E. Kovács Gyula temetése
– Emlékezés E. Kovács Gyulára -
I.
Oh szép halál volt az a Te halálod,
Félszázados gyász emlékétől áldott!
Ott halhattál meg, hol Petőfi halt meg:
Szent sírhalmánál a magyar nemzetnek.
A hang lehettél nagy Jókai lantján,
Érzés a szívek dobogó visszhangján.
Méltó alál, hogy mindenütt meglássák
Művész lényed végső ragyogását!
És nézte azt az ég is napszemével,
Fejedre tűzött sugaras tüzével -
S midőn reája a dicsfényt égette:
Petőfi szellemétől volt ihletve!
… Érc-szíve dobbant Petőfi szobrának,
Megnyílt a sír… szellemárnyak kiszálltak
S körülölelve túlvilági üdvvel, -
Földről a mennybe – úgy emelkedél fel!
Oh szép, dicső volt az a Te halálod!
Költő! Művész! Ki hal meg úgy utánad?!
Mikor eljön új öltő ötven éve:
Téged is érint a szent gyász emléke.
Mikor imát zeng még a költő lantja:
Dicsőségedre lesz egy gondolatja…
És mécsláng lobog itt a méla hanton,
Tavasz szállong, hogy virágot fakasszon;
Könnyeznek itt, - mert mikor sírba tettek
Egy: Hamletet, Leart és Bánkbánt temettek!
II.
A SZELLEM ÉL
A költő-művész sírján oszlop áll,
Legyőzetett e sírnál a halál!
A márvány arczon fennkölt eszme ül,
Körötte csend… és még sincs egyedül.
A hír, dicsőség fényesen ragyog,
Mint tiszta égen fénylő csillagok.
Virág a síron, nyájas kikelet:
Öntözgeti szelid emlékezet.
S ha lemereng az éj csillag-szeme,
Megnépesül a sírok éjjele;
A költő művész ébred álmiból
És újra játszik és újból dalol…
Tapsolnak akkor zörgő csontkezek,
Feléreznek rég porladó szivek;
Hulló lombot seper az őszi szél:
Azután csend megint, - mi sem beszél:
A por enyészik; de a szellem él!
Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése