Nil (Dapsy Gizella 1885-1940): Tavaszkor

Kinyílt a szívem fehér virágkelyhe
S a tavasz elé újjongva remeg
Harmatos, hűvös, hajnali sugárban…
Valaki nézi s mondja halkan, búsan,
Hogy neki többé nincsen tavasza…

Azt mondja: sorsa örökös didergés.
Az útitárs bús, hideg magány.
S az örök telet megváltásként várja,
Ha megbűnhődött, amiért könnyelmün
Eltékozolt száz virágos tavaszt…

Amíg beszél: valami zokog bennem -
Mert selyempuha érintésemet
Hideg, közömbös ujjak viszonzák -
Szívemre száll, gyötrő emlékezéssel,
Száz asszonykézben ellobbant tavasz…

És sorvasztó láz lüktet az eremben.
Halvány, tiszta, hűvös ajkamon
Tűzlángos mámortakaró szövődik 
És kínoz, fáj a szívem gyökeréig
Száz asszonyszájon elcsókolt tavasz…

De könnyes, fázós, bűnös útja mentén
A lelkem mégis híven követi -
Halálos vágyu, féltő szerelemmel,
Eget ostromló, babonás imával
Vezekel érte, hogy – tavasz legyen...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 12. sz. 1909. júl. 1.