
Akkor megváltozik minden a világon…
Ha tél lesz:
Virág fog fakadni, madár fog dalolni
Minden száraz ágon.
Ha nyár lesz:
Sohse múl el többé, nyár marad örökké,
S betelik az álom…
Éreztem, tudtam:
Nem lesz addig soha sehol nyugtam,
Hogy el kell mennem, fel kell keresnem,
Ezer veszélyen, száz határon át.
Tudtam, nagy út lesz. Lelkem hímporát
Lesepri majd az Életnek szele,
S tán ifjuságom is elmúl vele.
Tövis megvérez, megtépdel az ág,
Lelek utamban ezer akadályt,
Rosszindulat kikezdi lelkem,
És száz irigy nevet felettme,
Ha félutamban tán elcsüggedek.
Gúnyolva mondják: álmot kergetett!

… S én – szembe kacagva ezernyi veszéllyel,
Valami névtelen, nagy szenvedéllyel
Százszor is felkeltem, ha százszor elestem,
Kerestem az álmom, kerestem… kerestem.

Édes valóság lett
A jutalmam érte,
Mikor fáradt lelkem
A czélját elérte.

Tele volt a szívem büszke diadallal,
Tele volt rajongó, forró, füzes dallal,
Amilyent nem hallott sok, sok emberöltő,
amilyent nem dalolt soha, semmi költő…
Nem volt annak hangja, nem volt annak szója,
Mint ahogy a hajnal száll át a világon,
S szerelmeset csókol mindegyik virágon.
Tele volt a szívem csupa ilyen dallal,
S ott ültem mellette néma, szótlan arccal,
Néztem a szemébe… S a szemek beszéltek
- Lásd, eljöttem érted…
- Még soha se láttál,
Már rólam álmodtál...
- Még nem is ismertél,
Már akkor szerettél…
- Vártalak, eljöttél…

S hozzátette halkan, szerelmesen, súgva:
- Eljössz, ugy-e, újra?...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.