Ábrányi Emil (1850-1920): Egy barátnak (Apr. 16. 1877.)

 
Van sok „barátom”… A bohó világ
Kedvel talán, mert mosolyogni lát,
En-hiusága tükrözik belőlem;
Ha másnak látna, elfordulna tőlem!

De téged én nem ámitottalak;
Láttál roskadni a kereszt alatt,
Érzed, tudod jól: lelkem mily beteg,
Hogy mennyit szenved s mennyit szenvedett.

Te jól tudod, hogy mint romon a köd,
Ugy áll a gond tört életem fölött,
S a száraz szem, mely bánatát tagadja:
Egy elapadt könytenger sivatagja!

Te jól tudod, hogy észrevétlenül,
Bármit tegyek, a kétely rajtam ül,
Járok vele, mint lánczával a rab,
Hordom a kígyót, mely szíven harap…!

Te jól tudod, hogy kora hervadásom
Bús rejtelmével ön síromat ásom,
S mint annyi más, e század kórosa,
Közönnyel nézem, mint foly a tusa!

Te jól tudod, hogy semmis a jelen,
Mint volt a mult… s jövőm reménytelen;
A legtöbb óra egy külön pokol,
S a torz mosolyban lelkem haldokol!

Mindezt tudod… s mégis karodba fontál,
Mint a beteg fát a nyíló folyondár…!
Részt kérve búmból, csöndesen zokogva
Tapadt szemed leroskadt homlokomra…!

Oh! higyj nekem! Rám nézve a világon
Minden tünő frigy… kurta, kósza álom!
Csak a miénk nem lankad, nem veszit..
Minket a bú örökre egyesít!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.