Kiss Menyhért (1880-1834): Ének

 
Ezek a csendes hallgatag utcák,
Ezek a szomorú bús sikátorok,
Hol fáradtan, közönnyel, elcsigázva
Bolyongnak megtört életvándorok;
Hol virág helyett dudva, bürök sarjad,
S a vad szél söpri fel a szemetet:
Ezek azok a rongyos, félre-utcák,
Ahol én járni szeretek…

Ez az út itt: a sötét gondok útja,
Ezek az árnyak: élő emberek;
Megtépett szívvel, könnyel, verítékkel
Csatázzák a fekete kenyeret.
Késő alkonnyal jönnek a gyárból,
S mennek, ha a hajnal pírja ragyog -
Árny-emberek, bús Golgotákat járók,
Testvéretek vagyok…

Hogy honnan jövünk, s merre megy az utunk,
Árnyba, vagy fénybe futunk: nem tudom,
Vonagló térddel csak vonszoljuk folyvást
Keresztünket a végtelen uton.
Ott ballagunk, ahol apáink jártak,
S a fiaink is csak itt jönnek el…
Fekete éjjel kárpitja, szakadj fel,
Pirosló hajnal sugara, jövel...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.